Állami elnyomás

Közvetlen a 2008 decemberi felkelés után az állam megkísérelte helyrehozni sebzett presztízsét és helyreállítani a hullaszagú társadalmi békét, mivel félő, hogy válság árnyékában új lázadás és társadalmi nyugtalanság törhet ki. Mivel a társadalmi “romlottság” egyik búvóhelyének tartják Exarchiát, ezért csaptak le rá és vezették be a háborút idéző rendőri megszállást. Közben az állam úgy tűnik, hogy továbbfejlesztette a jogi fegyvereit is, hogy könnyebben ellenőrzése alatt tudja tartani a társadalmi szférát: például házkutatásokat rendeltek el – a főügyész Sanidas segítségével – a búvóhelyeken és squatokban, vagy életbeléptették a koukoulonomos-t (kapucni viselés elleni törvény) a tüntetéseken. Ezzel párhuzamosan megkezdték az egyetemi menedékjogot felszámolni: Propylaea-t a rendőrség lezárta 2009. decemberében, és többször is behatolt athéni és tesszalonikii egyetemi kampuszokra.

A közrend helyreállítása miatt az állam növelte a rendőrök létszámát és új, motoros egységeket hozott létre, “Delta” és a “Dias” néven. Komolyan erősödött a rendőri jelenlét minden városrészben. Hogy Athén belvárosából kiterjesszék a rendőrállam műveleteit más területekre is, 2010 márciusában Athén és Tesszaloniki utcáin 2000 motoros rendőri egység cirkált a város külső negyedeiben. A kormány kétségbeesetten próbálja az egyetlen lehetséges képet közvetíteni magáról a társadalom felé, az állampolgárok állítólagos biztonságának szavatolását. Ezért aztán motoros zsaruk naponta cirkálnak továbbra is a városokban, ami hozzávetőleg fél millió euróba kerül.

Ezeket az intézkedések alkotják a zeró-tolerancia elvének hátterét, ami a demokrácia háttéralkuinak csendjét megtörő tiltakozásokat sújta: a rendőri erők megelőző lépései, hogy a tiltakozókat beviszik, megrohamozzák a szabad társadalmi tereket (Resalto, Giannena), és erővel (letartóztatásokkal, verésekkel és vegyi fegyverekkel) vernek le minden demonstrációt, amelyek fokozatosan egyre harciasabbakká válnak. Ezekre jó példa a nikaia-i és a byronas-i kivonulás, ahol az állam bérgyilkosai ellen tiltakoztak, akik megölték Mohammed Kamran Atifot (miután megkínozták a rendőrségen) és Nikola Todit (akit az utcán lőtték le a zsaruk egy tűzpárbajban).

Ezt a kegyetlen politikai elnyomást erősíti a média és más közvetítő szervezetek, mint a politikai pártok és a szakszervezetek; ezek hivatottak alakítani a közhangulatot, illetve ideológiai síkon intéztek támadásokat a tiltakozók ellen. Erre tipikus példa az anarchista mozgalom kriminalizálása fejpénzek hirdetésével és koholt vádak terjesztésével, melyek szerint a mozgalom “bűnözőkkel”, fegyveres csoportokkal működik együtt.

Mindezekhez hozzájön még az, hogy Görögország és Törökország között különösen jó együttműködés alakult ki az elnyomás terén. Legutóbb a védelmi szoftvereket frissítik, hogy összekapcsolhassák a Frontex rendszereivel, amiket a földi, tengeri és légi határellenőrzésre használnak. A kormányhivatalok a török kollegáik repülőjáratait használják fel arra, hogy aztán a légtér megsértéseről beszélhessenek, mivel a múltban sokszor hasznosnak bizonyult “külső ellenség” képe a belső krízisek kezelésére, mint pl. a jelenlegi gazdasági válság. Nem véletlen, hogy a külső ellenség képe éppen akkor jelenik meg, amikor a helyi uralkodóosztály nem érzi magát biztonságban.

forrás: contrainfo

State Repression

Immediately after the uprising of December 2008, the state attempted to restore its wounded prestige and re-establish a funereal social peace, fearing riots and unrests that could erupt in anticipation of the economic recession. It targeted Exarchia, mainly as a place of social iniquity, and imposed a military-style police occupation. In the meantime, the state sought to strengthen its legal arsenal in order to better control the social sphere, either by ordering – through prosecutor Sanidas – searches in hangouts and squats, or by applying the koukoulonomos (hood-wearing-law) in demonstrations. At the same time, a sustained effort to remove the university asylum status began, with the police guarding the Propylaea in December ‘09, continuously violating it in the Thessaloniki and Athens campuses.

The state sought to reorganize public order, increasing the number of cops and creating new units, such as the mechanized units “Delta” and “Dias”. Meanwhile there was a considerable increase of police presence around all neighborhoods. In March 2010, in the streets of Athens and Thessaloniki, there was a flux of 2000 motorcycles of the newly created bike unit “Dias”, in an attempt to shift the police-state existing in the center of Athens throughout all neighborhoods. The government is trying to project the only image they can offer to society, that of the alleged safety of citizens. Thus, the cops-bikers will ride daily their motorcycles, which cost around half a million euros.

All these actions set up the background of the doctrine of zero tolerance, which applies to all social protests attempting to break the silent consensus to democracy: a police force acting preventively, bringing in protesters, invading free social spaces, (Resalto, Giannena), forcefully suppressing demonstrations that become progressively more militant (with arrests, beatings and chemical weapons). Indicative are the marches in Nikaia and Byronas protesting the state murders of Mohammed Kamran Atif (after torture in a PD) and Nikola Todi (on the street during a cops’ shootout).

This harsh political repression is strengthened by the media and other mechanisms of mediation, such as political parties and trade unions, which assume the role of changing the perception on facts and execute ideological attacks on protesters. A typical example is the attempt of criminalization of the anarchist movement through offering bounties, imaginary scenarios on its relationship with “criminal offenders”, armed groups etc.

Simultaneously, a very good level of cooperation between Greece and Turkey in the area of repression has been fostered. Lately, an upgrade to the software of the weapons systems is taking place, in order to link with those of Frontex deployed along the borders, in the air as well as in others. Meanwhile, the government agencies are using the flights of aircrafts of their colleagues, presenting them as “violations”, as it has been found in the past an effective means to use the “external enemy” to deal with internal crises, such as the current financial plight. It is no coincidence that the threat is always appearing when the local rulers feel uneasy in their position.

source: contrainfo

Permanent crisis, fascist hordes, war against us

First of May: Not holiday but struggleday. Struggle for the red May, struggle for the new Hungarian Council Republic!

Due to the antagonism of capital and labour, the general crisis of capitalism manifests itself steadily in the form of different social upheavals. It’s true even if the bourgeoisie is able to find ephemeral solutions for certain partial problems. We know these „delectable salves” very well: unemployment, disguised or open war against us, etc. In 1929 a further symptom of the crisis of the capitalist system occurred, over and above very sharply. From the end of 1928 (and from 1929 still more) the main creditor of Europe, the US detained its credits. The liquid export of capital of which value in 1928 was more than one milliard dollars, decreased to 200 million dollars during 1929. It was dangerous even in itself since the indebted Central-, and East-European countries were able to pay their extinction mainly only from further credits. Thus the economy crashed. In this situation none of the capitalists wanted to start new investments, so the amounts applied to investments decreased materially world-wide. There were no orders for the industries producing capital goods, they stopped the production and fired great masses of workers. At the end of 1932 there were 15 million unemployed workers in Europe. Until 1932, when the crisis touched its bottom, the world-production of constructional trade, compared to the summit before the crisis, decreased with 40%. The world-production of coal-mining, of iron-, and steel industries decreased with 60%. The decrease of the employment decreased also the absorbing capacity of the market, so the crisis spread to the industries producing consumer goods. The demand decreased materially and this abated the prices. The prices of agricultural goods started to collapse, the price of the grain on the world-market decreased with 58% between 1929 and 1932. The agrarian working class was starving, the urban working class was living in penury. In 1933 there was general famine for instance in Ukraine, in the North-Caucasus, etc.

The effect of the general crisis of capitalist production spread to Hungary, too. Due to the decrease of the prices of agricultural goods in fact the Hungarian agricultural export broke down. The inflow of capital, which had been considerable during the prosperity, stopped. The western creditors of the Hungarian bourgeoisie suddenly reclaimed their money, thus the Hungarian bourgeoisie was running into debt more and more. They tried to solve this problem by increasing the expolitation of the working class. The wages in general decreased with 50-60%, the number of the unemployed workers increased from approximately 250000 to 600000. The poor peasants, owning small lands, were running into debt, lost their lands which were bought by the peasant proprietors. The set-back in the field of the industry occurred mainly in the iron industry and metallurgy, in mechanical engineering, building-trade as well as in food industry. Until 1932, when the crisis touched its bottom, the number of the workers employed in these industries decreased with 30%, the wages in general decreased with 25-30%. All these meant the pauperization, and in several cases, the real famine of the working class. In Hungary there was no unemployment benefit, thus the system of the so-called starvation work was established. It meant that in exchange for some kind of labour service a wageworker got as much money that he or she could creep home in order to sleep, and on the following day back to the workplace. In this period, due to the general misery, the movement of the unemployed workers strengthened, the incensed proletarians were demonstrating throughout the country.

At the end of 1929 and early in 1930 when winter came, the unemployed workers also arrived to the streets of Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezovásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza. In Szolnok the hungering demonstrators were attacked by the police and the scuffle ended with flatling. The hungering proletarians demonstrated in Szegeden, Gyula, Járokszállás, Hódmezovásárhely, Orosháza, Kiskundorozsma. They shouted as follows: „Here is the revolution, down with the masters, let’s go there where the food is!”, and attacked the police which scattered the mass by beating them with gun-stock. A lot of people were arrested. The actions, however, didn’t spread to other districts and because of their detachedness, afterwards everything was going in the same groove. In several cases it was the „calm” and pacifist, counter-revolutionary attitude of the social democratic party which prevented the masses from acting as real class-militants. To attain this, naturally, at the workers’ hand it was necessary to pin their faith upon the party. Above we wrote that the lef-wing parties of the bourgeoisie didn’t have a great influence on the argrarian working class. It was true in general, but they were able to put pressure on the working class when it was urgently required for the ruling class. The publications and the leaflets of the social democrats could suddenly appear in the critical areas to pour balm into the workers’ wounds. For this it was necessary that the hungering masses who were unable to organize themselves seriously, had democratic illusions and co-operated with the social democrats.

During the period of the crisis the ground-men easily left their non-existent workplaces, so the proletarians of the cities and of the neighbourhoods took part together in the demonstrations. On the 1st of September in 1930, when the proletariat was fighting on the streets of Budapest, hundreds of proletarians were demonstrating in other cities, for example in Gyula, Szentes, Szeged, Debrecen, etc., but the clashes didn’t form a great and strong insurrectional wave. The causes are well-known. There was bungling in every region, the lack of organization and the lack of pespective dominated everywhere. Many people thought – and they were absolutely wrong! – that the agrarian proletariat „was fighting with the feudal latifundia” and the urban proletariat opposed the world-bourgeoisie. Seemingly they were fighting against different enemies, but in reality there was not a shadow of difference between them. The smallholders and the day-wage men sought the sources of their problems near at hand, while the ruling class profited from their exploitation. So the agrarian workers could be manipulated easier by anti-Semitism and be instigated against the towns, because of the backwardness of the countryside, what we detailed above; the urban workers vegetated on higher living standards, thus the witch-hunt was successful. Today the Hungarian nationalism also uses the same methods: it’s enough if we look at the slogan of the revision of the frontiers which is very popular today, or at the very active Christian Churches interlocked with the far-right. On the other hand, it’s much cheaper for the Hungarian bourgeois to employ the workers of Romanian, Ukrainian origin, so they try to embrace this fact on the field of xenophobia. It’s the same problem like then: we are confined into different regions or isolated by the huge distances. There is no direct class-militant connection between the struggles of the Brazilian land-retakers and of the Polander miners, just like in the case of the rural-, and the urban proletariat then. The bourgeoisie is usually able to solve the „micro-problems” confined into regions from their point of view satisfactorily.

In spite of the manipulation, violent retorsion and the peaceful promises the proletarian actions were continuing in the thirties, too. „We are living in penury and starving. Count Teleki is jollifying and pay the costs from the blood pressed out from his landless peasants” – wrote a Bolshevik leaflet in the early thirties. Early in 1932 the masses demanded work and bread in Makó, Szeged, Mindszent, Nagymagócs, the ground-men were on strike in Battonya. In February a firm in Pesterzsébet called jobs, a few workers were accepted and the others, the unemployed workers attacked the office. In March the proletarians demostrated for work and bread in Debrecen, they joined battle with the police, 54 proletarians were arrested. There were demonstrations in Csongrád, Békéscsaba and in several other places. The government financed the social democratic party and the trade unions in order that they could control the discontented voices. In April, due to the pressure of the masses and of the left-wing inner opposition, the social democratic party went to the streets in order to demonstrate its existence for both sides. In Balmazújváros and in Nyírtura, however, the masses attacked the gendarmerie, they used stones and sticks, finally the gendarmerie opened fire on them. The streets were covered with proletarian blood, several proles were arrested and during the interrogation they were beaten. The organ of the party, the Népszava was banned for a short time. Both the MSZDP and Bolsheviks dealt a lot with the conditions in the countryside, so they „perceived” that „the question of the ground-men is firstly the question of the land”, thus the land reform has to be conquered on political field. During the period of the crisis the Bolsheviks, to some slight extent, also strengthened. At the end of 1932 the party center had connections with several cells (from Kecskemét to Gyor), but more and more activists were arrested (193 activists were put under arrest in 1933). The social democratic party was unable to organize among the agrarian workers securely and effectively. It didn’t know the local conditions well enough and sank into its electoral campaigns.

In the state of the general upheaval the want for pacification strengthened among the bourgeoisie. It led to the reinforcement of the government’s far-right opposition. Bethlen resigned and after Gyula Károlyi’s prime ministership, in 1932 Gyula Gömbös became prime minister. Thus the fascist orientation, revisionism and anti-Semitism strengthened and Gömbös, in long-term, was working on the formation of a dictatorship similar to the Italian one. By this time, however, the total building-up of the fascist system didn’t came about yet. Since the yeasty promises, demagogism (new workplaces, reformation of capitalism under the aegis of romantic anti-capitalism, anti-Semitism), and the fictitious decrees (benefit for the medium-holders, taking over of one part of the smallholders’ debt by the state, etc.) were enough to abate the discontent of the working class. Hordes shouting anti-Semite slogans were on the hike throughout the country and influenced easily certain groups of the unconscious workers who wanted land, work and better living conditions. In 1937 the Kaszáskeresztes Párt (‘Scythe-Cross Party’) tried to organize an army from the most exploited workers of the villages, which would have attacked Budapest in order to capture the power and form a government (in the event of victory, the party promised 20 acres land per head for all the members of the army). The racialist groups reached also the world of the homesteads in the southern Alföld, the agitators of the Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt (‘National Socialist Hungarian Workers’ Party’), of the Nemzeti Radikális Párt (‘National Radical Party’), of the Nyilaskeresztes Párt (‘Arrowed-Cross Party’), of the Alföldi Brigád (‘Brigade of Alföld’), of the Kettoskereszt Vérszövetség (‘Double Cross Blood-Alliance’) were present there. Moreover, several journals like the Nemzetor (‘Militiaman’), Nyilas roham (‘Arrowed Assault’), Nyilas harc (‘Arrowed Struggle’) and different brochures propagated the racialist thoughts, dulled the workers. After the occupation of Austria by the Germans in 1938, this course intensifyed, since due to this the Arrowed movement strengthened. Gömbös, however, didn’t have a unitary fascist mass-movement, and the buliding-up of such movement was contradictory both to the interests of the capitalists and that of the great landlords. After the first period of the pacification, the ruling class didn’t need an omnipotent leader. Now Gömbös tried to enlarge the power of his government upon the economy and with his permanent social demagogy was instigating the agrarian workers against the great landlords. Both the groups of the capitalists and of the great landlords disapproved of this, so they tried to push the fascist groups back.

The bourgeoisie was still unable to restore order, in the midst of the inner struggles of the ruling class the proletarians continued the organization. In summer, 1934 there was a demonstration in Sarkad and others followed it in December, in Debrecen and in Nyíregyháza. In Korösladány the proles marched to the town-hall and shouted as follows: „We are dying of hunger!”. In 1936 the harvestmen went on strike in the Pallavici manor. In several cases the isolated communists and the Bolsheviks also took part in the organization and launching of the strikes, but without the support of the masses their activity was not very effective. It was also added to the strike movement which livened up in the late thirties that the urban proletarians, who were in direct connection with the countryside, also fought for higher wages and as casual workers took part in several cases in the demonstrations of the agrarian proletariat. Due to the effect of the industrial proletariat’s movement the workers went on strike at the sugarworks in Mezohegyes, the platelayers went on strike in Kisbér, the textile workers in Szony, etc. From the pieces of news they got several agrarian workers felt a kindly interest toward the Spanish proletarian revolution. The farm-hands blustered at their landlords as follows: „Take care what you do, because we are going to make it warm for you, like the Spanish peasants made with their landlords and priests in Madrid”

Meanwhile the government started to reorganize the economy in order to stabilize its position. To get through the crisis they decreased the state costs, increased the taxes and took up loans. They encouraged financially the agricultural export, so they ameliorated the competitiveness of the Hungarian products. Moreover, thanks to the political-economic orientation towards Italy, Germany and Austria there were new markets for the increasing export. The government succeeded in decreasing unemployment by encouraging the elekctricity supply and the aluminium production. Gömbös planned to establish an obligatory corporate system which would have been very similar to the Italian corporative system. He wanted to eliminate the strikes and demonstrations in this way, that is, to solve the „workers’ question”. Gömbös, however, mobilized the fascist groups to no avail, he failed to take over the helm against the rival bourgeois groups. They were against the exaggerated control of the state over the economy and the instigation against the great landlords, as well as against the quick political-economic orientation towards Germany, since in long-term they were afraid of the loss of their autonomy. Thus, due to the opposition of the capitalists and of the great landlords, Gömbös was not able to entirely practise his social demagogy and without an adequate mass-movement he didn’t succeed in carrying his plan into execution even till 1938.

Due to the war preparations of the fascist powers, which were gaining ground and livening up from the mid thirties, the Hungarian industrial-, and agricultural exportation to these countries increased. The economic-political bonds strengthened more and more so these supported the strengthening of the Hungarian fascist forces. As natural continuation of the always stressed revisionism, Hungary also began to war preparations in 1939, which, thanks to the considerable capital investement and to the development of heavy industry, gave a new impulse to the economy. The formerly huge unemployment decreased, the wages which had been previously minimized, icreased (mostly in the heavy industry), the living standards of the working class, compared to the former years, changed for the better. The agricultural production also livened up due to the increasing inner consumption and broadening export. At the same time the government tried to gain direct control over the economy. Several factories were pronounced to ordnance factories and were put under military leadership. The government could control the production and the operation of the factories, thus it centrally increased the labour-time and the intensity of labour. The men between the age of 14 and 70 as well as the adult women could be called up for work of home-defense at any time. So, the exploitation of the working class was intensifyed already from this time. In this period the government introduced the so-called Jewish-laws which defined the maximum percentage of people of Jewish origin in certain ways of business, so the bourgeoisie hastened to discard the workers of Jewish origin and fired them in great quantities. When they became unemployed the police interned them soon after under the pretext of that they were labour deserters, thus they made a living certainly with illegal means.

In 1941 Hungary joined the „World War II”, thus the functioning of the war economy and the extension of war altered the conditions of the working class for the worse. Due to war prosperity the unemployment mended, but with the increment of the wages there was a huge increase in prices (until 1943 the prices increased more than 300% compared to the pre-war price-level) and because of the shop-shortage a lot of basic goods were non-available or were much more expensive than usually. The state tried the decrease the wages and the home consumption by means of adjusting prices and wages, and afterwards both rationing and obligatory surrender of agricultural goods were introduced. Due to that Hungary gradually became ancillary to the German war machine the deficit of the state estimate increased materially. This problem was solved by inflation of the currency and continuous extension of labour-time, so the living standars of the working class were continously decreasing. In addition the bourgeoisie tried to liquidate all forms of resistance and organizational efforts. In September 1943 – for instance – 5000 workers went on strike at the Weiss Manfréd factory demanding 40% wage increase, but the army intervened and crushed the strike. The state repression, the police control were intensifyed at the workplaces in order to maintain the uninterrupted production: in case of absenteeism the workers were fined, sent to the front or were interned. Meanwhile the army was mobilized tens of thousands of workers were sent to the front in order that they would fight and die for bourgeois interests. So the bourgeois war against us was becoming total more and more on all sides.

Horthy and his associates seeing the German military defeats, however, tried to withdraw from the war. In reply to this, at the same time with the occupation of Hungary by the Germans, fascists assumed power with the collaboration of the Sztójay government on 19th of March, 1944. The Gestapo was more effective in repressing the workers than the former military powers were, more and more labour camps were established for the refractory proletarians. The ghettoization, deportation and sending of workers of Jewish origin to the front was started soon after, and these were enthusiastically carried on by the Arrowed movement (when we are writing these their successor organization – the Magyar Gárda [Hungarian Guard] – is just being established in Hungary) after their rise to power in October, 1944. Hundreds of thousands of workers of Roma-, and of Jewish origin, communists and those who were condemned as „lumpen persons” were killed. The Bolsheviks and the left-wing social democrats made common cause with the Soviet Union and gathered into an antifascist front against Hitler in order to fight back: they put forward the slogan of „independent, free, democratic Hungary”. The popular front organized the antifascist resistance, they demanded wage-rise, better alimentation and the decrease of labour-time. In 1944 in Pécs the workers in the coal-mines celebrated May Day with work stoppage, on 10th of July in Békéscsaba leaflets („Let’s sabotage! Join the partisans! Don’t join the army! Down with the war! Beat those who hold with the Germans!”) were spread by unidentified persons. In September about 2000 workers from the Diósgyor ironworks marched to the management’s office and demanded the withdrawal from the war. In October Gömbös’s statue on Döbrentei square and afterwards a bookshop maintained by the Arrowed movement were exploded by partisans from Marót group. There were also sabotages, the Demény group and the Deák-Mayer group spread leaflets in Sashalom, Kispest, Soroksár, etc. and they organized attempts against the Arrowed movement, but kept closely in the shade of the Soviet Union. The popular front established its bases also in the countryside, the Bolshevik party tried to act the role of the great leader but it walked into a rival organization, the Parasztszövetség (‘Peasants’ Alliance’) which was founded in 1941. There were antifascist demonstrations and assemblies for independence, a few corps joined the Soviet army or the partisans in order to fight by the side of Bolshevism. The revolutionary traditions of the proletariat did not appear on the scene, in this region there was no opposition to the common insanity of triunity of fascism, nationalism and Bolshevism.

In June, 1944 a group, calling itself anarchist, gave a sign of life during its action in a small town in North-Hungary. They had entered into a totally false (self-liquidating) alliance with the Bolshevik partisans already from the beginning, but afterwards they had a row with the Stalinists who wanted to direct the events more and more, and who finally delated them for the fascists. Those members of the group who survived, split into fractions, some of them joined the Bolshevik party, the others performed direct actions. They attacked two warships from the Hungarian river fleet and afterwards exploded a fuel depot in the Buda Castle. Members of the third part of this movement were shot dead when they attacked a nazi residency. When Budapest stood a siege they organized sabotages, 200 activists of them were killed. After this they decided, except Korsakin who didn’t agree with his fellows, to stop their activity till Hungary became part of the Soviet zone and would see what is to be done later. Till that time they were working in work detachments and in hospitals. In June, 1945 the movement held a meeting where the representatives of all the three wings were present. One of the wings, signed with P. M. monogram (he was a student), wanted to co-operate with the Bolsheviks and hoped that after finishing with the bourgeoisie they would finish also with the Bolsheviks. The other wing led by Torockói wanted to make the movement legal, while Korsakin’s group aimed at continuing the struggle against the state and the Russian troops. They decided this question democratically and all of them stressed the they would accept the decision taken by the majority. The majority was on Torockói’s side so the movement became legal, they established a printery and started their propaganda activity. Then the movement consisted of 500 active members. Afterwards they had a conflict with the Bolsheviks again, who eliminated the hostile group when they got an opportunity (it happened under the Stalinist era when there was a strike in a factory in Csepel). So their inorganization, democratism, the lack of a clear common program doomed to self-liquidation their far-leftist, popular frontist, class collaborationist attempt. Finally the so much wished Red Army arrived and continued the exenteration of the working class just as the Arrowed movement did it before. They broke everything, looted the flats of the workers, raped the women and girls who came their way, those who tried to resist were shooted down. The soldiers captured by them were deported, executed, a lot of workers became „guest” of the Gulag for long decades. From the entire population which consisted of 14,6 million people approximately 340000-360000 soldiers and 600000 civilians (mostly workers) were killed during the triumphant campaign of the bourgeoisie. The „new era” meant nothing positive for the working class, when it came out from the shelters only got the future of misery and exploitation within different bourgeois framework. The next chain-link of capitalism was the bolshevization, then the original version of monopol capitalism was renewed. We, however, still have only one task which is not easy: to liquidate the class society in order that we could sit down to drink a beer in such a way that we didn’t need to look at the prices and at the time. There is the cold beer… can you see it?

Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk

A kapitalizmus általános válsága a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentétéből adódóan folyamatosan különböző társadalmi robbanások formájában kerül felszínre. Ez még akkor is így van, ha a burzsujok átmenetileg gyógyírt találnak egy-egy részleges problémára. Ezeket a „kellemes gyógyíreket” nagyon is jól ismerjük: munkanélküliség, leplezett vagy nyílt háború ellenünk, és megannyi más jótétemény. 1929-ben a tőkés rendszer újabb válságtünete mutatkozott meg, méghozzá igen éles formában. Európa legfőbb hitelezője, az Egyesült Államok már 1928 végétől kezdve, 1929-től pedig még jelentősebb mértékben visszafogta hiteleit. A tiszta tőkeexport 1928. évi több mint 1 milliárd dolláros értéke 1929-re 200 millióra zuhant. Ez önmagában is veszéllyel fenyegetett, hiszen a közép-, és kelet-európai adós országok az esedékes törlesztéseket jórészt az újabb hitelekből tudták csak fedezni. A gazdasági élet tehát megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásokra még a legprofitéhesebb burzsuj sem vállalkozott, így a beruházásokra fordított összegek jelentosen csökkentek világszerte. A beruházási javakat előállító iparágak megrendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket bocsátottak el. 1932 végén Európában 15 millió munkanélküli volt. A válság mélypontjára, 1932-re – a válság előtti csúcsponthoz képest – a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése 60%-kal csökkent. A foglakoztatás csökkenése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket előállító iparokra. A kereslet rendkívüli mértékben csökkent, a csökkenő kereslet pedig az árak jelentős csökkenéséhez vezetett. A mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára 1929 és 1932 között 58%-kal esett. Az agrármunkásosztály éhezett, a városi nyomorgott. 1933-ban általános éhínség volt pl. Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, stb.

A tőkés termelés általános válságának hatása Magyarországra is begyűrűzött. Az agrártermékek világpiaci árának jelentős csökkenése következtében lényegében összeomlott a magyarországi agrárexport. Másrészt a konjunktúra időszakában jelentos tőkebeáramlás megállt, a magyarországi burzsoázia nyugati hitelezői hirtelen visszakövetelték a pénzüket, így a burzsujok a korábbiakhoz képest még jobban eladósodtak. Ezt a helyzetet a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásával igyekeztek orvosolni. A bérek átlagban 50-60%-al csökkentek, miközben a munkanélküliek száma a korábbi kb. 250 ezerről 600 ezerre nőtt. A minimális földbirtokkal rendelkező szegényparasztok eladósodtak, elvesztették földjeiket, amiket a birtokos parasztok felvásároltak. Az iparban a termelés visszaesése elsosorban a vas -, és fémiparban, a gépgyártásban, az építőanyag-iparban és az élelmiszeriparban jelentkezett. Az 1932-es mélypontig bezárólag 30%-al csökkent az ezeken a területeken dolgozó munkások száma, a bércsökkenés pedig 25-30%-os volt. Mindez tehát a munkásosztály elnyomorodását, sok esetben a tényleges éhezést jelentette. Magyarországon nem volt munkanélküli segély, ezért bevezették az ínségmunka-rendszert, aminek az volt a lényege, hogy valamilyen közmunkáért cserébe annyi pénzt kapott egy-egy bérmunkás, hogy elvonszolja magát aludni és aztán másnap vissza a munkába. Az általános nyomor hatására ebben az időszakban megerősödött a munkanélküliek mozgalma, országszerte tüntettek a feldühödött proletárok.

1929 végén, 1930 elején a tél jöttével a munkanélküliek is megérkeztek Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza utcáira. Szolnokon az éhező felvonulóknak nekirontott a rendőrség, a tömegverekedést a rendfenntartó erők kardlapozással fejezték be. Szegeden tüntettek az éhezők, ahogyan Gyulán, Járokszálláson, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kiskundorozsmán is. „Itt a forradalom, le az urakkal, menjünk oda, ahol ennivaló van!” felkiáltással csaptak össze a rendőrséggel, amely puskatussal oszlatta szét a tömeget. Sorozatosak voltak a letartóztatások. A megmozdulások azonban nem terjedtek tovább a maguk körzetén és elszigeteltségük miatt később minden ment tovább a régi kerékvágásban. Nem egy esetben a szociáldemokrata párt „higgadt”, pacifista, ellenforradalmi magatartása gátolta meg, hogy a tömegek valójában osztálymilitánsként lépjenek fel. Ehhez persze szükségeltetett némi vakhit is a párt irányában. Korábban azt írtuk, hogy a burzsoázia baloldali pártjai nem rendelkeztek számottevő hatással az agrármunkásosztály soraiban, és ez általában így is volt. Azonban jellemző módon képesek voltak éppen akkor nyomást gyakorolni a munkásságra, amikor erre a legégetőbb szüksége volt az uralkodó osztálynak. A válságos területeken hirtelen megjelenhettek a szociáldemokrata kiadványok és röplapok, hogy gyógyírt ajánljanak. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a magukat komolyan megszervezni képtelen éhező tömegek táplálják magukban a demokratikus illúziókat és együttműködjenek a szocdemekkel.
A válság idején a földmunkások könnyen otthagyták nem-létező munkahelyeiket, így a megmozdulásokban a városok és azok környékének proletárjai együtt vonultak fel tüntetni uraik ellen. Amikor a budapesti proletariátus 1930. szeptember 1-én az utcán harcolt, Gyulától Szentesig, Szegedtől Debrecenig százak vonultak fel az utcákon, de ahogyan azt már említettük, az összecsapások nem alkottak egy nagy, erős lázadási hullámot. Az okok jól ismertek. Minden egyes régióban óriási volt a zűrzavar, a szervezetlenség és a távlatnélküliség dominált. Sokan úgy gondolták – teljesen helytelenül! -, hogy miközben az agrárproletariátus a „feudális nagybirtokkal hadakozott”, addig a városi proletárokkal szemben a világ burzsoáziája állt. Látszólag tehát más ellen harcoltak, a valóságban azonban csak az érem más-más oldaláról volt szó. A törpebirtokos, a napszámos közvetlen környezetében kereste problémáinak forrását, miközben kizsákmányolásából az uralkodó osztály profitált. Ezért lehetett az agrármunkásosztálybelit jobban manipulálni, antiszemitizmussal, városellenességgel hergelni, mert – ahogyan korábban részleteztük – a vidék fejlődése messze elmaradt a nagyváros mögött, a városi munkásság magasabb életszínvonalon vegetált, így a bűnbakképzés módszerei megértő hallgatóságra találtak. A magyar nacionalizmus ma is űzi ezt az ipart, elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire népszerű a területi revízió gondolata, mennyire aktívak a szélsőjobbal összefonódó keresztény egyházak. Ugyanakkor mennyivel olcsóbb az ukrajnai, romániai bérmunkást alkalmaznia az itteni burzsujnak, amit viszont az idegenellenesség területén próbálnak kiaknázni. Ma ugyanannak a problémának vagyunk átélői, mint akkor, hasonlóképpen regionálisan vagyunk bezárva, vagy nagyobb távolságok által elszigetelve: a brazíliai földfoglalók és a lengyelországi bányászok harca között ugyanúgy nincs közvetlen osztálymilitáns kapcsolat, mint akkoriban a falu és város proletárjai között. A régióba zárt „mikro-problémákat” a burzsoázia minden esetben számára megnyugtató módon orvosolja.

Mindenféle manipuláció, erőszakos megtorlás és békés beetetés ellenére a harmincas években továbbra is folytatódtak a különféle megmozdulások. „Mi nyomorgunk és éhezünk. Teleki gróf 100 terítékes dáridókat rendez zselléreinek kipréselt véréből” – írta az egyik bolsevik röplap a harmincas évek elején. 1932 első felében Makón, Szegeden, Mindszenten és Nagymagócson követeltek munkát és kenyeret a tömegek, Battonyán kubikosok sztrájkoltak. Február elején, Pesterzsébeten az egyik cég állást hirdetett, felvettek néhány szerencsétlent, mire a kinnrekedő munkanélküliek megtámadták az irodát. Márciusban, Debrecenben munkát és kenyeret követelve mentek utcára a prolik, akik összecsaptak a karhatalommal, 54 embert letartóztattak. Tüntettek Csongrádon, Békéscsabán és sok más helyen is. A kormány anyagilag támogatta a szocdem pártot, és a szakszervezeteket, hogy nyomják el az elégedetlenkedő hangokat. 1932 áprilisában a tömegek és a baloldali belső ellenzék nyomására a szociáldemokrata párt az utcára ment, hogy mindkét oldal felé demonstrálja elkötelezettségét, azonban Balmazújvárosban és Nyírturán a tömegek közelharcba bocsátkoztak a csendőrséggel, kövek és botok kerültek elő, a lovas csendőrök a tömegbe lőttek. Proletárok vére mosta az utcát, sokakat letartóztattak, és a kihallgatások során ütötték-verték őket. A párt napilapját, a Népszavát kis időre betiltották. Mind az MSZDP, mind a bolsevik párt sokat foglalkozott az agrárvilággal, amellyel kapcsolatban a felismerések terén odáig sikerült eljutniuk, hogy „a földmunkás kérdés elsősorban földkérdés”, vagyis politikai síkon kell kiharcolni a földosztást. A válság korszakában némileg a bolsevikok is megerősödtek. 1932 végére sok vidéki sejttel tartotta a kapcsolatot a pártcentrum (Kecskeméttől Győrig), de egyre több alkalommal kerültek kopókézre aktivistáik (1933-ban 193 mozgalmárt tettek hűvösre). A szocdem párt nem volt képes tartósan és hatékonyan szerveződni az agrármunkásság körében, nem ismerték kellőképpen a helyi viszonyokat és beleragadtak választójogi hadjárataikba.

Az általános forrongás állapotában a burzsoázia körében újra megerősödött a rendteremtés igénye, ami a kormány szélsőjobboldali ellenzékének a előretörését vonta maga után. Bethlen lemondott, majd Károlyi Gyulát követően 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ezzel erősödött a fasiszta orientáció, a revíziós politika, az antiszemitizmus még inkább előtérbe került, Gömbös pedig hosszabb távon az olaszországi rendszerhez hasonló diktatúra kiépítésén dolgozott. A teljes fasizálás azonban ekkor még nem következett be, mivel egyelőre a hangzatos ígéretek, demagóg szólamok (munkahelyteremtés, a kapitalizmus megreformálása a romantikus antikapitalizmus jegyében, antiszemitizmus), és látszatintézkedések (középbirtokosok támogatása, a gazdaadósságok egy részének állami átvállalása, stb.) is enyhítették a munkásosztály elégedetlenségét. Antiszemita jelszavakat harsogó hordák járták az országot és könnyen befolyásolták az öntudatlan munkásság bizonyos rétegeit, amelyek földet, munkát, jobb életkörülményeket akartak. A Kaszáskeresztes Párt 1937-ben odáig jutott, hogy a falu leginkább kizsákmányolt munkásaiból megpróbált hadsereget verbuválni, amely felfegyverkezve Budapest ellen vonult volna, hogy aztán ott átvéve a hatalmat, kormányra kerüljön (győzelem esetén fejenként 20 hold földet ígértek a sereg tagjainak). A dél-alföldi tanyavilágba is eljutottak az elszaporodott fajvédők, a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, a Nemzeti Radikális Párt, a Nyilaskeresztes Párt, az Alföldi Brigád, a Kettőskereszt Vérszövetség agitátorai. Emellett a Nemzetőr, Nyilas roham, Nyilas harc címu újságok és számtalan brosúra propagálta és butította a megélhetést keresőket. Ez a folyamat Ausztria 1938-as német megszállásával csak fokozódott, ennek következtében ugyanis tovább erősödött a nyilas mozgalom. Gömbös mögött azonban nem állt egységes fasiszta tömegmozgalom. Ennek kiépítése pedig ellentétes volt mind a nagytőkések, mind a nagybirtokosok érdekeivel. Az uralkodó osztálynak a kezdeti rendteremtést követően nem volt szüksége egy teljhatalmú vezérre, márpedig az új miniszterelnök igyekezett kiterjeszteni a kormány hatalmát a gazdaság irányítására, folyamatosan hangoztatott szociális demagógiájával pedig a nagybirtokosok ellen hangolta az agrármunkásságot. Ez nem tetszett sem a nagytőkés, sem a nagybirtokos csoportoknak, így igyekeztek háttérbe szorítani a fasiszta csoportokat.

A burzsoázia továbbra sem tudta teljesen helyreállítani a rendet, az uralkodó osztály belső villongásai közepette is tovább szervezkedtek a proletárok. 1934 nyarán Sarkadon tüntettek, majd decemberben Debrecenben és Nyíregyházán. Korösladányban „Éhen pusztulunk!” felkiáltással vonultak a városháza elé. 1936-ban a sövényházi Pallavici uradalomban aratómunkás sztrájkra került sor. A sztrájkok szervezésében és létrejöttében sokszor az elszigetelt kommunistáknak és bolsevikoknak is szerepük volt, de a tömegek támogatása nélkül nem voltak túl hatékonyak. A harmincas évek második felében megélénkült sztrájkmozgalomhoz az is hozzájárult, hogy a vidékkel közvetlen kapcsolatban lévő városi proletárok maguk is vívták bérküzdelmeiket, és nem egy esetben alkalmi munkásként maguk is részt vettek az agrárproletárok demonstrációiban. Az ipari proletariátus bérmozgalmának hatására sztrájkoltak a mezőhegyesi cukorgyárban, Kisbéren a vasúti pályamunkások, Szőnyben a lentörők, stb. A beérkező hírek alapján, az agrármunkások közül többen rokonszenveztek a spanyolországi proletárforradalommal. A béresek azzal fenyegetőztek, hogy „vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”.

Mindeközben a kormány saját helyzetének stabilizálása érdekében gazdasági újjászervezésbe kezdett. A válságból való kilábalást az állami kiadások csökkentésével, adóemeléssel, és kölcsönökkel igyekeztek megoldani. Pénzügyileg támogatták a mezőgazdasági exportot, így növelve a magyarországi termékek versenyképességét. Emellett az Olaszországhoz és Németországhoz, Ausztriához való politikai-gazdasági közeledésnek köszönhetően sikerült új piacokat szerezni a bővülő export számára. A munkanélküliség csökkentését pedig a villamosenergia-termelés, az alumínium gyártás állami támogatása révén érték el. Gömbös egy kötelező érdekképviseleti rendszer bevezetését is tervezte, ami igen hasonló lett volna az olaszországi korporációs rendszerhez. Így kívánta végérvényesen megszüntetni a sztrájkokat, tüntetéseket, azaz megoldani a „munkáskérdést”. Azonban Gömbös hiába mozgósította a fasiszta csoportokat, nem volt képes átvenni az irányítást a rivális burzsoá csoportokkal szemben, melyek ellenezték a gazdaság túlzott állami irányítását és a nagybirtokosok elleni szólamokat, valamint a Németországhoz való gyors gazdasági-politikai közeledést, mivel hosszabb távon féltek autonómiájuk elvesztésétől. Tehát Gömbös a nagytőkés és nagybirtokos körök ellenállása miatt szociális demagógiáját nem volt képes teljes mértékben átültetni a gyakorlatba, így megfelelő tömegmozgalom híján 1938-ig sem tudta teljesen véghezvinni tervét.

A harmincas évek közepétől megerosödő, aktivizálódó fasiszta hatalmak fegyverkezése következtében növekedésnek indult az oda irányuló magyar ipari-, és mezogazdasági export. Az egyre szorosabbá váló gazdasági-politikai kötelékek a fasiszta erők további térnyerését tették lehetővé. A területi revízió állandó hangoztatásának logikus folytatásaként 1939-ben Magyarországon is megindult a fegyverkezés, ami a komoly tőkebevonás, a nehézipari fejlesztés révén újabb lendületet adott a gazdaságnak. Csökkent a korábban hatalmas méreteket öltő munkanélküliség, nőttek az előzőleg minimálisra leszorított bérek – elsősorban a nehéziparban -, a korábbi évekhez képest valamelyest javult a munkásosztály életszínvonala. A növekvő belső fogyasztás és export következtében a mezőgazdasági termelés is fellendült. Ugyanakkor a kormány igyekezett a közvetlen irányítása alá vonni a gazdaság működését. Számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, amelyek élére katonai vezetés került. A kormány szabályozhatta az üzemek termelését, működését, ennek révén központilag növelték a munkaidőt, a munka intenzitását, a 14 és 70 év közötti férfiakat és a felnőtt korú nőket pedig bármikor behívhatták honvédelmi munkára – tehát már ekkortól fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása. Az ebben az időszakban megszületett zsidótörvények – amelyek maximálták a zsidó származásúak számarányát bizonyos foglalkozási körökben – hatására a burzsujok igyekeztek megszabadulni zsidó származású munkásaiktól, akiket tömegével rúgtak ki munkahelyeikről. Miután munkanélkülivé váltak, a rendőrség rövid időn belül internálta oket, azzal az ürüggyel, hogy munkakerülők, így bizonyára illegális eszközökkel biztosítják megélhetésüket.

1941-ben Magyarországnak a „II. világháborúba” való belépésével a hadigazdaság működése, a háború kiterjedése tovább rontotta a munkásosztály helyzetét. A háborús konjunktúra következtében a munkanélküliség ugyan megszűnt, de a bérek növekedésével együtt az árak is jelentősen emelkedtek (1943-ra a háború előtti szint háromszorosát is elérték), és az áruhiány miatt bizonyos alapvető termékekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni, vagy csak jóval drágábban. Emellett az állam az ár-, és bérszabályozás révén igyekezett csökkenteni a béreket és a belső fogyasztást, majd a jegyrendszert és a mezogazdasági termények kötelező beszolgáltatását is bevezették. Eközben a német háborús gépezetnek való fokozatos alárendelodés miatt jelentősen nőtt az államháztartási hiány, amit csak az infláció eszközével és a munkaidő állandó növelésével tudtak ellensúlyozni, ami folyamatosan csökkentette a munkásosztály életszínvonalát. Ráadásul a burzsoázia mindenféle ellenállást, szervezkedést igyekezett felszámolni. Pl. 1943. szeptemberében a Weiss Manfréd gyár 5000 munkása lépett sztrájkba 40%-os béremelést követelve, a katonaság közbelépett és felszámolta a sztrájkmozgalmat. A munkahelyeken a termelés zavartalan működésének biztosítása érdekében fokozták az állami elnyomást, kiterjesztették a rendőri felügyeletet, a munkásokat igazolatlan hiányzás esetében pénzbüntetéssel sújtották, a frontra küldték, vagy internálták. Eközben a hadsereg mozgósításával munkások tízezreit vezényelték a harcterekre, hogy ott burzsoá célokért harcolva dögöljenek meg. A burzsoázia velünk szemben folytatott háborúja tehát minden szinten egyre totálisabbá vált.

A németek katonai kudarcait látva Horthyék mégis megpróbáltak kiugrani a háborúból. Erre válaszként 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával egy időben fasiszták vették át a hatalmat a Sztójay kormány közreműködésével. A Gestapo a korábbi hatalmi szerveknél hatékonyabban nyomta el a munkásságot, egyre több munkatábor létesült a lázongó proletárok számára. Hamarosan megkezdődött a zsidó származású munkásosztálybeliek gettóba terelése, deportálása, frontszolgálatra küldése, amit a nyilasok (mikor ezt írjuk, Magyarországon éppen megalakul utódszervezetük, a Magyar Gárda) 1944. októberi hatalomra kerülésük után lelkesen folytattak. Cigány-, és zsidószármazású munkásosztálybeliek százezreit, kommunistákat, „lumpen elemnek” nyilvánítottak ezreit gyilkolták le. A magyarországi bolsevikok és baloldali szociáldemokraták szolidaritást vállaltak a Szovjetunióval és Hitler-ellenes antifasiszta frontba tömörülve vették fel a harcot: a „független, szabad, demokratikus Magyarország” jelszavát hangoztatták. A népfront szervezte az antifasiszta ellenállást, követelték a bérek emelését, az ellátás javítását, a munkaidő csökkentését. 1944-ben Pécsett a környező szénbányák munkásai munkabeszüntetéssel ünnepelték meg május elsejét, Békéscsabán „Szabotálj! Légy te is partizán! Ne vonulj be katonának! Le a háborúval! Üsd a németpártit!” feliratú röplapokat szórtak szét ismeretlennek július 10-én. Szeptemberben a diósgyőri vasgyár kb. 2000 munkása az igazgatóság elé vonult, és a háborúból való kilépést követelte. Októberben a Marót csoport partizánjai felrobbantották Gömbös Gyula szobrát a Döbrentei téren, később pedig egy nyilas könyvesboltot is. Egyes szabotázsakciókra is sor került, a Demény-, illetve a Deák-Mayer csoport Sashalmom, Kispesten, Soroksáron és másutt röpiratszórásokkal, a nyilasok elleni merényletekkel borzolta a fasiszták idegeit – azonban továbbra is szigorúan a Szovjetunió árnyékában működtek. A népfront vidéken is kiépítette bázisait, a bolsevik párt igyekezett eljátszani a nagy irányító szerepét, de az 1941-ben megalakult Parasztszövetségben riválisra talált. Antifasiszta tüntetések és függetlenségi megmozdulások egymást felváltva zajlottak, néhány alakulat átállt a szovjetekhez vagy a partizánokhoz, hogy a bolsevizmus oldalán harcoljon. A proletariátus forradalmi hagyományai nem jelentek meg a színen, a fasizmus, nacionalizmus, bolsevizmus szentháromság együttes tébolyával szemben nem volt szembenállás ebben a térségben.

1944. júniusában egy magát anarchistának nevező csoport adott magáról életjelet, egy észak-magyarországi kisvárosban lebonyolított akciójával. Már működésük kezdetén teljesen hamis (önfelszámoló) szövetséget alkottak a bolsevik partizánokkal, de összevesztek a mindinkább irányítani akaró sztálinistákkal, akik aztán feladták őket a fasisztáknál. A csoport életben maradt tagjai frakciókra szakadtak, egy részük beolvadt a bolsevik pártba, mások pedig direkt akciókat hajtottak végre. Megtámadtak két hadihajót a magyarországi folyami flottából, aztán a Várban felrobbantottak egy üzemanyag raktárt. A mozgalom harmadik részének tagjait lelőtték, miközben azok megtámadtak egy náci rezidenciát. Budapest ostromakor szabotázs-tevékenységet folytattak, amely során 200 aktivista meghalt. Ezek után – egy Korsakin nevű mozgalmár kivételével, aki nem értett egyet társaival -, úgy döntöttek, hogy tevékenységüket beszüntetik addig, ameddig nem válik szovjet zónává Magyarország, és utána majd meglátják mi a teendő. Addig is munkaosztagokban és kórházakban dolgoztak. 1945. júniusában a mozgalom gyűlést tartott, amelyen mindhárom irányzat képviseltette magát. A P. M. szignóval (ami mögött egy diák állt) jelölt irányzat a bolsevikokkal való együttműködés mellett szállt síkra, és abban reménykedett, hogy a burzsoáziával való leszámolások során a bolsevikokkal is leszámolhatnak. A Torockói nevével fémjelzett csoport célja a mozgalom legálissá tétele volt, míg a Korsakin-féle irányzat folytatni akarta a harcot az állam és az orosz csapatok ellen. A “hogyan tovább” kérdését demokratikus úton döntötték el, és mindhárom csoport kijelentette, hogy tartja magát a többség döntéséhez. A többséget a Torockói-féle irányzat szerezte meg, így a mozgalom legálissá vált, felállítottak egy nyomdát és elkezdték propaganda-tevékenységüket. Ekkor 500 aktív taggal rendelkezett mozgalmuk. A későbbiek során a csoport ismét szembekerült a bolsevikokkal, akik az első adandó alkalommal felszámolták a velük szemben harcoló csoportot (ez már a sztálinista hatalom korszakában történt, amikor az egyik csepeli üzemben sztrájk tört ki). Szervezetlenségük, demokratizmusuk, a letisztázott közös program hiánya önfelszámolásra ítélte a népfrontba és osztálykollaborációba rohadt szélsőbalos vállalkozásukat. Végül megérkezett az olyannyira áhított Vörös Hadsereg és ott folytatta a munkásosztály kizsigerelését, ahol a nyilasok abbahagyták. Törtek-zúztak, kifosztották a munkások lakásait, az útjukba kerülo nőket, lányokat megerőszakolták, aki ellenkezni próbált azt lelőtték. A szovjetek által fogságba ejtett katonákat deportálták, kivégezték, sokan hosszú évtizedekre a gulágok „vendégeivé” váltak. A 14,6 milliós összlakosságból kb. 340-360 ezer katona és közel 600 ezer, főleg munkásosztálybeli, civil halt meg a burzsoázia diadalmas hadjárata során. Az „új korszak” nem jelentett semmi pozitívat a munkásosztályra nézve, az óvóhelyekrol kijőve a nyomor és a kizsákmányolás jövőjét kapta – másfajta burzsoá keretek között. A kapitalizmus következő láncszeme a bolsevizálódás volt, hogy aztán felújítsák a monopolkapitalizmus eredeti verzióját. Nekünk azonban továbbra is csak egyetlen feladatunk van és az nem kevés: likvidálni az osztálytársadalmat, hogy végre úgy üljünk le sörözni, hogy ne kelljen az árlapot és az órát nézni. Ott a hideg sör… látod?

2008. December Insurrection Greece

Categories: Greek Fire

Munka. Közösség. Politika. Háború. – Szöveg

June 8, 2010 1 comment

„Azért kérik ki mindenki véleményét minden részletről, hogy ne legyen véleményük a világ egészéről.“

– Raoul Vaneigem

Körülnézünk, és egy világot látunk, ami felett nem rendelkezünk. Mindennapi küzdelmünk a túlélésért óriási, folyton váltakozó kulisszák között zajlik…

…a természeti katasztrófától a terrorista-támadásig… az újabb diétától az újabb éhínségig… a hírességek szexbotrányaitól a korrupt politikusok körüli felhajtásig… a vallásháborúktól a gazdasági csodákig… a lenyűgöző új reklámoktól a kormányellenes tévés közhelyekig… az eszményi szeretők kézikönyvétől a „hogyan akadályozzuk meg a szurkolókat a zavargásokban“ rendfenntartó stratégiákig… a legújabb rendőri lövöldözésektől a legújabb egészségügyi vészhelyzetekig…

Ugyanazok az erők munkálkodnak mindenütt… a demokratikus és a totalitárius kormányokban… az óriáscégekben és a családi kisvállalkozásokban… a sajtburgerben és a tofuban… az operában, a countryzenében és a hip-hopban… minden országban és minden nyelvben… a börtönökben, az iskolákban, a kórházakban, a gyárakban, az irodaházakban, a háborús területeken és a zöldésgesnél…

Valami folyamatosan zabálja az életünket, és csak képeket böfög vissza róla a képünkbe. Ez a valami a saját tevékenységünk terméke… a mi óráról órára, hétről hétre, egyik nemzedékről a másikra eladott mindennapi dolgos életünké. Nincsen cégünk vagy olyan tulajdonunk, amivel pénzt tudnánk csinálni, így arra vagyunk kényszerítve, hogy eladjuk időnket és energiánkat valaki másnak. Mi vagyunk a mai munkásosztály – a prolik.

MUNKA

„A tőke holt munka, mely, akárcsak a vámpír, csak az élő munka kiszipolyozásából él, és annál elevenebb, mennél több munkát emészt fel.“

– Karl Marx

Nem azért dolgozunk, mert dolgozni akarunk.Azért dolgozunk, mert másképp nem tudunk pénzhez jutni. Eladjuk időnket és energiánkat a főnöknek, hogy megvehessük a túléléshez szükséges dolgokat.

Összezárnak más munkásokkal, és különböző feladatokat osztanak ki nekünk. A munka különféle területeire szakosodunk, hogy újra meg újra végezzük ugyanazokat a feladatokat. A munkával töltött időnk nem igazán része az életünknek. Inkább holt idő, amit a főnökeink irányítanak.

Ezek lehetnek tárgyak, mint például pamuting, számítógép vagy felhőkarcoló, vagy állapotok, mint mondjuk tiszta folyosó és gyógyult betegek, vagy szolgáltatások, pl. hogy busszal járhass ide-oda, hogy a pincér vegye fel a rendelésedet, esetleg hogy valaki hívjon fel otthon, hogy haszontalan dolgok megvételére rávegyen. A munka nem a termék elkészítéséért folyik. Mi a fizetésért dolgozunk, és a főnök azért fizet, hogy hasznot húzzon rajta.

Végül a főnökök újra befektetik a pénzt, amit rajtunk kerestek és tovább terjeszkednek. Munkánk mindabban van fölhalmozva, amit a főnökök birtokolnak és adnak-vesznek – a tőkében.

Állandóan keresik a módját, hogy a munkánkat új termékekben tárolhassák, az új piacokat, ahol eladhatják azokat, és az újabb embereket, akiknek idejükön és erejükön kívül nincs más eladnivalójuk.

Munkánkért cserébe annyi pénzt kapunk, ami elég a lakásbérletre, ennivalóra, ruhára meg sörre – eleget ahhoz, hogy visszamenjünk dolgozni. Amikor nem dolgozunk, akkor úton vagyunk munkába vagy vissza, kipihenjük a munka fáradalmait vagy berúgunk, hogy elfelejtsük a munkát.

A munkánál csak egyvalami rosszabb: ha nincs munkánk. Ilyenkor hosszú heteket vesztegetünk el munkakeresésre, anélkül, hogy ezt bárki is megfizetné nekünk. Ha van is segély, csak kellemetlenségek árán kapható meg, és összege sohasem annyi, mint a munkabér. A munkanélküliség állandó veszélye miatt megyünk vissza dolgozni minden áldott nap.

A mi munkánk ennek a társadalomnak az alapja. Ahogy dolgozunk, úgy növekszik a főnökeink hatalma. Ma a világ összes országban ez a hatalom uralkodik.

A munkaidőnk során a főnökeink és a felvevőpiacaik hatalma alatt állunk. Ugyanakkor egy láthatatlan kéz a munka fegyelmét és céltalanságát erőlteti az életünk más területeire is. Az élet egyfajta előadásnak mutatkozik, amit csak kívülről szemlélhetünk, de semmi befolyásunk nincs rá.

Minden más tevékenység is ugyanolyan idegenné, unalmassá és feszültté válik, mint maga a munka: az otthoni teendők, az iskolaórák, a „szabadidő“. Ezt nevezik kapitalizmusnak.

A MUNKA ELLEN

„A kapitalistáknak ez a rendszer természetesen teljes megelégedésére szolgál. Miért is lennének elégedetlenek? Hiszen meggazdagszanak rajta.“

– Alexander Berkman

A munkát nagyon különbözően lehet felfogni, attól függően, melyik oldalán áll az ember. Főnökeink így jutnak pénzhez, hogy még több pénzt csinálhassanak. Számunkra a munka a túlélés nyomorúságos módja. Minél kevesebbet fizetnek, annál kevesebbet keresünk. Minél gyorsabban tudnak minket munkába állítani, annál keményebben kell dolgoznunk.

Érdekeink ellentétesek, ezért állandó harc folyik a főnökök és a munkások között a munkafolyamatban – és a munkára alapozott társadalom más területein. Mennél többet adunk ki lakbérre vagy buszjegyre, annál többet kell dolgoznunk, hogy az albérletet vagy a buszt kifizethessük.

A bérek, jutalmak, munkaórák és munkakörülmények, csakúgy, mint a politika, a művészet és a technika, ahogy ma ismerjük őket, ennek az osztályharcnak az erdménye. Amikor kiállunk saját érdekeinkért ebben a harcban, akkor tesszük meg az első lépést a kapitalizmus megdöntése felé.

KÖZÖSSÉG

„Nos, itt volt már az ideje, hogy minden lázadó ráébredjen arra, hogy „a népnek“ és a munkásosztálynak semmi köze egymáshoz.“

– Joe Hill

Civilizációnk mélységesen megosztott. Mi, miközben sokunk szegénysorban él, idejünk nagy részét melóval töltjük, míg a dúsgazdag tulajdonosok, igazgatják azt és profitálnak a munkánkból. A társadalmat alkotó közösségek és intézmények ezen alapvető megosztottság köré épültek fel. Így vannak faji, kulturális és nyelvi különbségek és ezekre épülő közösségek. Létezik megosztás és közösség a nemek és korosztályok alapján. Egyaránt alkot közösségeket a nemzet és az állampolgárság, és törésvonalat a nemzetek, illetve az állampolgársággal rendelkezők és nem rendelkezők között. Vallások és ideológiák osztanak meg és egyesítenek minket. Azért zsúfolnak össze, hogy vegyünk és eladjunk a piacon.

Ezen identitások némelyike évezredek óta kísér bennünket. Mások egyenes következményei annak, ahogyan ma dolgozunk. De ma már mindenezek az identitások a tőke köré szerveződnek. Arra szolgálnak, hogy a főnökeink könnyebben halmozhassanak fel még többet a mi különböző termékekbe fektett holt időnkből, és hogy visszatartsa ezt a társadalmat, hogy szétvesse az alapjaiban fekvő megosztottsága.

Így lehet rávenni az országok legszegényebb lakosait is, hogy azonosuljanak az ugyanazon országbeli burzsoákkal, és harcba menjenek a más ország szegényei ellen. Nehéz az egymásnak idegen kinézetű, különböző nyelvet beszélő a munkásoknak közös sztrájkot szervezniük, főleg, ha egy csoport többnek képzeli magát a többinél.

A közösségek között feszülő megosztottságban tükröződik vissza a munkamegosztás, és fordítva.

Míg ezekbe az elkülönültségekbe és kizárólagos közösségekbe erőltetnek, a másik oldalról egy mindent magába foglaló emberi közösséget kínálnak fel portékául. Ez a közösség is legalább ilyen beképzelt és hamis közösség. Elrejti csupán a társadalom alapvető megosztottságát.

A cégtulajdonosok kormányokat, médiát, iskolákat, börtönöket, munkaügyi hivatalokat és rendőrséget tartanak maguknak. Ők tervezik meg az életünket. Az újságok és a tévék az ő látásmódjukat hirdetik mindenütt. Az ő történelmük nagyszerűségét (vagy éppen szerencsétlenségeit) tanítják az iskolákban, amelyek a különböző feladatokra kiképzett szakemberek és bukott veszetesek egyvelegét ontják. A kormánygépezet látja el a társadalmuk működésének zökkenőmentességéhez elengedhetetlen feladatokat.

És ha minden más csődöt mondana, vannak még rendőrségeik,
börtöneik és hadseregeik.

Ez nem a mi közösségünk.


ELLEN-KÖZÖSSÉG

„A burzsoázia máig ennyire virágzó hatalma a proletariátus autonómiájának és szellemi függetlenségének hiányában gyökerezik.“

– Anton Pannekoek

Egymás ellen fordítanak minket, de mi is meg tudjuk szervezni magunkat velük szemben. Azért beszélünk osztályokról és „a prolikról“, mert ragaszkodunk ahhoz, hogy a különböző „közösségekbe“ tartozó emberek lényegében hasonló tapasztalatokon mennek keresztül, illetve annak a megmutatása, hogy az ugyanazon „közösségekbe“ tartozók tulajdonképpen szemben állnak egymással. Innen indul ki a jelenleg létező „közösségek“ ellen folytatott küzdelem. Mikor a saját érdekeinkért kezdünk harcolni, rájövünk, hogy mások is ugyanezt teszik. Az előítéleteink elhalványulnak, és a haragunk a megfelelő irányba terelődik.

Nem a megosztottságtól vagyunk gyengék. A gyengeségünk miatt vagyunk megosztottak. A létező közösségek elveszítik jelentőségüket, ha megtámadják őket, és a legjobb fegyver ellenük, ha feleslegessé teszik őket.

A faji és nemek közti megkülönböztetés vissztaszítóvá válik akkor, mikor különféle bőrszínű női és férfi munkások együtt harcolnak az osztályellenséggel. És ez a harc csak annál hatásosabb lesz, minél több, különböző „közösségekből“ jött ember is bekapcsolódik.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz szükség kormányra, ami a társadalmat igazgatja, hogyha a társadalom nem válik szét vezetőségre és munkaerőre – ha az emberek saját maguk tartják kezükben az életüket. Nem lesz szükség nemzeti és „faji“ közösségekre – és létrejöhet az emberi közösség −, ha a társadalom nem oszlik gazdagokra és szegényekre.

Ezeknek a körülmények megteremtéséért harcolnunk kell a létező körülmények ellen. Ezt a folyamatot, melynek során az életkörülményeink − és ennélfogva a munka, a pénz, a csere, a határok, a nemzetek, a kormányok, a rendőrség, a vallás és a fajgyűlölet – elleni harcban alkotunk közösséget, ezt nevezték el valamikor kommunizmusnak.

POLITIKA

„Minnél jobban kormányoznak, annál kevésbé vagyunk szabadok.“

– The Alarm

A kormány a politikai tevékenység modellje. Különböző országokat, régiókat vagy „közösségeket“ képviselő politikusok csatáznak egymással. Arra bíztatnak, hogy támogassuk azokat a vezetőket, akikkel a legkevésbé térnek el egymástól nézeteink, és már régóta nem igazán lepődünk meg, ha átvernek minket.

Egy politikus származhat a munkásosztályból vagy lehetnek radikális nézetei, mert ez abban a pillanatban szertefoszlik, amint kormányozni kezd. Mindegy, ki van kormányon – a kormányzásnak meg van a saját logikája.

Az a tény, hogy ez a társadalom ellentétes érdekű osztályokra oszlik, azt jelenti, hogy mindig fennáll a veszély, hogy darabjaira hullik. A kormány arról gondsokodik, hogy ez ne történhessen meg.

Mindegy, hogy diktatórikus, vagy demokratikus a kormány; ő birtokolja a fegyvereket, és szükség esetén be is veti azokat saját népe ellen, hogy továbbra is dolgozzunk.

Nem is olyan régen, egy bizonyos országban a forrongás miatt veszélyessé vált helyzetet úgy tudták feloldani, hogy államosították az ország iparának egészét, kialakítottak egy rendőrállamot, és az egészet „kommunizmusnak“ keresztelték. A kapitalizmusnak ez a fajtája kevésbé bizonyult hatékonynak és rugalmasnak, mint a jó öreg szabadpiaci kapitalizmus. Mivel a Szovjetunió bukása óta nincs többé Vörös Hadsereg, ami bevonulhatna más országokba és az említett módszerekkel stabilizálhatná azokat, ezért a „kommunista“ pártok világszerte egyszerű szociáldemokratákká vedlenek vissza.

A munkásosztály politikai pártja önellentmondás – nem mintha egy párt tagsága nem állhatna nagyrészt munkásokból, de azért, mert a legtöbb, amit tehet, hogy hangot ad a munkásosztálynak a politika keretei között. Képviselőinknek arra ad módot, hogy ötleteket szolgáltassanak főnökeinknek ahhoz, hogy miként igazgassák ezt a társadalmat – ötleteket, hogy hogyan csinálhatnak még több pénzt, és tarthatnak minket ellenőrzés alatt. Akár az államosítást, akár a privatizációt támogatják, a több szociális juttatást vagy az erősebb rendőrséget (vagy esetleg mindkettőt), a politikai pártok programjai valójában a kapitalizmus igazgatásának különböző stratégiái.

Sajnos a politika a kormányokon kívül is jelen van. „Közösségek“ vezetői, a hivatásos aktivisták és a szakszervezetek ékelődnek a bérmunkások és főnökök közé, hogy ők legyenek a közvetítők, a tárgyalópartnerek, a kommunikáció eszközei, a képviselők és végső soron a békéltetők. Ők ezeknek tisztségeknek a megtartásáért küzdenek. Ezért kell a munkásosztályt az ellenőrzésük alatt tartaniuk, hogy nyomást gyakorolhassanak a gazdaságban érdekelt politikusokra, egyszersmind felkínálják az üzleti gépezetnek a dolgozni kész munkaerőt. Ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban fel kell oszlatniuk minket, amikor felvesszük a harcot. Ezt néha engedmények kialkudása útján, máskor meg a kiárusításunkkal érik el.

A politikusok szavazásra szólítanak fel, hogy aztán csak dőőljünk hátra, és hagyjuk a bizalmit a nevünkben egyezkedni; támogassuk a vezetőket és szakértőket, és nyugodjunk bele ebbe a passzív részvételbe. Ezek a nem-kormányzati politikusok lehetőséget biztosítanak a kormánynak, hogy békés úton tartsa fenn a status quóját, és ezért cserébe olyan állásokat kapnak, melyekből a nyomorunkat igazgathatják.

Minden politikai csoportosulás bürokratikus. Általában a termelés szerkezetét tükrözik, ahol a tevékenységet kívülről irányítják. Így termelik ki politika hivatásosait. Vezetők és vezetettek, képviselők és képviseltek, szervezők és megszervezettek közötti megosztáson alapulnak. Ez nem valamilyen rossz szervezeti taktikának az eredménye, amit elég egy nagy adag részvételi demokráciával orvosolni. Ez a közvetlen eredménye a politikai csoportok és projektek erőfeszítéseinek – hogy a kapitalizmus egy szeletét igazgassák.

ANTIPOLITIKA

„Az anarchizmus nem valami szépséges utópia, vagy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma.“

– Dyelo Tryda Csoport

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, az alkudozások és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben militáns taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőkért, a burzsujokért vagy az országért küzdünk.

Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenlő félként tárgyalni ezzel a világgal.

A munkásosztály harcainak ezt a tendenciáját, a kormányzaton és a politikán kívül, és -ellen szerveződést, az olyan szerveződési formákat teremtését, ahol kizárólag a saját képességeinkben bízunk – ezt nevezték el valamikor anarchizmusnak.

HÁBORÚ

„Perzseljük fel a gazdagok pompás utcáit!“

– Lucy Parsons

Szóval hadban állunk – az osztályháborúban. A győzelmet nem az ötletek, a javaslatok és a szerveződési stratégiák egységcsomagjai jelentik. Ezt a háborút meg kell nyerni.

Amíg az ő térfelükön van a kezdeményezés, addig magányosak és tehetetlenek vagyunk. Csak egyéni válaszokat tudunk adni az élethelyzetünkre: otthagyjuk a munkahelyünket, olcsóbb lakónegyedekbe költözünk, szubkultúrákhoz és utcai bandákhoz csapódunk, öngyilkosságot követünk el, lottózunk, iszunk, drogozunk, és templomba járunk.

Ez a világ látszik az egyetlen járható útnak. A változáshoz fűzött reményeinket fantáziálásban éljük ki – a mindennapi életünk valóságától teljesen elszakítva. Minden a megszokott módon megy tovább, beleértve minden válságot és pusztulást.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk. Bátrabbá és erősebbé válunk miközben saját osztályérdekeinket érvényesítjük. Ezek nem jelenti azt, hogy sem egy új kormány alakul, sem azt, hogy mi leszünk majd az új főnökök. Közös érdekünk az, hogy véget vessünk ennek az őrületnek, ahogyan most élünk – és ezzel együtt annak a társadalomnak, amely erre az életmódra épült fel.

Mi vagyunk a munkásosztály, azok, akik meg akarják szüntetni az osztályokat és a munkát. Mi azoknak vagyunk a közössége, akik a létező közösséget darabokra akarják szakítani. Politikai programunk a politika elpusztítása. Hogy ezt elérjük, a mai felforgató mozgalmakat kell addig a pontig fejlesztenünk, amíg végül mindenhol teljesen át nem alakítottuk a társadalmat. Ezt nevezték el valamikor forradalomnak..

Talco – Bella Ciao

Categories: Songs of Crime

Munka. Közösség. Politika. Háború.

Eredeti szöveg (prole.info): [klikkelgetős][szöveg][pdf]

Magyarul: [klikkelgetős][szöveg] [pdf]

Először is szeretnénk elvtársi köszönetet mondani az Antipolitika szerzőinek, hogy elkészítették a prole.info szövegének első fordítását. Ezt használtuk fel a füzet elkészítéséhez, bár sok helyen belenyúltunk, tisztáztuk, egyszóval rendeltetésszerűen használtuk a felkínált szöveget. Köszönjük szépen, egészségünkre vált!

A szöveg egyenlőre nem végleges, de első ítéletünk szerint ez már megéri a publikációt ebben a formájában. Ennek a szóróanyagnak a közlését azért tartjuk fontosnak, mert ebben a füzetben egészen pontosan, mégis a hétköznapi nyelvünkre támaszkodva magyarázza el az anarchizmus “mit, miért és hogyan”-ját. Magyarországon munkások milliói élnek a saját történelmüktől elszakítva, a cselekvési lehetőségeik és kényszerpályáik ismerete nélkül. Ahhoz, hogy amindennapi küzdelmek és a pártpolitikai cirkuszi mutatványok mókuskerekéből kitörjünk, először is össze kell gyűjteni az erőnket, hogy végre felállhassunk, és a passzivitással leszámolva támadásba lendülhessünk.

Ez az írás nem egyszerűen egy politikai oktató-, vagy önmagában álló propagandaanyag. Ez egy felhívás a szerveződésre, ösztönzés a politikai cselekvésre a mindennapi életünk nyomora ellen.

“Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenjogú tárgyalásokba bocsátkozni ezzel a világgal.

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.”


Working class and proletariat

At the middle of the twenties, more than 20% of the workers worked longer than 10 hours per day, in Kőbánya, 12-13 years old working-class children grubbed 12 hours a day, they carried bricks for a monthly wage of 7 pengos. Because of workplace casualties, approximately 3000 – 4000 workers died or became disabled every year. In 1926, the average rent of a fusty, buggy flat was equal to 217 pengos, hence there were a lot who – in order to be able to pay the rent – had to hire out some sleeping places for night. A lot of worker families starved, in Budapest, 51% of the workers could not eat three times a day. Epidemics ravaged in the working-class districts. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… The tainted piped water did its part. There were a lot of suicides, one from every 2000 inhabitants of Budapest committed suicide (the reason was usually the blind-alley life of the working class member). „The radio speaks loudly far and wide, the writers write, the play-actors play, the movie goes on. At the same time, the inhabitants of the house in Visegrádi street 20-24. are sitting in their rooms and kitchens, wearily and bitterly, in most cases, at the light of paraffine lamp, they are sleeping, gaze into space, maybe quarrel with each other. And if they have a lot of free time, they may bethink theirselves of the fact that their fate is much better than that of the Abyssinian natives, because they live in culture, and a well organized bourgeois society keeps guard over their material and spiritual goods. And those who are totally possessed by this beautiful thought, fall asleep earlier than the others, only to go with fresh force to penury labour in the morning.” (György Bálint)

At the end of the twenties, the members of the working class slowly and gradually started to confront the flagrant crisis of capital, they experienced directly that the capitalists shifted their losses upon them once again. In 1929, mainly Bolshevik activists started a hunger strike in the prisons, which was probably organized by the illegal Bolshevik party. Misery and the lack of any perspectives brought the working class to the streets again and again but those were not the real interests of the proletariat which were standing behind the demonstrations and strikes, which had become regular since the spring of 1930 – these were merely the democratic actions of the workers floundering in the train of the social democratic and Bolshevik parties. In 1929, already 75000 industrial workers were jobless. Various movements of the unemployed were formed, with the fuss of the trade unions’ in the background. There were demonstrations in Kispest, Szeged, Debrecen, Gyöngyös, Pécs and other bigger towns. At 26th of January 1930, on a demonstration in Budapest organized by the KMP, the demonstrators confronted the police on the Rákóczi street, one policeman was knocked off. But these demonstrations were quickly disarmed by promising various subsidies and by negotiations. It was time for the working class to face the fact that it can expect absolutely nothing neither from its leftist functionaries, who had been using the masses for the sake of their own ambitions, nor from the government which gave only so much aid which was barely enough to avoid dying of hunger, this way securing the possibility to put them to work at any time. The left-wing parties used tactics and threw their slogans to the masses according to the actual balance of forces. At this time, the 7-hours working day and 40-hours working week was on the agenda of the reformist workers’ movement. These had been borrowed by the social democratic movement from its western relatives in 1931. The organized workers were organized by the reformist left-wing political forces, and the unorganized were often scabs, so capital preferred to employ the latter. Just like today, the bourgeoisie was good in exploiting the division of the working class. The „foreign workers” often confronted the local ones, the right-wing raised his word against the non-Hungarian workers, demanded their firing and deportation (the characteristics of nationalism has been the same up until today). Some social democrats sometimes put forward the same demands (the social democrats from Gyor in 1931, for instance). The jobless often clashed with those employed – there were not even the palest signs of class solidarity.

But still, the proletariat in Hungary was breathing, moving, organizing. At 1st of September 1930, a gigantic demonstration took place in Budapest.

First of September, 1930

„In Pest, on the pavestone,
Flows the blood of the prole,
Noises of machine-guns and rifles
Are not quiet as yesterday
Red Tomorrow is awakening!
Our song about the revolution”

The events in September did not surprise the authorities, the quickly worsening economic conditions during the world-wide economic crisis led to a densification of strikes which showed the growing combative mood of the proletariat. The social democrats called the masses on the streets on 1st of September, but the proletarian-killers wanted to see a silent demonstration of the sneaky mass. The KMP spoke to the masses in a more radical tone, it called for a loud, militant demonstration – which could show the power of the party. A mass of 150 thousand people marched on the Andrássy boulevard and in its surroundings, the army of demonstrators flowed on the streets shouting „Down with Horthy!”, „Down with Bethlen!”. The slogans were still moderate, they demanded „Work and bread!”. On the corner of the Andrássy boulevard, the policemen blocked the road and attacked the mass, which clashed with the hirelings of the state shouting „Long live the dictatorship of the proletariat!” and „Down with the government!” A politician from the opposition tried to soothe the angry proletarians who reacted by burning his car. The social democratic leaders desperately recognized that the hell had broken loose, and that it was only the help of the police which had saved them from having been killed. The revolt had already reached the Városliget (City Park), in the city there were overturned trams, cars, scattered pavestones everywhere. „Let’s beat the policemen to death!” – the cry spread on the squares, but the police volley-firing killed a 22-years old comrade. The empty-stomached proletarians of the street became even angrier. The city center turned into a battlefield, but except of several well-organized actions at which the cordons were broken through, the will of the masses was not uniform in respect to the means of reaching the concrete aims. They clashed with the armed forces of the state, they distributed the leaflets written by the blinding light of the paraffine lamp, the International could be heard several times, but they did not manage to generally revolutionize the working class. The proletarians confronted the armed forces of the ruling class in the countryside, too. The proles of Miskolc, Gyor and other towns fought their street battles separately. The series of events at 1st of September could have been a turning point in the life of the proletariat, since such huge masses had not been on the streets since the proletarian revolution. But the weapon of mass strike and the raising of barricades didn’t prove to be enough to escalate the struggle. The demonstration remained defensive, no concrete program or idea were put forward, also nothing about the question how the struggle had to swing further. The revolt was also not coordinated with the members of the working class living in the neighbouring countries. Some voices of solidarity emerged in the movement press, but generally the Stalinists monopolized the evaluation of the events, the majority of the world proletariat didn’t even hear about what happened.

Munkásosztály és proletariátus

A húszas évek közepén a munkások több mint 20%-a robotolt napi 10 óránál többet, Kobányán 12 órás munkaidő mellett 12-13 éves munkásgyerekek gürcöltek, téglát cipeltek havi 7 pengőért. Évi 3000-4000-re tehető azon munkások száma, akik életüket vesztették, nyomorékká váltak az üzemi balesetek következtében. Egy dohos, poloskás lakás lakbére 1926-ban átlag 217 pengő volt, ebbol fakadóan rengetegen kénytelenek voltak ágyrajárókat tartani, hogy ki tudják fizetni a lakbérüket. Rengeteg munkáscsalád éhezett, a budapesti munkások 51%-a nem tudott naponta háromszor enni. A munkáskerületekben pusztított a járvány. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… A vezetékes víz fertőzöttsége megtette a magáét. Sok volt az öngyilkos, Budapesten minden 2000 lakosa közül 1 lett öngyilkos (többnyire kilátástalan élete vitte sírba a munkásosztálybelit). „A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú ház lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserűen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak. És ha nagyon sok szabad idejük van, esetleg elgondolkoznak azon, hogy mennyivel jobb nekik, mint az abesszin bennszülötteknek, mert ok kultúrában élnek és jól megszervezett polgári társadalom őrködik anyagi és szellemi javaik fölött. És akit egészen áthat ez a gyönyörű gondolat, az hamarabb alszik el, mint a többiek, hogy reggel friss erővel mehessen ínségmunkára”. (Bálint György)

A húszas évek végén a munkásosztálybeliek lassan és fokozatosan szembesültek a tőke kirívó válságával, saját borükön tapasztalták, hogy a tőkések megint rajtuk verik el a port. 1929-ben főleg bolsevik aktivisták éhségsztrájkoltak a börtönökben, amit valószínűleg az illegális bolsevik párt szervezett meg. A nyomor a perspektívanélküliség újra és újra utcára vitte a munkásosztályt, azonban az 1930 tavaszától sorozatossá váló tüntetések, sztrájkok mögött nem a proletariátus tényleges érdekei álltak – ezek csupán a szocdem és a bolsevik párt uszályában vergődő munkásság demokratikus fellépései voltak. 1929-ben már 75000 ipari munkás volt munkanélküli. Különböző munkanélküli mozgalmak alakultak, amelyek hátterében a szakszervezetek fontoskodtak. Tüntettek Kispesten, Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Pécsett és más nagyobb városokban. 1930. január 26-án a KMP által szervezett tüntetésen, a Rákóczi úton a demonstrálók összeverekedtek a rendőrökkel, egy rendőrt leütöttek. Azonban ezeket a tüntetéseket különféle beígért segélyekkel, tárgyalásokkal hamar leszerelték. A munkásságnak ideje volt szembesülnie azzal, hogy az égvilágon semmit nem várhat sem baloldali funkcionáriusaitól, akik a maguk érvényesülésére használták fel a tömegeket, sem pedig a kormánytól, amely annyi segélyt ad, hogy a munkások épp csak éhen ne haljanak, és így bármikor munkába lehessen állítani oket. A baloldali pártok taktikáztak és az erőviszonyoknak megfelelően dobálták oda üres jelszavaikat a tömegeknek. A hétórás munkanap, a 40 órás munkahét volt ekkoriban a reformista munkásmozgalom terítékén. Ezt 1931-tol vette át a szocdem mozgalom nyugati rokonától. A szervezett munkásokat a reformista baloldali politikai erők szervezték meg, a szervezetlenek pedig gyakran voltak sztrájktörők, így őket szívesebben is alkalmazták. A burzsoázia a megosztottságot akkor is ügyesen kihasználta. Az „idegen munkás” gyakran szembekerült a helyiekkel, a nem magyar munkások ellen a jobboldal emelte fel szavát, követelte elbocsátásukat és kitoloncolásukat (a nacionalizmus természetrajza mindmáig változatlan). Olykor egyes szocdemek is felsorakoztak ezen követelések mögé (pl. 1931-ban a győri szocdemek). A munkanélküliek gyakran összeverekedtek az alkalmazottakkal, és az osztályszolidaritás leghalványabb jele sem mutatkozott.

És mégis élt, lélegzett, mozgott, szervezkedett a magyarországi proletariátus. 1930. szeptember 1-én hatalmas tömegtüntetésre került sor Budapesten.

1930. szeptember elseje:

„Pesti utcák köveire,
folyik a proli vére,
gépfegyver, puska zaja szól,
nem halkan, miként tegnap
ébred a Vörös Holnap!
Dalunk a forradalomról”

A szeptemberi események nem érték váratlanul a hatóságokat, a világgazdasági válság idején jelentősen romló gazdasági helyzet miatt sűrűsödő sztrájkok jelezték a proletariátus egyre erőteljesebb harci kedvét. A szocdemek szeptember elsejére utcára szólították a tömegeket, azonban a proletárgyilkosok a farkát behúzó néma tömeg tüntetését akarták látni. A KMP radikálisabb hangnemben szólt a munkásosztályhoz, hangos, harcias tüntetésre hívott fel, hogy demonstrálják saját erejüket. 150 ezres tömeg vonult fel az Andrássy úton és környékén, a felvonulók serege „Vesszen Horthy!”, „Vesszen Bethlen!” kiáltással hömpölygött az utcákon, a jelszavak még visszafogottak voltak, „Munkát, kenyeret!” követeltek. Az Andrássy út sarkán a rendőrök elállták az utat és nekirontottak a tömegnek, amely „Éljen a proletárdiktatúra!”, „Le a kormánnyal!” felkiáltásokkal csapott össze az állam bérenceivel. Egy ellenzéki politikus megpróbálta megnyugtatni a dühös proletárokat, akik erre felgyújtották a kocsiját. A szocdem vezetők kétségbeesetten vették tudomásul, hogy elszabadult a pokol, és csak a rendőri segítségnek köszönhették, hogy nem ütötték őket agyon. Már a Városligetet is elérte a lázadás, beljebb a városban felborított villamosok és autók, felszedett utcakövek voltak mindenfelé. „Üssük agyon a rendőröket!” üvöltés terjedt a tereken, azonban a rendőri sortűz megölt egy 22 éves elvtársat. Még indulatosabbá váltak az utcák üres gyomrú proletárjai. Csatatérré változott a belváros, de egy-egy jól megszervezett kordon áttörésen kívül, a tömegek akarata a konkrét célok végrehajtásában nem volt egységes. Összecsaptak a karhatalommal, kiosztották a petróleumlámpa vakító fényénél megírt röplapokat, fel-felcsendült az Internacionálé, de általános méretekben nem tudták forradalmasítani a munkásosztályt. Vidéken is összetűztek a proletárok az uralkodó osztály erőszakszervezeteivel. Miskolc, Győr és más városok proletárjai külön-külön vívták a maguk utcai harcát. A szeptember elsejei eseménysorozat fordulópont lehetett volna a proletariátus életében, hisz ekkora tömegek még nem voltak az utcán a proletárforradalom óta. A tömegsztrájk fegyvere és a barikádok emelése azonban mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy továbbterjedjen a harc. A tüntetés eleve defenzív maradt, semmiféle konkrét program, elképzelés nem jelent meg, illetve az sem, hogy hogyan kellett volna továbblendülnie a harcnak. A környező országokban élő munkásosztálybeliekkel sem volt összehangolva a lázadás, egy-egy szolidáris hang fel-feltűnt a mozgalmi sajtóban, de általában a sztálinisták sajátították ki az események értékelését, a világ proletariátusának többsége nem is hallott a történtekről.