Archive

Archive for the ‘BK: Magyarország 1919-1945’ Category

Can we break walls with dialectics? (1.)

Attila József as a child

The history of the Hungarian workers’ movement after the “II. World War” has been committed to paper almost exclusively by Bolshevik-social democratic Marxists, therefore they regarded all the major manifestations of the class movement as successes of their own party line, while usually they were writing disdainfully about the more radically leftist groups and – beyond leftism – the anti-democratic anarchist-communist groups and phenomena, and called them traitors. But there had been some militants about whom the party-historians had to speak, because, for instance, their activity in the workers’ movement had become inseparable from their literary activity, so it was impossible to remain silent about them. The press also couldn’t afford not the make capital from a newly discovered proletarian poet or working-class writer for a while. Here we would like to say some words about one of the most controversial figures of the movement in Hungary, Attila József, whom our introduction fits very well. In addition, we can witness now in Hungary a falsification, the aim of which is to make from this proletarian poet a bourgeois poet.

After the crushing of the revolution in 1919, during the twenties, in the Café Blau in Vienna, a small anarchist circle around Erno Weiler met regularly. The latter considered himself a communist, but he had taken a loathing to the Bolshevik “party discipline” and made sabotage acts in Vienna together with his comrades while living the life of the vagabonds. Attila József had traveled to Vienna in order to study, and here he contacted Géza Forgács, a member of the ‘Bund der Herrschaftslosen Sozialisten’ anarchist circle, which published a periodical. The young poet heard a lecture of Pierre Ramus, and there he made acquaintances with Weiler and his comrades. However, their ways separated. In this period Attila József met the Bolshevik elders of the Vienna emigration, György Lukács and Béla Balázs, and they held him a very talented proletarian poet. After the short stay in Vienna, Attila József arrived in Paris in 1926, here he made acquaintances with A. Dauphin-Meunier (who had written his book about the proletarian revolution in Hungary, La Commune Hongroise et les Anarchistes, not long ago, in 1925). Shortly after his arrival, Attila József got in touch with the Anarchist-Communist Union, which was discussing about individualist anarchism versus collectivism and anarcho-communism in this period. There are no memoirs from which we could know whether the young proletarian poet had somehow participated in the debates, and we are also not informed whether he met the Platformists around Makhno. For him, it was more a period of inquiry and immersion than of serious commitment. But the new influences had shown through his revolutionary poems written in those days – it’s enough to mention the excellent Szabados dal (‘Emancipated Song’). Soon he starts to deeply study the works of Marx, and, among others, this helps him to become one of the most brilliant revolutionary poets, the poems of whom step out from the usual medium, penetrate into the factories, workshops and workers’ flats and hardly strike. The poet had become a member of the Bolshevik party, but he was expelled later because of his unreliability and anti-Stalinist views. Marx in lyrics – so we can characterize his most important and best thought-out poetic works. Attila József was one of those few in the Hungarian class movement whose historical materialist approach hadn’t become a peculiar grotesque self-justification which makes one drown in Marxist orthodoxy. His class-struggle poems (he wrote a big number of them while living in the deepest proletarian misery) are tantamount to any high-standard communist analysis, and they are also first-class bases for agitation. Later some of his poems and essays suffered for the fact that the poet hadn’t found his comrades and moved towards social democracy, and with his united frontist views drifted apart from the revolution. His journal contributions and studies are less meaty, but we can see in them the vague picture of a lost serious ‘communist theoretician’ (see A szocializmus bölcselete [‘The Wisdom of Socialism’] from 1934, for example). In 1937, being 32 years old, Attila József committed suicide, not having found his place either in civil life or in the movement, so he decided to let the train destroy his young body which had suffered many privations. We charge also this to the bourgeoisie’s account. Sure it is…

Advertisements

Lehet-e dialektikával falat törni? (1.)

József Attila

A magyarországi munkásmozgalom történetét a „II. világháború” után szinte kizárólag bolsevik-szociáldemokrata marxisták vetették papírra, ebből adódóan minden nagyobb méretű mozgalmi megmozdulást saját pártvonaluk sikereként könyveltek el, miközben általában lekicsinylűen írtak a tőlük balra, vagy azon túl működő antidemokratikus anarchista-kommunista csoportokról, jelenségekről és leárulózták azokat. Akadtak azonban olyanok, akikről mégis csak kénytelenek voltak szólni a párttörténészek, mivel munkásmozgalmi tevékenységük összeforrt például irodalmi tevékenységükkel, és így nem lehetett elhallgatni oket. A sajtó sem tehette meg, hogy ha felfedezett egy proletár költőt vagy munkásírót, akkor azt a maga szintjén ideig-óráig ne futassa, ne tőkésítse. Az itt következőkben a magyarországi mozgalom egyik legellentmondásosabb figurájáról, József Attiláról ejtenénk néhány szót, akire bevezető soraink nagyon is illenek. Ráadásul ma Magyarországon annak a hamisításnak vagyunk tanúi, hogy a proletár költőből polgári költőt próbálnak kreálni.

Az 1919-es forradalom leverése után a húszas években, Bécsben a Café Blauben egy kis anarchista kör találkozgatott, Weiler Ernővel az élén, aki kommunistának tartotta magát, de megutálta a bolsevik „pártfegyelmet” és ausztriai tartózkodása során szabotázsakciókat hajtott végre elvtársaival, miközben élte a vagabundok életét. József Attila Bécsbe ment diákoskodni és itt került kapcsolatba azzal a Forgács Gézával, aki tagja volt a Bund der Herrschaftlosen Sozialisten nevu anarchista körnek, melynek időszakos lapja is megjelent. A fiatal költő elment az egyik Pierre Ramus által tartott előadásra és ekkor ismerkedett össze Weilerékkel. Útjaik azonban elváltak. József Attila ekkoriban találkozott a bécsi emigráció bolsevik öregjeivel, Lukács Györggyel és Balázs Bélával, akik igen tehetséges proletár költőnek tartották. József Attila rövid bécsi tartózkodás után 1926-ban Párizsba került, itt ismerkedik össze A. Dauphin-Meunierrel (aki nem sokkal korábban, 1925-ben írta meg könyvét a magyarországi proletárforradalomról: La Commune Hongroise et les Anarchistes címen). József Attila megérkezése után nem sokkal felveszi a kapcsolatot az Anarcho-Kommunista Unióval, amely éppen ekkor folytatta le vitáit az individualista anarchizmus kontra kollektivizmus, anarcho-kommunizmus kérdésében. Semmilyen emlékezés nincs arról, hogy az ifjú proletárköltő bármilyen szinten is részt vett volna a vitákon, és arról sincs információnk, hogy összeismerkedett volna a Mahno-féle platformistákkal. Inkább a tájékozódás, az elmélyülés korszakát élte, mintsem a komoly elköteleződését. Azonban ekkor született forradalmi versein átütnek a friss hatások (elég csak a nagyszerű Szabados dalra gondolnunk). Hamarosan behatóan ismerkedik Marx műveivel, és többek között ennek hatására az egyik legnagyszerűbb forradalmi költővé válik, akinél a vers kilép a megszokott közegből és behatol a gyárak, az üzemek, a munkáslakások falai közé és üt. A költő a bolsevik párt tagjává válik, de megbízhatatlansága és anti-sztálinista felfogása miatt később kizárják. Versbe szedett Marx – jellemezzük legfontosabb és átgondoltabb költői műveit. József Attila a magyarországi mozgalmon belül azon kevesek közé tartozott, akinek történelmi materialista szemlélete nem válik sajátosan groteszk önigazolássá, amely révén belefullad a marxista ortodoxiába. Osztályharcos versei (amelyeket szép számmal ontott magából, miközben a legmélyebb proletárnyomorban élt) felérnek akármelyik jól sikerült kommunista elemzéssel, illetve elsőrangú agitációs alapok is. A későbbiek során verseinek és esszéinek némelyike megsínyli, hogy a költő nem találja meg elvtársait, és így elmozdul a szociáldemokrácia irányába, egységfrontos nézeteivel eltávolodik a forradalmiságtól. Publicisztikája és tanulmányai nem annyira tartalmasak, de csíráiban egy elveszett, komoly „kommunista teoretikus” képe tűnik fel (lásd pl. A szocializmus bölcseletét 1934-ből). József Attila 1937-ben 32 évesen úgy lett öngyilkos, hogy sem a polgári életben, sem a mozgalomban nem találta meg a helyét, ezért inkább a vonattal szétzúzatta fiatal, sokat nélkülöző testét. Ezt is írjuk a burzsoázia számlájára. Naná…

Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk

A kapitalizmus általános válsága a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentétéből adódóan folyamatosan különböző társadalmi robbanások formájában kerül felszínre. Ez még akkor is így van, ha a burzsujok átmenetileg gyógyírt találnak egy-egy részleges problémára. Ezeket a „kellemes gyógyíreket” nagyon is jól ismerjük: munkanélküliség, leplezett vagy nyílt háború ellenünk, és megannyi más jótétemény. 1929-ben a tőkés rendszer újabb válságtünete mutatkozott meg, méghozzá igen éles formában. Európa legfőbb hitelezője, az Egyesült Államok már 1928 végétől kezdve, 1929-től pedig még jelentősebb mértékben visszafogta hiteleit. A tiszta tőkeexport 1928. évi több mint 1 milliárd dolláros értéke 1929-re 200 millióra zuhant. Ez önmagában is veszéllyel fenyegetett, hiszen a közép-, és kelet-európai adós országok az esedékes törlesztéseket jórészt az újabb hitelekből tudták csak fedezni. A gazdasági élet tehát megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásokra még a legprofitéhesebb burzsuj sem vállalkozott, így a beruházásokra fordított összegek jelentosen csökkentek világszerte. A beruházási javakat előállító iparágak megrendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket bocsátottak el. 1932 végén Európában 15 millió munkanélküli volt. A válság mélypontjára, 1932-re – a válság előtti csúcsponthoz képest – a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése 60%-kal csökkent. A foglakoztatás csökkenése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket előállító iparokra. A kereslet rendkívüli mértékben csökkent, a csökkenő kereslet pedig az árak jelentős csökkenéséhez vezetett. A mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára 1929 és 1932 között 58%-kal esett. Az agrármunkásosztály éhezett, a városi nyomorgott. 1933-ban általános éhínség volt pl. Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, stb.

A tőkés termelés általános válságának hatása Magyarországra is begyűrűzött. Az agrártermékek világpiaci árának jelentős csökkenése következtében lényegében összeomlott a magyarországi agrárexport. Másrészt a konjunktúra időszakában jelentos tőkebeáramlás megállt, a magyarországi burzsoázia nyugati hitelezői hirtelen visszakövetelték a pénzüket, így a burzsujok a korábbiakhoz képest még jobban eladósodtak. Ezt a helyzetet a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásával igyekeztek orvosolni. A bérek átlagban 50-60%-al csökkentek, miközben a munkanélküliek száma a korábbi kb. 250 ezerről 600 ezerre nőtt. A minimális földbirtokkal rendelkező szegényparasztok eladósodtak, elvesztették földjeiket, amiket a birtokos parasztok felvásároltak. Az iparban a termelés visszaesése elsosorban a vas -, és fémiparban, a gépgyártásban, az építőanyag-iparban és az élelmiszeriparban jelentkezett. Az 1932-es mélypontig bezárólag 30%-al csökkent az ezeken a területeken dolgozó munkások száma, a bércsökkenés pedig 25-30%-os volt. Mindez tehát a munkásosztály elnyomorodását, sok esetben a tényleges éhezést jelentette. Magyarországon nem volt munkanélküli segély, ezért bevezették az ínségmunka-rendszert, aminek az volt a lényege, hogy valamilyen közmunkáért cserébe annyi pénzt kapott egy-egy bérmunkás, hogy elvonszolja magát aludni és aztán másnap vissza a munkába. Az általános nyomor hatására ebben az időszakban megerősödött a munkanélküliek mozgalma, országszerte tüntettek a feldühödött proletárok.

1929 végén, 1930 elején a tél jöttével a munkanélküliek is megérkeztek Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza utcáira. Szolnokon az éhező felvonulóknak nekirontott a rendőrség, a tömegverekedést a rendfenntartó erők kardlapozással fejezték be. Szegeden tüntettek az éhezők, ahogyan Gyulán, Járokszálláson, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kiskundorozsmán is. „Itt a forradalom, le az urakkal, menjünk oda, ahol ennivaló van!” felkiáltással csaptak össze a rendőrséggel, amely puskatussal oszlatta szét a tömeget. Sorozatosak voltak a letartóztatások. A megmozdulások azonban nem terjedtek tovább a maguk körzetén és elszigeteltségük miatt később minden ment tovább a régi kerékvágásban. Nem egy esetben a szociáldemokrata párt „higgadt”, pacifista, ellenforradalmi magatartása gátolta meg, hogy a tömegek valójában osztálymilitánsként lépjenek fel. Ehhez persze szükségeltetett némi vakhit is a párt irányában. Korábban azt írtuk, hogy a burzsoázia baloldali pártjai nem rendelkeztek számottevő hatással az agrármunkásosztály soraiban, és ez általában így is volt. Azonban jellemző módon képesek voltak éppen akkor nyomást gyakorolni a munkásságra, amikor erre a legégetőbb szüksége volt az uralkodó osztálynak. A válságos területeken hirtelen megjelenhettek a szociáldemokrata kiadványok és röplapok, hogy gyógyírt ajánljanak. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a magukat komolyan megszervezni képtelen éhező tömegek táplálják magukban a demokratikus illúziókat és együttműködjenek a szocdemekkel.
A válság idején a földmunkások könnyen otthagyták nem-létező munkahelyeiket, így a megmozdulásokban a városok és azok környékének proletárjai együtt vonultak fel tüntetni uraik ellen. Amikor a budapesti proletariátus 1930. szeptember 1-én az utcán harcolt, Gyulától Szentesig, Szegedtől Debrecenig százak vonultak fel az utcákon, de ahogyan azt már említettük, az összecsapások nem alkottak egy nagy, erős lázadási hullámot. Az okok jól ismertek. Minden egyes régióban óriási volt a zűrzavar, a szervezetlenség és a távlatnélküliség dominált. Sokan úgy gondolták – teljesen helytelenül! -, hogy miközben az agrárproletariátus a „feudális nagybirtokkal hadakozott”, addig a városi proletárokkal szemben a világ burzsoáziája állt. Látszólag tehát más ellen harcoltak, a valóságban azonban csak az érem más-más oldaláról volt szó. A törpebirtokos, a napszámos közvetlen környezetében kereste problémáinak forrását, miközben kizsákmányolásából az uralkodó osztály profitált. Ezért lehetett az agrármunkásosztálybelit jobban manipulálni, antiszemitizmussal, városellenességgel hergelni, mert – ahogyan korábban részleteztük – a vidék fejlődése messze elmaradt a nagyváros mögött, a városi munkásság magasabb életszínvonalon vegetált, így a bűnbakképzés módszerei megértő hallgatóságra találtak. A magyar nacionalizmus ma is űzi ezt az ipart, elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire népszerű a területi revízió gondolata, mennyire aktívak a szélsőjobbal összefonódó keresztény egyházak. Ugyanakkor mennyivel olcsóbb az ukrajnai, romániai bérmunkást alkalmaznia az itteni burzsujnak, amit viszont az idegenellenesség területén próbálnak kiaknázni. Ma ugyanannak a problémának vagyunk átélői, mint akkor, hasonlóképpen regionálisan vagyunk bezárva, vagy nagyobb távolságok által elszigetelve: a brazíliai földfoglalók és a lengyelországi bányászok harca között ugyanúgy nincs közvetlen osztálymilitáns kapcsolat, mint akkoriban a falu és város proletárjai között. A régióba zárt „mikro-problémákat” a burzsoázia minden esetben számára megnyugtató módon orvosolja.

Mindenféle manipuláció, erőszakos megtorlás és békés beetetés ellenére a harmincas években továbbra is folytatódtak a különféle megmozdulások. „Mi nyomorgunk és éhezünk. Teleki gróf 100 terítékes dáridókat rendez zselléreinek kipréselt véréből” – írta az egyik bolsevik röplap a harmincas évek elején. 1932 első felében Makón, Szegeden, Mindszenten és Nagymagócson követeltek munkát és kenyeret a tömegek, Battonyán kubikosok sztrájkoltak. Február elején, Pesterzsébeten az egyik cég állást hirdetett, felvettek néhány szerencsétlent, mire a kinnrekedő munkanélküliek megtámadták az irodát. Márciusban, Debrecenben munkát és kenyeret követelve mentek utcára a prolik, akik összecsaptak a karhatalommal, 54 embert letartóztattak. Tüntettek Csongrádon, Békéscsabán és sok más helyen is. A kormány anyagilag támogatta a szocdem pártot, és a szakszervezeteket, hogy nyomják el az elégedetlenkedő hangokat. 1932 áprilisában a tömegek és a baloldali belső ellenzék nyomására a szociáldemokrata párt az utcára ment, hogy mindkét oldal felé demonstrálja elkötelezettségét, azonban Balmazújvárosban és Nyírturán a tömegek közelharcba bocsátkoztak a csendőrséggel, kövek és botok kerültek elő, a lovas csendőrök a tömegbe lőttek. Proletárok vére mosta az utcát, sokakat letartóztattak, és a kihallgatások során ütötték-verték őket. A párt napilapját, a Népszavát kis időre betiltották. Mind az MSZDP, mind a bolsevik párt sokat foglalkozott az agrárvilággal, amellyel kapcsolatban a felismerések terén odáig sikerült eljutniuk, hogy „a földmunkás kérdés elsősorban földkérdés”, vagyis politikai síkon kell kiharcolni a földosztást. A válság korszakában némileg a bolsevikok is megerősödtek. 1932 végére sok vidéki sejttel tartotta a kapcsolatot a pártcentrum (Kecskeméttől Győrig), de egyre több alkalommal kerültek kopókézre aktivistáik (1933-ban 193 mozgalmárt tettek hűvösre). A szocdem párt nem volt képes tartósan és hatékonyan szerveződni az agrármunkásság körében, nem ismerték kellőképpen a helyi viszonyokat és beleragadtak választójogi hadjárataikba.

Az általános forrongás állapotában a burzsoázia körében újra megerősödött a rendteremtés igénye, ami a kormány szélsőjobboldali ellenzékének a előretörését vonta maga után. Bethlen lemondott, majd Károlyi Gyulát követően 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ezzel erősödött a fasiszta orientáció, a revíziós politika, az antiszemitizmus még inkább előtérbe került, Gömbös pedig hosszabb távon az olaszországi rendszerhez hasonló diktatúra kiépítésén dolgozott. A teljes fasizálás azonban ekkor még nem következett be, mivel egyelőre a hangzatos ígéretek, demagóg szólamok (munkahelyteremtés, a kapitalizmus megreformálása a romantikus antikapitalizmus jegyében, antiszemitizmus), és látszatintézkedések (középbirtokosok támogatása, a gazdaadósságok egy részének állami átvállalása, stb.) is enyhítették a munkásosztály elégedetlenségét. Antiszemita jelszavakat harsogó hordák járták az országot és könnyen befolyásolták az öntudatlan munkásság bizonyos rétegeit, amelyek földet, munkát, jobb életkörülményeket akartak. A Kaszáskeresztes Párt 1937-ben odáig jutott, hogy a falu leginkább kizsákmányolt munkásaiból megpróbált hadsereget verbuválni, amely felfegyverkezve Budapest ellen vonult volna, hogy aztán ott átvéve a hatalmat, kormányra kerüljön (győzelem esetén fejenként 20 hold földet ígértek a sereg tagjainak). A dél-alföldi tanyavilágba is eljutottak az elszaporodott fajvédők, a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, a Nemzeti Radikális Párt, a Nyilaskeresztes Párt, az Alföldi Brigád, a Kettőskereszt Vérszövetség agitátorai. Emellett a Nemzetőr, Nyilas roham, Nyilas harc címu újságok és számtalan brosúra propagálta és butította a megélhetést keresőket. Ez a folyamat Ausztria 1938-as német megszállásával csak fokozódott, ennek következtében ugyanis tovább erősödött a nyilas mozgalom. Gömbös mögött azonban nem állt egységes fasiszta tömegmozgalom. Ennek kiépítése pedig ellentétes volt mind a nagytőkések, mind a nagybirtokosok érdekeivel. Az uralkodó osztálynak a kezdeti rendteremtést követően nem volt szüksége egy teljhatalmú vezérre, márpedig az új miniszterelnök igyekezett kiterjeszteni a kormány hatalmát a gazdaság irányítására, folyamatosan hangoztatott szociális demagógiájával pedig a nagybirtokosok ellen hangolta az agrármunkásságot. Ez nem tetszett sem a nagytőkés, sem a nagybirtokos csoportoknak, így igyekeztek háttérbe szorítani a fasiszta csoportokat.

A burzsoázia továbbra sem tudta teljesen helyreállítani a rendet, az uralkodó osztály belső villongásai közepette is tovább szervezkedtek a proletárok. 1934 nyarán Sarkadon tüntettek, majd decemberben Debrecenben és Nyíregyházán. Korösladányban „Éhen pusztulunk!” felkiáltással vonultak a városháza elé. 1936-ban a sövényházi Pallavici uradalomban aratómunkás sztrájkra került sor. A sztrájkok szervezésében és létrejöttében sokszor az elszigetelt kommunistáknak és bolsevikoknak is szerepük volt, de a tömegek támogatása nélkül nem voltak túl hatékonyak. A harmincas évek második felében megélénkült sztrájkmozgalomhoz az is hozzájárult, hogy a vidékkel közvetlen kapcsolatban lévő városi proletárok maguk is vívták bérküzdelmeiket, és nem egy esetben alkalmi munkásként maguk is részt vettek az agrárproletárok demonstrációiban. Az ipari proletariátus bérmozgalmának hatására sztrájkoltak a mezőhegyesi cukorgyárban, Kisbéren a vasúti pályamunkások, Szőnyben a lentörők, stb. A beérkező hírek alapján, az agrármunkások közül többen rokonszenveztek a spanyolországi proletárforradalommal. A béresek azzal fenyegetőztek, hogy „vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”.

Mindeközben a kormány saját helyzetének stabilizálása érdekében gazdasági újjászervezésbe kezdett. A válságból való kilábalást az állami kiadások csökkentésével, adóemeléssel, és kölcsönökkel igyekeztek megoldani. Pénzügyileg támogatták a mezőgazdasági exportot, így növelve a magyarországi termékek versenyképességét. Emellett az Olaszországhoz és Németországhoz, Ausztriához való politikai-gazdasági közeledésnek köszönhetően sikerült új piacokat szerezni a bővülő export számára. A munkanélküliség csökkentését pedig a villamosenergia-termelés, az alumínium gyártás állami támogatása révén érték el. Gömbös egy kötelező érdekképviseleti rendszer bevezetését is tervezte, ami igen hasonló lett volna az olaszországi korporációs rendszerhez. Így kívánta végérvényesen megszüntetni a sztrájkokat, tüntetéseket, azaz megoldani a „munkáskérdést”. Azonban Gömbös hiába mozgósította a fasiszta csoportokat, nem volt képes átvenni az irányítást a rivális burzsoá csoportokkal szemben, melyek ellenezték a gazdaság túlzott állami irányítását és a nagybirtokosok elleni szólamokat, valamint a Németországhoz való gyors gazdasági-politikai közeledést, mivel hosszabb távon féltek autonómiájuk elvesztésétől. Tehát Gömbös a nagytőkés és nagybirtokos körök ellenállása miatt szociális demagógiáját nem volt képes teljes mértékben átültetni a gyakorlatba, így megfelelő tömegmozgalom híján 1938-ig sem tudta teljesen véghezvinni tervét.

A harmincas évek közepétől megerosödő, aktivizálódó fasiszta hatalmak fegyverkezése következtében növekedésnek indult az oda irányuló magyar ipari-, és mezogazdasági export. Az egyre szorosabbá váló gazdasági-politikai kötelékek a fasiszta erők további térnyerését tették lehetővé. A területi revízió állandó hangoztatásának logikus folytatásaként 1939-ben Magyarországon is megindult a fegyverkezés, ami a komoly tőkebevonás, a nehézipari fejlesztés révén újabb lendületet adott a gazdaságnak. Csökkent a korábban hatalmas méreteket öltő munkanélküliség, nőttek az előzőleg minimálisra leszorított bérek – elsősorban a nehéziparban -, a korábbi évekhez képest valamelyest javult a munkásosztály életszínvonala. A növekvő belső fogyasztás és export következtében a mezőgazdasági termelés is fellendült. Ugyanakkor a kormány igyekezett a közvetlen irányítása alá vonni a gazdaság működését. Számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, amelyek élére katonai vezetés került. A kormány szabályozhatta az üzemek termelését, működését, ennek révén központilag növelték a munkaidőt, a munka intenzitását, a 14 és 70 év közötti férfiakat és a felnőtt korú nőket pedig bármikor behívhatták honvédelmi munkára – tehát már ekkortól fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása. Az ebben az időszakban megszületett zsidótörvények – amelyek maximálták a zsidó származásúak számarányát bizonyos foglalkozási körökben – hatására a burzsujok igyekeztek megszabadulni zsidó származású munkásaiktól, akiket tömegével rúgtak ki munkahelyeikről. Miután munkanélkülivé váltak, a rendőrség rövid időn belül internálta oket, azzal az ürüggyel, hogy munkakerülők, így bizonyára illegális eszközökkel biztosítják megélhetésüket.

1941-ben Magyarországnak a „II. világháborúba” való belépésével a hadigazdaság működése, a háború kiterjedése tovább rontotta a munkásosztály helyzetét. A háborús konjunktúra következtében a munkanélküliség ugyan megszűnt, de a bérek növekedésével együtt az árak is jelentősen emelkedtek (1943-ra a háború előtti szint háromszorosát is elérték), és az áruhiány miatt bizonyos alapvető termékekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni, vagy csak jóval drágábban. Emellett az állam az ár-, és bérszabályozás révén igyekezett csökkenteni a béreket és a belső fogyasztást, majd a jegyrendszert és a mezogazdasági termények kötelező beszolgáltatását is bevezették. Eközben a német háborús gépezetnek való fokozatos alárendelodés miatt jelentősen nőtt az államháztartási hiány, amit csak az infláció eszközével és a munkaidő állandó növelésével tudtak ellensúlyozni, ami folyamatosan csökkentette a munkásosztály életszínvonalát. Ráadásul a burzsoázia mindenféle ellenállást, szervezkedést igyekezett felszámolni. Pl. 1943. szeptemberében a Weiss Manfréd gyár 5000 munkása lépett sztrájkba 40%-os béremelést követelve, a katonaság közbelépett és felszámolta a sztrájkmozgalmat. A munkahelyeken a termelés zavartalan működésének biztosítása érdekében fokozták az állami elnyomást, kiterjesztették a rendőri felügyeletet, a munkásokat igazolatlan hiányzás esetében pénzbüntetéssel sújtották, a frontra küldték, vagy internálták. Eközben a hadsereg mozgósításával munkások tízezreit vezényelték a harcterekre, hogy ott burzsoá célokért harcolva dögöljenek meg. A burzsoázia velünk szemben folytatott háborúja tehát minden szinten egyre totálisabbá vált.

A németek katonai kudarcait látva Horthyék mégis megpróbáltak kiugrani a háborúból. Erre válaszként 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával egy időben fasiszták vették át a hatalmat a Sztójay kormány közreműködésével. A Gestapo a korábbi hatalmi szerveknél hatékonyabban nyomta el a munkásságot, egyre több munkatábor létesült a lázongó proletárok számára. Hamarosan megkezdődött a zsidó származású munkásosztálybeliek gettóba terelése, deportálása, frontszolgálatra küldése, amit a nyilasok (mikor ezt írjuk, Magyarországon éppen megalakul utódszervezetük, a Magyar Gárda) 1944. októberi hatalomra kerülésük után lelkesen folytattak. Cigány-, és zsidószármazású munkásosztálybeliek százezreit, kommunistákat, „lumpen elemnek” nyilvánítottak ezreit gyilkolták le. A magyarországi bolsevikok és baloldali szociáldemokraták szolidaritást vállaltak a Szovjetunióval és Hitler-ellenes antifasiszta frontba tömörülve vették fel a harcot: a „független, szabad, demokratikus Magyarország” jelszavát hangoztatták. A népfront szervezte az antifasiszta ellenállást, követelték a bérek emelését, az ellátás javítását, a munkaidő csökkentését. 1944-ben Pécsett a környező szénbányák munkásai munkabeszüntetéssel ünnepelték meg május elsejét, Békéscsabán „Szabotálj! Légy te is partizán! Ne vonulj be katonának! Le a háborúval! Üsd a németpártit!” feliratú röplapokat szórtak szét ismeretlennek július 10-én. Szeptemberben a diósgyőri vasgyár kb. 2000 munkása az igazgatóság elé vonult, és a háborúból való kilépést követelte. Októberben a Marót csoport partizánjai felrobbantották Gömbös Gyula szobrát a Döbrentei téren, később pedig egy nyilas könyvesboltot is. Egyes szabotázsakciókra is sor került, a Demény-, illetve a Deák-Mayer csoport Sashalmom, Kispesten, Soroksáron és másutt röpiratszórásokkal, a nyilasok elleni merényletekkel borzolta a fasiszták idegeit – azonban továbbra is szigorúan a Szovjetunió árnyékában működtek. A népfront vidéken is kiépítette bázisait, a bolsevik párt igyekezett eljátszani a nagy irányító szerepét, de az 1941-ben megalakult Parasztszövetségben riválisra talált. Antifasiszta tüntetések és függetlenségi megmozdulások egymást felváltva zajlottak, néhány alakulat átállt a szovjetekhez vagy a partizánokhoz, hogy a bolsevizmus oldalán harcoljon. A proletariátus forradalmi hagyományai nem jelentek meg a színen, a fasizmus, nacionalizmus, bolsevizmus szentháromság együttes tébolyával szemben nem volt szembenállás ebben a térségben.

1944. júniusában egy magát anarchistának nevező csoport adott magáról életjelet, egy észak-magyarországi kisvárosban lebonyolított akciójával. Már működésük kezdetén teljesen hamis (önfelszámoló) szövetséget alkottak a bolsevik partizánokkal, de összevesztek a mindinkább irányítani akaró sztálinistákkal, akik aztán feladták őket a fasisztáknál. A csoport életben maradt tagjai frakciókra szakadtak, egy részük beolvadt a bolsevik pártba, mások pedig direkt akciókat hajtottak végre. Megtámadtak két hadihajót a magyarországi folyami flottából, aztán a Várban felrobbantottak egy üzemanyag raktárt. A mozgalom harmadik részének tagjait lelőtték, miközben azok megtámadtak egy náci rezidenciát. Budapest ostromakor szabotázs-tevékenységet folytattak, amely során 200 aktivista meghalt. Ezek után – egy Korsakin nevű mozgalmár kivételével, aki nem értett egyet társaival -, úgy döntöttek, hogy tevékenységüket beszüntetik addig, ameddig nem válik szovjet zónává Magyarország, és utána majd meglátják mi a teendő. Addig is munkaosztagokban és kórházakban dolgoztak. 1945. júniusában a mozgalom gyűlést tartott, amelyen mindhárom irányzat képviseltette magát. A P. M. szignóval (ami mögött egy diák állt) jelölt irányzat a bolsevikokkal való együttműködés mellett szállt síkra, és abban reménykedett, hogy a burzsoáziával való leszámolások során a bolsevikokkal is leszámolhatnak. A Torockói nevével fémjelzett csoport célja a mozgalom legálissá tétele volt, míg a Korsakin-féle irányzat folytatni akarta a harcot az állam és az orosz csapatok ellen. A “hogyan tovább” kérdését demokratikus úton döntötték el, és mindhárom csoport kijelentette, hogy tartja magát a többség döntéséhez. A többséget a Torockói-féle irányzat szerezte meg, így a mozgalom legálissá vált, felállítottak egy nyomdát és elkezdték propaganda-tevékenységüket. Ekkor 500 aktív taggal rendelkezett mozgalmuk. A későbbiek során a csoport ismét szembekerült a bolsevikokkal, akik az első adandó alkalommal felszámolták a velük szemben harcoló csoportot (ez már a sztálinista hatalom korszakában történt, amikor az egyik csepeli üzemben sztrájk tört ki). Szervezetlenségük, demokratizmusuk, a letisztázott közös program hiánya önfelszámolásra ítélte a népfrontba és osztálykollaborációba rohadt szélsőbalos vállalkozásukat. Végül megérkezett az olyannyira áhított Vörös Hadsereg és ott folytatta a munkásosztály kizsigerelését, ahol a nyilasok abbahagyták. Törtek-zúztak, kifosztották a munkások lakásait, az útjukba kerülo nőket, lányokat megerőszakolták, aki ellenkezni próbált azt lelőtték. A szovjetek által fogságba ejtett katonákat deportálták, kivégezték, sokan hosszú évtizedekre a gulágok „vendégeivé” váltak. A 14,6 milliós összlakosságból kb. 340-360 ezer katona és közel 600 ezer, főleg munkásosztálybeli, civil halt meg a burzsoázia diadalmas hadjárata során. Az „új korszak” nem jelentett semmi pozitívat a munkásosztályra nézve, az óvóhelyekrol kijőve a nyomor és a kizsákmányolás jövőjét kapta – másfajta burzsoá keretek között. A kapitalizmus következő láncszeme a bolsevizálódás volt, hogy aztán felújítsák a monopolkapitalizmus eredeti verzióját. Nekünk azonban továbbra is csak egyetlen feladatunk van és az nem kevés: likvidálni az osztálytársadalmat, hogy végre úgy üljünk le sörözni, hogy ne kelljen az árlapot és az órát nézni. Ott a hideg sör… látod?

Munkásosztály és proletariátus

A húszas évek közepén a munkások több mint 20%-a robotolt napi 10 óránál többet, Kobányán 12 órás munkaidő mellett 12-13 éves munkásgyerekek gürcöltek, téglát cipeltek havi 7 pengőért. Évi 3000-4000-re tehető azon munkások száma, akik életüket vesztették, nyomorékká váltak az üzemi balesetek következtében. Egy dohos, poloskás lakás lakbére 1926-ban átlag 217 pengő volt, ebbol fakadóan rengetegen kénytelenek voltak ágyrajárókat tartani, hogy ki tudják fizetni a lakbérüket. Rengeteg munkáscsalád éhezett, a budapesti munkások 51%-a nem tudott naponta háromszor enni. A munkáskerületekben pusztított a járvány. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… A vezetékes víz fertőzöttsége megtette a magáét. Sok volt az öngyilkos, Budapesten minden 2000 lakosa közül 1 lett öngyilkos (többnyire kilátástalan élete vitte sírba a munkásosztálybelit). „A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú ház lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserűen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak. És ha nagyon sok szabad idejük van, esetleg elgondolkoznak azon, hogy mennyivel jobb nekik, mint az abesszin bennszülötteknek, mert ok kultúrában élnek és jól megszervezett polgári társadalom őrködik anyagi és szellemi javaik fölött. És akit egészen áthat ez a gyönyörű gondolat, az hamarabb alszik el, mint a többiek, hogy reggel friss erővel mehessen ínségmunkára”. (Bálint György)

A húszas évek végén a munkásosztálybeliek lassan és fokozatosan szembesültek a tőke kirívó válságával, saját borükön tapasztalták, hogy a tőkések megint rajtuk verik el a port. 1929-ben főleg bolsevik aktivisták éhségsztrájkoltak a börtönökben, amit valószínűleg az illegális bolsevik párt szervezett meg. A nyomor a perspektívanélküliség újra és újra utcára vitte a munkásosztályt, azonban az 1930 tavaszától sorozatossá váló tüntetések, sztrájkok mögött nem a proletariátus tényleges érdekei álltak – ezek csupán a szocdem és a bolsevik párt uszályában vergődő munkásság demokratikus fellépései voltak. 1929-ben már 75000 ipari munkás volt munkanélküli. Különböző munkanélküli mozgalmak alakultak, amelyek hátterében a szakszervezetek fontoskodtak. Tüntettek Kispesten, Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Pécsett és más nagyobb városokban. 1930. január 26-án a KMP által szervezett tüntetésen, a Rákóczi úton a demonstrálók összeverekedtek a rendőrökkel, egy rendőrt leütöttek. Azonban ezeket a tüntetéseket különféle beígért segélyekkel, tárgyalásokkal hamar leszerelték. A munkásságnak ideje volt szembesülnie azzal, hogy az égvilágon semmit nem várhat sem baloldali funkcionáriusaitól, akik a maguk érvényesülésére használták fel a tömegeket, sem pedig a kormánytól, amely annyi segélyt ad, hogy a munkások épp csak éhen ne haljanak, és így bármikor munkába lehessen állítani oket. A baloldali pártok taktikáztak és az erőviszonyoknak megfelelően dobálták oda üres jelszavaikat a tömegeknek. A hétórás munkanap, a 40 órás munkahét volt ekkoriban a reformista munkásmozgalom terítékén. Ezt 1931-tol vette át a szocdem mozgalom nyugati rokonától. A szervezett munkásokat a reformista baloldali politikai erők szervezték meg, a szervezetlenek pedig gyakran voltak sztrájktörők, így őket szívesebben is alkalmazták. A burzsoázia a megosztottságot akkor is ügyesen kihasználta. Az „idegen munkás” gyakran szembekerült a helyiekkel, a nem magyar munkások ellen a jobboldal emelte fel szavát, követelte elbocsátásukat és kitoloncolásukat (a nacionalizmus természetrajza mindmáig változatlan). Olykor egyes szocdemek is felsorakoztak ezen követelések mögé (pl. 1931-ban a győri szocdemek). A munkanélküliek gyakran összeverekedtek az alkalmazottakkal, és az osztályszolidaritás leghalványabb jele sem mutatkozott.

És mégis élt, lélegzett, mozgott, szervezkedett a magyarországi proletariátus. 1930. szeptember 1-én hatalmas tömegtüntetésre került sor Budapesten.

1930. szeptember elseje:

„Pesti utcák köveire,
folyik a proli vére,
gépfegyver, puska zaja szól,
nem halkan, miként tegnap
ébred a Vörös Holnap!
Dalunk a forradalomról”

A szeptemberi események nem érték váratlanul a hatóságokat, a világgazdasági válság idején jelentősen romló gazdasági helyzet miatt sűrűsödő sztrájkok jelezték a proletariátus egyre erőteljesebb harci kedvét. A szocdemek szeptember elsejére utcára szólították a tömegeket, azonban a proletárgyilkosok a farkát behúzó néma tömeg tüntetését akarták látni. A KMP radikálisabb hangnemben szólt a munkásosztályhoz, hangos, harcias tüntetésre hívott fel, hogy demonstrálják saját erejüket. 150 ezres tömeg vonult fel az Andrássy úton és környékén, a felvonulók serege „Vesszen Horthy!”, „Vesszen Bethlen!” kiáltással hömpölygött az utcákon, a jelszavak még visszafogottak voltak, „Munkát, kenyeret!” követeltek. Az Andrássy út sarkán a rendőrök elállták az utat és nekirontottak a tömegnek, amely „Éljen a proletárdiktatúra!”, „Le a kormánnyal!” felkiáltásokkal csapott össze az állam bérenceivel. Egy ellenzéki politikus megpróbálta megnyugtatni a dühös proletárokat, akik erre felgyújtották a kocsiját. A szocdem vezetők kétségbeesetten vették tudomásul, hogy elszabadult a pokol, és csak a rendőri segítségnek köszönhették, hogy nem ütötték őket agyon. Már a Városligetet is elérte a lázadás, beljebb a városban felborított villamosok és autók, felszedett utcakövek voltak mindenfelé. „Üssük agyon a rendőröket!” üvöltés terjedt a tereken, azonban a rendőri sortűz megölt egy 22 éves elvtársat. Még indulatosabbá váltak az utcák üres gyomrú proletárjai. Csatatérré változott a belváros, de egy-egy jól megszervezett kordon áttörésen kívül, a tömegek akarata a konkrét célok végrehajtásában nem volt egységes. Összecsaptak a karhatalommal, kiosztották a petróleumlámpa vakító fényénél megírt röplapokat, fel-felcsendült az Internacionálé, de általános méretekben nem tudták forradalmasítani a munkásosztályt. Vidéken is összetűztek a proletárok az uralkodó osztály erőszakszervezeteivel. Miskolc, Győr és más városok proletárjai külön-külön vívták a maguk utcai harcát. A szeptember elsejei eseménysorozat fordulópont lehetett volna a proletariátus életében, hisz ekkora tömegek még nem voltak az utcán a proletárforradalom óta. A tömegsztrájk fegyvere és a barikádok emelése azonban mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy továbbterjedjen a harc. A tüntetés eleve defenzív maradt, semmiféle konkrét program, elképzelés nem jelent meg, illetve az sem, hogy hogyan kellett volna továbblendülnie a harcnak. A környező országokban élő munkásosztálybeliekkel sem volt összehangolva a lázadás, egy-egy szolidáris hang fel-feltűnt a mozgalmi sajtóban, de általában a sztálinisták sajátították ki az események értékelését, a világ proletariátusának többsége nem is hallott a történtekről.

Agrárnyomor, kiszolgáltatottság és harc

A faluk és tanyák szegényparasztjai és bérmunkásai is megsínylették a forradalmak utáni korszakot. A mezőgazdasági munkásoknak annyiban volt „kötött a munkaidejük”, hogy szó szerint látástól vakulásig dolgoztak. Rövid, cinikusan ebédszünetnek nevezett száraz kenyér majszolás, ehhez hagyma és víz volt lakomájuk. Táplálkozásuk amúgy is „igen változatos és kiadós”, húst és gyümölcsöt alig ettek, annál több kenyeret, hagymát, rántott levest, lebbencslevest. Kovács Imre Néma forradalom című könyvének Élő koporsók fejezetében hosszasan taglalja, hogyan ölte meg gyermekét a jobbágykorszaktól kezdve a szegény parasztasszony (később agrármunkás), hogy ne a nyomornak szülje meg a gyereket, miközben az uralkodó osztály a magyarság drasztikus fogyásáról értekezett. Egy tizenegy éves Tardon vegetáló agrármunkásosztálybeli kislány így számolt be táplálkozásának sokszínűségéről Szabó Zoltán Tardi helyzetében: „Húst azért nem eszek, mert nincsen”. Világos beszéd. (Ma a Diósgyori dögkút „halálraítéltjei” azért ehetnek húst, mert befalják a város kutya, macska és egyéb állathulláit – remek lakoma!). Ha elolvassuk a magyarországi „narodnyikok” műveit, ez a döbbenetes világ tárul elénk.3 A nyomor feudális-kapitalista mocskának társadalmi lenyomata: gazdasági cseléd, napszámos örökös gürcölésre ítélve. Az elmaradottságot tükrözte, hogy az agrármunkásosztály még szakszervezeteket sem volt képes létrehozni, így csak a szocdemek és a bolsevikok agitáltak szerte a vidéken, kevés sikerrel. Az egykor viszonylag erős agrárszocialista mozgalom azonban mégiscsak felütötte fejét itt-ott, hogy aztán heteken át álmatlan éjszakákat okozzon a csendőrségnek. Osztályunk szervezkedésének foka mégsem volt annyira lehangoló, mint ahogyan a fentiekből következtetnénk.

A gazdaság kapitalista átalakulása ebben az időszakban Magyarországon is két szembenálló osztályra egyszerűsítette az osztályellentéteket. Azonban emellett még erősen domináltak a feudális elmaradottság mentalitásbeli formái. A nagybirtokos a maga területén ugyanolyan kiskirály volt és maradt, mint korábban földesúrként. A kapitalizmus ugyan liberalizálta a gazdaságot, de sok időnek kellett még eltelnie, míg a kapitalizmus kultúrája is behatolt a régi paraszti miliőbe és kimozdította azt évszázados tespedtségéből. A vidéki magyar burzsuj a maga úri passzióival, mérhetetlen telhetetlenségében, romantikus nacionalizmusával, a legvégletesebb formában zsákmányolhatta ki az ott élő bérmunkásokat. Zajlott az úri muri, dáridó (disznóvágás, pálinka és bor, kurvázás, pipafüst és hajnali fejfájás…), mindezt pedig a summáslegény, a cselédlány, a napszámos, a földmunkás kiszipolyozott munkájából. Eközben az egykori dölyfös dzsentrik lába alól egyre inkább kicsúszott a talaj, és a feudalizmusból itt ragadt életmódjukat kényszerűen feladva, mindinkább kénytelenek voltak megfelelni a tőke mindennapos kihívásainak. Alávetettjeik a földmunkások (kubikosok), summások, gazdasági cselédek, illetve a saját földjükön gazdálkodó törpebirtokosok – ők alkotják az agráriumban kizsákmányolt osztályt. Gazdasági szinten ugyan lehetnek köztük eltérések, ahogyan egy utcaseprő és egy, idegen munkaerőt nem kizsákmányoló, saját munkaerejét használó (a termelőeszköz birtokosaként funkcionáló, azt a maga puszta megélhetésén túl profitszerzésre felhasználni nem képes) zöldségárus, egyéni vállalkozó között.

„Az ellenforradalom földreformja 2-3 holdas életképtelen kisparcellákat teremtett, a rájuk rótt földváltsággal pedig elviselhetetlen nyomorba döntötte az új földbirtokosokat. 1920. óta 720 ezerről 912932-re növekedett a törpebirtokosok száma. A földreform a törpebirtokosok számának növekedésével nemcsak a birtokmegoszlást tette még egészségtelenebbé, hanem még fokozta a mezőgazdasági munkaerő kizsákmányolását s a földmunkásság munkabéreinek katasztrofális zuhanását idézte elő. Köztudomású, hogy a törpebirtokos átlagos viszonyok közt sem élhetett meg csupán földjébe fektetett munkájából. Kénytelen munkaerejét bocsátani áruba s a hiány fedezésére szükséges összeget idegennek dolgozva megkeresni. Érdeke tulajdonképpen azonos a földmunkáséval, hisz a munkaadójával szemben mindketten a lehető legmagasabb munkabér elérésére törekszenek. Munkanélküliség esetén azonban a törpebirtokos előnyben van a tisztán munkaereje áruba bocsátásából élő földmunkással szemben, hisz az ő létfenntartását részben már saját földjén is fedezni tudja. A földreform nemcsak szaporította a törpebirtokosok számát, hanem ugyanakkor a megváltási árban kibírhatatlan teherrel is sújtotta. A reformföldes törpebirtokos álmában sem gondolhatott arra, hogy 1-2 holdjába fektetett munkájával a földváltságot is, az adót is ki tudja fizetni s emellett még a maga és családja létfenntartására is marad. A kétségbeesés mohóságával kellett kapnia – bármely bér mellett is – minden elképzelhető és elképzelhetetlen munkaalkalom után. A földreform tehát valósággal egymás ellen uszította a reformföldeseket s a földmunkásokat és a mezőgazdasági munkás átlagos keresetét a Földművelési Minisztérium hivatalos adatai szerint az 1926-os évi 429 p-rol 1931-ig 227 p-re szorította.” – jegyezte fel a marxista Stolte István Miklós: Az ezer éves per: földreform és telepítés című brosúrájában.

Az agráriumban kizsákmányoltak közül a legkisebb fizetést a mezőgazdasági bérmunkás tipikus képviselője, a napszámos kapta, akinek a fizetése a 30-as évek elején évi 180 pengő körül volt (ez épp arra volt elég, hogy éhen ne haljanak). A gazdasági cseléd megkereste az évi 200 pengőt. A summás keresete nemcsak pénzbeli fizetés volt, néhány odavetett pengőn kívül kapott szalonnát, burgonyát, lisztet és egyebeket is, hogy éhen ne dögöljön és másnap is menjen megszakadni a munkában. Egy agrármunkásosztálybeli családban átlagban két kereső volt. Gazdasági cseléd család 1930-ban kb. 220 ezer lehetett, napszámos munkáscsalád kb. 560 ezer. A napszámosok évente átlag 120-150 napot robotoltak, télen általában nem akadt munkájuk, ilyenkor a munkanélküliség óriási méreteket öltött. A nyomorban tengődők közül rengetegen nem tudtak írni-olvasni (egy kimutatás szerint 1930-ban 433 ezer analfabéta kezébe „nem akartak Bibliát adni”). Vagy ha valaki megtanult olvasni, akkor az a „hatóságokat zaklatta” amint azt az alábbi beszámoló is tanúsítja: „Pethes András, mint a család első írásban-olvasásban járatos tagja, emberfeletti erőt tulajdonított a betűnek. Kérvényeket s felterjesztéséket küldött minden elképzelhető hatalomnak és felsorolta a vádjait az uraság ellen. Egészen különös lázassággal csoportosította bennük a parasztság ezeréves sérelmeit, melyek mind felfakadtak lelkében. A hatóság végül is elmegyógyintézetbe küldötte, mivel az öreg konokul azt hajtogatta, hogy a föld a népet illeti.” – írja Féja Géza.

Az agrármunkásosztály tömegével szemben álltak a vidéki nagy-, és kisbirtokos burzsoák és a városi arisztokraták (persze szintén burzsoák), akik vidéken birtokkal rendelkeztek. A feudális viszonyokat a Magyarországon is megindult tőkés fejlődés a XIX. század közepétől kezdve (amikor a „polgári forradalom” végigsöpört a Monarchián, karöltve az ipari forradalommal) fokozatosan felszámolta. De fejlettségi szintje a XX. század első évtizedeiben is megragadt a tőkés gazdálkodás kezdeti fokán és csak lassan lépett túl a tegnapok feudalizmusán. A termelési mód átalakult, a nagybirtokokat bérmunkások művelték, eközben azonban a vidéki provincializmus nehezen kapitalizálódott. Erdei Ferenc falukutató szavaival: „A másik jellemzője a vidék helyzetének az elmaradottság. Azt jelenti ez, hogy minden előbb történik a városban, s az is, ami vidéken történik előbb, illetve egyáltalán csak ott történik, az is a városhoz mérten jut jelentőséghez. Hamarabb jelenik meg az újság, hamarabb érkeznek meg a hírek a városban és onnan indul ki a legtöbb kezdeményezés, s legfőképp ott alakulnak ki az árak. Az eső vagy a jégverés a vidék eseménye, azonban ez is a városi piac árjegyzésein, hírein és állásfoglalásain keresztül válik társadalmi üggyé. És mindenekfölött: a polgári társadalom életének nagyon sok, mondhatni összes nagy eseményei csak a városban történnek, tehát ezekben szükségképpen csak másodsorban, s csak követőként, vagy átvevőként részesülhet a vidék. Ez a másodrendű és hátramaradásra kényszerült állapot most már vagy a hátramaradásnak az igenlő elfogadását, vagy az elmaradás ellen küzdő igyekezetet alakítja egyformán sajátos vidéki magatartásként. A városközeli falu sietve követ és igyekszik semmiből ki nem maradni, viszont az istenhátamögötti falu alig tehetvén mást, elvet formál az elmaradásból, vagy az orvosolhatatlan és konzervatív elvvé sem szépíthető elmaradottság terhe alatt sorvad és végül elpusztul”. Ezzel kapcsolatban a néha igen tartalmas dialektikus kritikai kézséggel rendelkező, de mindinkább a sztálinizmus felé haladó Révai József megállapításai is érvényesek: „Természetesen a fő erő a nagykapitalizmus, Budapest kezében van, de azzal a magyar specialitással, hogy a főváros diktatúrájával a vidék felett, megfér a vidék diktatúrája a főváros felett. Gazdaságilag, pénzügyileg, kulturálisan a főváros az úr, de a vidék bosszút áll és magában Budapesten igázza le a fővárost. A magyar társadalom életén 1867 óta uralkodó osztálykompromisszum jut kifejezésre: Budapest felső osztályai a vidékről bérlik azokat a rétegeket, amelyek révén a vidéket is, Budapestet is maguk alatt tartják. De a nagypolgári és feudális erők közötti szintézis nem teljes összeolvadás, hanem csak az ‘ellentétek egysége’, ezért kell mindig újból és újból megteremtődnie – harcban és alkuban – az új egységnek”.

Ez volt tehát az az alap, melyen az agrárproletariátus ellenállása kibontakozott. A legkomolyabb üldözések közepette is életjelet adott magáról egy-egy agrárszocialista sejt. 1921 tavaszán Endrődön illegális sejt alakult, majd létrejött Jászapátiban, Jászszentlászlón is egy-egy csoport, a szervezkedési törekvések során pedig egyre több elszigetelt sztrájkra is sor került. Sorozatosak voltak a letartóztatások és zaklatások. A bécsi bolsevik frakciónak kapcsolata volt azokkal a magyarországi bolsevik csoportokkal, amelyek a Tisza vidékén rendszeresen röplapoztak, az „új proletárhatalmat” éltetve. A szocdem párt is folytatta a maga kisded politikai üzelmeit (Nagymaros környékén a párt több ezer koronát ígért a rájuk szavazóknak, ellenkező esetben munkanélküliséggel fenyegették meg a munkásokat), miközben a mezőgazdasági munkásokat, akik a párt hívei voltak, folyamatosan zaklatta a csendőrség. A régi nagy erejű agrárszocialista mozgalomnak halvány árnyéka maradt meg a 20-as évekre, a fő problémát az jelentette, hogy az ipari proletariátus és az agrárproletariátus nem volt képes létrehozni a maga egységes pártsejtjeit. Egyrészt az agrármunkásság megriadt a bolsevik-szocdem párt tanácsköztársaságbeli ügyködésétől. Ennek során azt tapasztalhatták, hogy régi uraikat újak váltják fel, vagy éppen ugyanazok maradnak („A csekély műveltségű magyar földmíves proletariátus semmiképpen sem tudta átérteni azt, hogy a technikai és üzemi dolgokban továbbra is engedelmeskednie kellene ugyanannak a gazdatisztnek, aki a forradalom előtt a földesúr nevében leigázta és kizsarolta őt” – jegyezte meg Varga Jenő a Tanácsköztársaság agrárkritikájának kapcsán 1921-ben), „földéhségüket” ugyanúgy nem elégítik ki, mint a múltban.

Ezen kívül jelen voltak az olyan megosztó erők is, mint a különféle kisgazda és földműves pártok, egyesületek, szövetségek, melyek földreformot ígértek, és amelyeknek országszerte erős befolyásuk volt. A városi proletariátus szervezetei pedig létszámbelileg és szervezettségi szintjüket tekintve is erőtlenek voltak ahhoz, hogy lefedjék a magyarországi munkásosztály egészét, és pusztán propaganda tevékenységgel amúgy sem lettek volna képesek forradalmasítani sorstársaikat, ha azokat a legközvetlenebb valóságuk nem forradalmasítja. A városi proletariátus és az agrárproletariátus egymásra volt utalva, kinek-kinek a „maga területén” kellett volna megütköznie a burzsoáziával, miközben megkísérlik egyesíteni erejüket. Erre azonban az adott korszakban egy-egy eseménytől eltekintve nem került sor. Az agrármunkásosztályt elszigeteltségében, szétszórtságában, a maga milliós tömegével együtt is képes volt kordában tartani a hatalom. Az agrármunkásság helyzete még az ipari munkásságénál is rosszabb volt, mert szervezetlenségénél fogva ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak. A vállalkozás kockázatát is részben rájuk hárították, ha ugyanis rossz volt a termés, hiába dolgozott többet, mégis kevesebb bért kapott, így a burzsuj veszteségének egy részét is kénytelen volt átvállalni. Az egész korszakban jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt pedig könnyen munkanélkülivé válhattak, ha megpróbáltak fellépni érdekeik védelmében.

A forradalom után legyengült kizsákmányoltak serege lassan mégis csak kezdett talpra állni. 1920 telén, Sümegen, a sorozáson többen megtagadták az eskütételt és „Nem esküszünk!” felkiáltással, az Internacionálét énekelve kivonultak a teremből. A hatóságok szó szerint vadásztak elvtársainkra tanyán, falun, a poros kisvárosban és Budapesten egyaránt. Detektívek szaglásztak szerte-szét, korunkban ezt a bekamerázás technikája követi. Az az undorító légkör fojtogatta az agrár-, és ipari proletariátust, melynek burzsoá dögleheletét ma újra tapasztaljuk a sajtóban, az utcákon, tereken, piacokon, falun és villamoson. A provincializmus nacionalista beetetéssel és az uralkodó osztály által diktált profithajszolás mechanizmusával párosult. Ennek ellenére a proletariátus élni akarása számtalan módon kifejezésre jutott a munkamegtagadásoktól kezdve a mozgalmi szervezkedés miatti letartóztatásokig, a sztrájkokon át egészen a véres utcai harcokig. A hatalmi szervek szomorúan tapasztalták, hogy sok helyütt a kereszt helyett Marx és Lassalle képeivel díszítik falaikat az agrárproletárok. A sorozatos kínzások, vallatások sem törték meg az agrárproletariátus harcának lendületét, amely sokszor szervezetlen, de minden kétséget kizáróan állandó volt. A 20-as évek közepétl elszaporodtak a sztrájkok, 1926-ban aratás idején, egyes helyeken lebénult a termelés, mert az aratómunkások abbahagyták a munkát. Nyírmártonfalván is munkabeszüntetés volt ekkoriban, a munkabeszüntetőket 1 hónapra bezárták. Sztrájkoltak Mosonban, Mezőgyánán és másutt is. Titkosrendőrök és spiclik járták az országot, akik jelentéseikkel bombázták a hatalmi szerveket. 1928-ban, egy jelentésben az alábbiakat olvashatjuk: „A munkanélküliség egyre terjed, földmunkások ezrei tétlenségre vannak kárhoztatva és az elégedetlenség egyre nő. 70000 munkabíró létérdekéről van szó, akik válságos helyzetbe fognak kerülni, ha rajtuk megfelelő munkaalkalom megteremtésével nem segítünk. A földmunkás vállalkozó szövetkezet tagsága 5000 fő, de ezek sem tudnak munkaalkalmat biztosítani. A felesleges munkásokat engedjék külföldre és az egyház is fejtsen ki nagyobb, ‘felebaráti szeretetre’ nevelő munkát, mert minél kevesebbet foglalkozunk munkástömegeinkkel, annál inkább átsodródik annak magán és közélete a szélsőségek, a káros nemzetköziség és a hitetlenség felé”. A silány koszt és az alacsony bérek miatt szervezkedő munkásokat több helyen elzárták. A többnyire szervezetlen megmozdulásokat a hatóságok hamar szétverték, de magát a szervezkedő agrárproletariátust nem voltak képesek kiiktatni a nyomorúság világából. Sokakat elbocsátottak, a sztrájkolókra gyakran börtön és pénzbüntetés várt (ha az aratás idejére esett az elzárás, akkor az elvtárs családja éhhalálra volt ítélve). A bérküzdelmek legtöbb helyen kudarccal végződtek, és ez megfélemlítette a sztrájkolókat, hiszen az elbocsátás és a börtön réme ott lebegett fejük felett.

A bolsevikok így a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP – a bolsevikok 1925-ben létrehozott legális fedőpártja) is rájött arra, hogy az agrárproletariátus és az ipari proletariátus harcát egy irányba kell terelni, ezt hirdették is egyik vidéken terjesztett felhívásukban, amelyben a város és falu dolgozóinak egyesülését sürgették. De bolsevikjaink ez esetben sem voltak képesek kibújni a maguk elitista bőrébol. Ugyanis az agrárproletariátust mélyen lenézve, azt hangsúlyozták, hogy csak a városi proletariátus képes sikerre vinni az ő harcukat is. Ez a tipikus, hamisan értelmezett élcsapat maszlag később megértő fülekre talált az agrármunkások soraiban (foleg a „II. világháború” után), de addig a bolsevik agitáció kevésbé hatékonyan károsította a falu elnyomottjainak életét. Kétségkívül fontos lett volna, ha egymásra utaltságuk révén egyesítik erejüket az agrár-, és az ipari proletariátus tömegei, de ez nem valósult meg.

Konszolidáció, avagy a kapitalizmus valósága

Elvtárs! Támogasd a Hofherr-Schrantz gyári sztrájkot!A forradalom leverése után a hatalmat a tőkés nagybirtokosok gyakorolták, akik az egyházzal összefogva uralkodtak és élték proletárgyilkos mindennapjaikat. Az uralkodó osztály a dzsentri maradványokból, a birtokos parasztságból és a városi burzsoáziából, tehát a nagybirtokosok, valamint a mezőgazdasági kistőkések, és az ipari, kereskedelmi nagytőkések csoportjából tevődött össze. Az egész piramis csúcsán Horthy kormányzó állt, ő nevezte ki az éppen aktuális miniszterelnököket. A véres megtorlást követően ebben az időszakban már a kevésbé brutális eszközök is elegendőek voltak a látszólagos társadalmi béke fenntartására, így az uralkodó osztály megkezdte a rendszer fokozatos „konszolidálását”. Teleki Pál, majd később Bethlen István miniszterelnöksége alatt háttérbe szorították, felszámolták a fehérterrorista különítményeket. Emellett a szélsőjobboldali erőket össze kellett békíteni a liberálisokkal és a kisgazdákkal, a kereszténydemokratákkal, szociáldemokratákkal és máris kialakult az uralkodó osztály gyakorlati és ideológiai arculata. Ezen belül meghatározó szerepe volt a katolikus egyháznak: a keresztény görény kurzus a legnagyobb földbirtokos maradt a maga 1 millió holdas tulajdonával, a katolikus püspöki kar tagjai fejenként legalább ezer holdat tudhattak magukénak. A konzervatívok politikája és ideológiája folyamatosan szedte áldozatait – ezerféle keresztény, fajvédő, szélsőjobbos félkatonai egylet született, melyek tovább nyomorították a fehérterror üldözéseinek kitett munkásosztály életét.

A Horthy rendszer a fasizmus és a burzsoá konzervativizmus sajátosságait ötvözve lépett hóhérként a porondra. Ennek hátterére, Ránki György egyik tanulmányát felhasználva, az alábbiakban mutatunk rá. A keresztény kurzus programjának két lényeges összetevője volt. Ezt Gömbös Gyula a következőképpen fogalmazta meg: „Két vezérgondolat fog vezetni. Az egyik a keresztény gondolat, amelyet röviden fajvédelemnek nevezünk, a másik pedig az agrárius gondolat.” Ez azt jelentette, hogy a kizsákmányolt tömegek tőke-ellenességét kihasználva, a „keresztény gondolat” jegyében tulajdonképpen a jelentős részben zsidó származású burzsoáziából álló nagytőke ellen léptek fel, de nem a tőkés rendszert akarták megreformálni, modernizálni, hanem a zsidó származású burzsoázia tőkéjét akarták kisajátítani, a „nemzeti érdekeknek” alárendelni. Másrészt a dzsentri–katonatiszti alakulatok a nagybirtok és a nagytőke ellentéteit (természetesen ez a korszak a mai nacionalizmus ős-forrása) igyekeztek a maguk javára fordítani, ezért fennen hangoztatták a „magyar föld”, a „magyar érdekek” védelmének szükségességét (a későbbi hungarista mozgalom ugyanezen szisztémára építve igyekezett bekebelezni a munkásosztály átnacionalizált részét), mint az „idegen” nagytőke visszaszorításának eszközét. Mindezt roppant élénk szociális demagógiával, és földreform ígéretekkel kiegészítve bolondították az agrár-, és ipari munkásságot.

A húszas évek elején a kapitalisták szempontjából részlegesen stabilizálódott a világpolitikai helyzet, elbukott a németországi forradalmi hullám (amelyet olyan simán azért nem vertek le, Max Hölz és elvtársai folytatták elkeseredett harcunkat). Kínában azonban permanens felkelés folyt, amelynek még sokáig nem tettek pontot a végére. Olaszországban az üzemi és gyárfoglalási harcok után Mussolini kezdte magát bebetonozni, Oroszországban megszilárdult a bolsevik hatalom, miután felszámolták az ukrajnai anarcho-kommunisták ellenállását, és minden szinten legyengítették az anarcho-kommunista mozgalmat; megkezdte még erőszakosabb fertőzését a leninizmus-sztálinizmus-trockizmus. Mexikóban legyengült, Argentínában pedig már korábban defenzívába kényszerült a forradalmi mozgalom. Magyarországon is meghozta eredményét a megtorlás, a munkásosztály átnacionalizálása, elhülyítése, így tovább folytatódhatott a politikai stabilizáció, illetve megindulhatott a gazdaság újjászervezése.

1921 tavaszán Bethlen István és kormánya került a hatalom élére (majd nem sokkal később megalakult az Egységes Párt, amely egyesítve az uralkodó osztály frakcióit, megszilárdította a kormányt), amely a látszólagos társadalmi béke érdekében az erőszakos elnyomással egyidőben többféle politikai erő felé is gesztusokat gyakorolt. Folytatódott az 1920-as földreform végrehajtása, ezzel próbálták megnyerni a földnélküli agrármunkásságot a rendszer támogatására. Azonban a nagybirtokok dominanciája fennmaradt, a megművelhető földterületeknek csupán 5%-át osztották ki, melyből a jegyzők, a csendőrök, a fehérterror végrehajtásában élen járók első helyen kaptak. A szegényparaszt is kapott valami aszály sújtotta, vagy valamilyen más nyomorúságos, lakhelyétől távol fekvő, silány 0,5-1,5 holdnyi földet, amelyért kártalanítást kellett fizetnie. Valójában azonban terheket kapott, adósságokba verte magát, csakhogy az uradalmi-, vagy államkassza tovább hízzon. Az agrármunkások döntő többsége továbbra is földnélküli napszámosként, vagy gazdasági cselédként dolgozott, illetve minimális földbirtoka művelése mellett végzett bérmunkát. Ez a több milliós vidéki tömeg rendkívül nyomorúságos körülmények között élt: a jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt folyamatosan nagyon alacsonyak voltak a béreik, évente átlagban 25 ezer munkás vándorolt el a mezőgazdaságból, akiknek jelentős részét a nagyipar sem tudta felszívni. A napszámosok különféle idénymunkákra szegődtek el, ami azzal járt, hogy állandóan vándorolniuk kellett az egyes nagybirtokok között, hogy egyáltalán valami munkát találjanak rövidebb időre, az egész napos, éhbérért végzett robot után pedig rendszerint az istállóban kaptak helyet. Így vidéken az egész korszakban gyakoriak voltak az agrárproletárok különféle megmozdulásai, melyek leverésére általában a karhatalmat vetették be.

Bethlen a szociáldemokrata párttal is egyeztetett. Megállapodás született köztük, hogy az MSZDP felügyeli a munkásság bármiféle mozgolódását, rendszerellenes megnyilvánulását, és természetesen demokratikus keretek között tartja azokat, lemond a postások, vasutasok, közalkalmazottak és a földmunkások szervezéséről, így tulajdonképpen a konzervatívok felügyelete alatt tevékenykedik és támogatja a kormányt. Ezt a politikát annál is inkább könnyű volt betartani, mivel 1922-ben az MSZDP 25 mandátumhoz jutott a parlamenti választásokon. Így még inkább lehetőségük volt a rendfenntartó erőkkel való hathatós együttműködésre. Ezzel szemben a bolsevik pártot 1921-ben törvényen kívül helyezték. A párt eddigre már túljutott a bolsevizálás folyamatán, és egy-egy elhajlótól eltekintve, híven követte a leninizmus ideológiáját.2 A központi bizottságnak Kun Béla ugyanúgy tagja volt, mint Landler és Lukács. Még mielőtt a párt megerősödött volna, az emigrációban kialakultak a frakcióviták. A Kun Béla vezette moszkvai frakció az illegális tömegpárt létrehozásáért szállt síkra, önálló erőként akart fellépni. Ezzel szemben a Landler-féle bécsi irányzat veszélyesnek tartotta azt, hogy tömegesen visszaküldjék az aktivistákat a fehérterror Magyarországára, úgy vélte, hogy az agitátoroknak inkább a szakszervezetekbe és az MSZDP-be kell beszivárogniuk, közben pedig meg kell erősíteni, ki kell építeni az illegális pártot. A Komintern eleinte a Landler frakció elképzeléseit támogatta és határozatba is foglalta álláspontját, így egy ideig a népfrontos taktika érvényesült, tehát a bolsevik mozgalmárok felülről érkező utasításra munkás-, és sportegyletekbe, szakszervezetekbe szivárogtak be agitálni. Egy-egy megbízott Magyarországon kísérletezett a párt újjászervezésével, néhány sejtet sikerült is kiépíteni, többek között Csepelen, Ózdon, Salgótarjánban, Budapesten és más helyeken is. Újságjaik Magyarországra is eljutottak, így a Proletárt, a Kommünt, a Kassai Munkást és egyebeket olvashatták a munkások. A szektarianizmus azonban legyengítette az amúgy sem túl acélos bolsevik pártot, így az nem tett szert tömeges befolyásra, befogó tevékenysége nem lehetett olyan hatékony, mint a forradalom időszakában.

Az uralkodó osztály által sikeresen menedzselt politikai stabilizáció alapjain megindulhatott a háború, valamint a forradalom során dezorganizálódott gazdaság újjászervezése. A kezdeti időszakban két problémát kellett megoldania a burzsoáziának. Először is a haditermelésrol át kellett állni a normális termelésre, újjá kellett szervezni a fennmaradt termelési struktúrát, növelni kellett az ekkor igen alacsony termelékenységet és meg kellett fékezni a rendkívül gyorsan növekvő inflációt. Másrészt a gazdaságnak alkalmazkodnia kellett az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával létrejött új feltételekhez. A békeszerződés értelmében Magyarország területe és lakossága jelentosen csökkent, ami kisebb piacot, kevesebb nyersanyagot, kisebb földterületet jelentett, így mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelőkapacitás csökkent. Magyarország exportja és importja korábban jelentős részben a Monarchián belül zajlott, ahol közös pénzrendszer, egységes árstruktúra volt, vámok pedig nem léteztek. Ezek megszűnésével a külkereskedelem új rendszerét kellett kiépíteni összhangban a világpiaccal, új felvevőpiacokat kellett találni, meg kellett oldani a nyersanyaghiányt, át kellett alakítani a termelés szerkezetét – mindez pedig nagy mennyiségű tőkét igényelt. A szükséges forrásokat az állam a papírpénz-kibocsátás növelésével igyekezett előteremteni, így az egyébként is növekvő infláció mértéke 1921-től jelentősen megugrott, 1924-re több százszorosról több ezerszeresre nőtt. Ennek hatására a munkásosztály egyébként is nyomorúságos életkörülményei tovább romlottak, súlyosbodott az élelmiszerhiány, a munkanélküliség. Az ipari munkásság átlagos munkaideje 9 és fél óra volt, Veres Péter pedig leírja, hogy a földmunkások, cselédek, summások napi 14-16 órát dolgoztak, mindezért a robotért most kevesebb bért kaptak. 1920-ban 40000 földmunkás volt munka nélkül aratás idején, 30000 földmunkás család megélhetését nem tudták biztosítani, egyes források szerint a fehérterror éveiben a munkanélküliek száma elérte a 300000 főt. Ekkoriban az agrármunkásság jelentős része éhezett, a gyerekek csoportosan koldultak, és később sem sokat változott a helyzet…

Az infláció révén nyert pénzt a burzsoázia hitelek formájában a nagyiparba és a nagybirtokokba pumpálta, hogy fellendítse a termelést, növelje a termelékenységet. Ezt elősegítette az is, hogy a nagy mértékű infláció következtében a munkások bérei arányaiban jelentősen csökkentek (az árak növekedésének mértéke több mint kétszer akkora volt, mint a béreké), ami csökkentette a termelés költségeit. Ez a hatás a mezőgazdaságban az agrármunkások rendkívül alacsony bérei miatt még erőteljesebben érvényesült. Mindezek eredményeként pár éven belül a termelés volumene közeledett a háború előtti szinthez, és nőtt az ipari-, és mezőgazdasági kivitel. Az időközben megérkező népszövetségi kölcsönből fedezni tudták az államháztartás további hiányát, így 1924-ben megállították a mesterséges inflációt, hiszen már nem volt szükség rá. Ebben az időszakban felgyorsult a nyugati tőke hitelek formájában való beáramlása, aminek azonban csak kisebb részét fordították a termelés fejlesztésére, a fennmaradó rész a korábbi hitelek törlesztésére, földvásárlásra és építkezésekre ment el. Beruháztak ellenünk: épültek a börtönök és a csendőrségi laktanyák. Ennek ellenére az elkövetkezendő években a magyarországi burzsoázia – Magyarországon az iparral szemben még ekkor is jelentős túlsúlyban volt a mezőgazdasági termelés – a relatíve magas világpiaci agráráraknak köszönhetően képes volt a mezőgazdasági termelés fellendítésére, a gazdasági növekedés megalapozására. Az iparban ugyanez a folyamat lassabban ment végbe, mivel az infláció megállításával keletkező tőkehiány és az ezzel járó növekvő munkanélküliség (1924-ben 120 ezer a városi munkanélküliek száma) következtében 1924 és 1927 között az ipari termelés szintje csökkent. A fellendülés csak ezután vette kezdetét és ekkor is relatíve lassan haladt.

Mindeközben az egyre inkább magához térő szociáldemokrata párt és a szakszervezetek több sztrájkot szerveztek. A Népszava, a szocdemek napilapja aktívan fosta a szót, és mellette elméleti lapjuk, a Szocializmus is megjelent havonta. A magyarországi ipari munkásság jelentős része a szociáldemokrata párton és a szakszervezeteken belül erősítette, kovácsolta börtönének rácsait. A szakszervezetek taglétszáma 1921-ben 200 ezer körül volt. A párt elsősorban Budapesten és a közeli külterületeken volt erős (Újpest, Kispest, Budafok, stb.), taglétszáma állandóan változott és az első felívelés után a 20-as évek végére, a 30-as évek elejére kb. 70-100 ezer főre süllyedt. Mind a párt, mind a szakszervezetek állandó belügyminisztériumi felügyelettel a hátuk mögött funkcionáltak. Ez azt is jelentette, hogy minden gyűlést, sztrájkot, demonstrációt jó előre be kellett jelenteni. A párt és a szakszervezetek tevékenységéről elmondható, hogy továbbra is vetekedhettek az ellenforradalom élgárdája címért más burzsoá erőkkel. A kapitalizmuson belüli érdekvédelmet tartották fő feladatuknak, ezért is megtévesztő, amikor sok száznyi munkásmegmozdulásról számolunk be az évek során. Hiszen ezen megmozdulások zöme az említett politikai erők, vagy a bolsevik gnómok irányítása alatt zajlott le. A sztrájkok elterjedésének esélyét növelték, hogy Magyarország gazdasági szerkezete átalakulóban volt és egyre nagyobb szerephez jutott a nehézipari termelés, minek következtében a bányászat, a vasipar, a textilipar fellendülése során egész iparágak sztrájkmozgalmai voltak képesek kibontakozni (jellemző adat hogy, a textiles szakmában a kizsákmányoltak száma a korszak elejétől végéig, 20 ezerről 60 ezerre emelkedett).

Az üzemekben, gyárakban jelen voltak a keresztény szervezetek és a kiépített besúgói hálózat is. A sztrájkoknak, ahogyan egy korabeli megfigyelő feljegyezte, a 30-as évek derekán nemcsak gazdasági, hanem politikai jelentősége is volt. A konzervatív kormányok a Gömbös-éra alatt, de már korábban is, szélsőjobboldali-fasiszta munkásszervezetek (Magyar Munkások Országos Nemzeti Szövetsége, Egyházközségi Munkásszervezet, stb.) megalakításának támogatásával kísérelték meg befogni a kizsákmányoltak harcát, akkor is, ha csak reformista követelésekért folyt. A sztrájkok többnyire bérkövetelő fellépések voltak, és mint ilyenek defenzívek. Demény Pál az alábbiakat írja a maga utólagos következetességével az uralkodó osztály és a sztrájkok viszonyáról: „Horthyék kénytelen-kelletlen tűrték azokat. Államapparátusuk tudta azt, hogy a jobb falatért, kedvezőbb egészségi feltételekért, munkahelyük megtartásáért, a bércsökkentés, a termelékenység-nyúzás ellen harcoló szervezett munkásokkal nem jó kikezdeni. Igazságuk tudatában kemény gerincűek, szívósan kitartók és egységesek voltak. Sztrájktörők csak a szakszervezetieken kívülálló keresztényszociálisok, néhány „sas”, munkaközpontosok, zsugori közömbösök közül kerültek ki. Éppen az effélék a rossz munkások, velük a termelés nem megy. A profitkiesés nagy, a köztisztviselők sem örvendenek községük sztrájkoló elkeseredett férfiainak, asszonyainak. A szakszervezeti vezetők többnyire támogatják a sztrájkolókat, de ők is az egyezség hívei, amikor a sztrájksegély üríti kasszájukat.” Ennek tudatában érdemes feleleveníteni az 1922-tol sűrűsödő sztrájkok jellemző vonásait. A sztrájkok százai zajlottak le úgy, hogy azok nem csaptak át valódi osztálymilitáns magatartássá. A béremelések követelése és kiharcolása után a munkásság általában visszahúzódott az üzem és a gyár kapui mögé. Emellett ezek a munkabeszüntetések, összehangolatlanságuknál fogva, egy-egy régióra korlátozódtak. Bár közben az adott tőkés a munkabeszüntetés miatt néha nagyobb profitkiesést könyvelhetett el, és figyelnie kellett, hogy idejében letörje az elégedetlenkedőket. A szakszervezeti vezetőség és a tagság között gyakran alakult ki konfliktus, és korántsem mindig politikai tartalommal, hanem „trade-unionista” alapon. Vagyis valamelyik fél felrúgta a lefektetett szervezeti megállapodást, és így vitába keveredtek egymással, amit azonban kisvártatva elboronáltak. A munkásosztály tömegeire tehát ráült a klasszikus szociáldemokrácia, a szakszervezeti bürokrácia, kisebb mértékben a sztálinizmus, egyre befolyásosabbá vált a szélsőjobb és a 30-as évektől erősödött az anti-fasiszta befogás.

Magyarországon egyre bonyolultabbá vált a tényleges osztályharc kibontakozásának lehetősége. Egyrészről az uralkodó osztály igen jól megszervezte felügyeleti hálózatát (rendőrségét, besúgói hálózatát, kommunista-, és proletárellenes törvények sokaságát megalkotva), és hatékonyan leszerelte a proletár megmozdulásokat. Az 1918/1919 után szétzúzott munkásmozgalom újjászerveződésével szemben törvények segítségével is igyekeztek fellépni: betiltották és minden eszközzel üldözték a kommunista szervezkedést, propagandát, az úgynevezett „osztályizgatást”, ami már akkor is megvalósulhatott, ha valaki elénekelte az Internacionálét, vagy továbbadott egy kommunista röplapot. Működött a cenzúra, tiltott volt minden olyan írott termék, amely a fennálló rend ellen osztályharcos módon propagált, tiltott volt a vörös és bolsevik emigráns kiadványok terjesztése, tiltottak voltak a „dicsőséges 133 nap”-ra való emlékezések. Tiltva volt és elkobozták többek között Trockij, Szabó Ervin, Kropotkin, Kassák Lajos, Radek, Lenin, Buharin, Lukács, Marx, Gorter, Pannekoek, József Attila és mások egyes műveit, a Front című bolsevik folyóiratot, és rengeteg más felforgatónak vélt könyvet, brosúrát, sajtóterméket. Másrészről a szocdem párt a szakszervezetekkel és az illegalitásban is hatékony beintegráló erőnek bizonyuló bolsevikokkal együtt, masszív, de persze belső frakcióharcoktól nem mentes ellenforradalmi tömbként működött és végezte aknamunkáját. E téren annyiban különbözik a mai magyarországi helyzet az akkoritól, hogy a demokrácia erőinek konkurenciaharcában akkortájt nagyobb ellenállást tanúsított a baloldal. Ma a baloldal Magyarországon a periférián döglodik és identitászavarában folyton a liberális kormány felé kacsintgat, vagy pedig nyíltan nacionalista-konzervatív, mint a bolsevik utódpárt, a Munkáspárt.

A túlélők

A forradalom leverése után a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt tovább működhettek, egy-egy tartalmasabb elemzéstől eltekintve azonban továbbra sem volt az osztályharchoz semmi közük. A bolsevikoknak újjá kellett szervezniük pártjukat.1 Bécsben tartózkodó vezetőségük az ottani Kommunista Párt lapjában, a Die Rote Fahne mellékleteként megjelenő Vörös Újságban kezdte feldolgozni a vesztes forradalom tanulságait. Bécsben jelent meg az a Kommunismus című folyóirat is, amelyben szárnyait bontogatta a kommunista mozgalom egy része a Kominternnel szemben, ebbe a lapba írt Lukács György is, a maga avantgarde marxista hangnemében. A lapot azonban hamarosan felszámoltatják a bolsevikok, annak „balos” elhajlásai miatt. Nem véletlenül említjük Lukács György elméleti tevékenységének eme fontos területét, a kommunista mozgalom számára gyümölcsöző időszakát – hisz ekkoriban formálódik a Történelem és osztálytudat című könyvének az az izgalmas, eleven dialektikus elemző koncepciója, amely a magyarországi mozgalmon belül leginkább József Attila, Justus Pál és az oppozíciósok tevékenységében fog majd visszaköszönni.

Ebben a korszakban továbbra is aktív maradt a Kassák Lajos nevével fémjelzett proletár militánsok köre is, akik egyfajta sajátos proletkultos felfogástól megittasulva, képtelenek voltak szakítani a „proletárművészet és a kommunista forradalom” összeházasítására való törekvéseikkel. A Kassák-féle csoportokban és azok újságjai körül tevékenykedő aktivisták szintén emigrációba kényszerültek a forradalom veresége után, forradalmi lendületük pedig lelassult. Mindinkább a mővészeti avantgarde hatása alá kerültek, időtlen „összemberi, egy osztályok feletti humanista értékrendszert” kezdtek egyre erőteljesebben propagálni, ezáltal is távolodva az osztálymilitáns tevékenységtől. „A Ma politikai meghatározhatóság szerint és világszemléletében kommunista volt és ma is az, de ezenkívül még egyéb is – emberi: azaz egyetemes” – írja Kassák az emigrációban, és ez a vallomás rávilágít a forradalmi mozgalomhoz való viszonyukra. A folyóirat tagsága állandóan változott, a körből érkezők közül a jövőben sokan a bolsevik mozgalom aktivistáivá váltak (a korábban elkötelezett kemény mag javarésze), mások pedig a burzsoá esztétika gyönyörébe fulladtak, termékeik önmegvalósító egoizmussá, múzeumok megbecsült közkincseivé váltak a későbbiekben. A Ma és holdudvara még eleven, de meglehetősen zavaros tevékenységet fejtett ki Bécsben a húszas évek elején. Az örök forradalmat proklamálta, támadta a szociáldemokráciát, azonban félreértette a bolsevizmust, amelyet forradalmi társutasnak tekintett. Össztevékenységük lendülete, azáltal, hogy a forradalmi forgatagból egy viszonylag csendesebb területre korlátozódott, megtört, s a forradalmi törekvések helyett a fennálló viszonyok között a művészeti alkotásra való vágy érvényesítése lett a fő szempont. Azonban a Ma folyóirata, a proletariátus egyik frakciójának eme megnyilvánulása, a mai szemmel olvasva is üde színfoltja a fehérterror korszakának. Elkötelezettségük (mert az továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt) és egyre inkább pusztán verbális radikalizmusuk nem hozta el a kibontakozás lehetőségét, hiszen míg a „mővészet forradalmát végigharcolhatták”, addig a valódi forradalomnak, a kommunista háborúnak mind epizódikusabb szereplőivé váltak.

A Magyarországon maradtak is életjelet adtak magukról ebben az időszakban. 1920. május elsején sok gyárban munkabeszüntetéssel válaszoltak a fehérterror azon felhívására, hogy a munkásosztály ne merjen semmiféle akcióba bocsátkozni. Ez év júniusában a Nemzetközi Szállítómunkások Szövetsége bojkottra való felhívásban felszólította a világ proletariátusát, hogy tagadjanak meg minden olyan munkát, ami a fehérterror Magyarországának közvetve vagy közvetlenül javára szolgálna. A bojkott hatályba is lépett június 20-án, leálltak a kereskedelmi vasutak. Erre válaszul a magyar burzsoázia leállította az élelmiszer kivitelt. Még a bojkott előtt sztrájkba léptek a bányászok Tokodon és Tatabányán, magasabb béreket követeltek – a rendőrség több tucat bányászt letartóztatott. A két megmozdulás azonban nem ért össze. A bányászok már régen újra robotoltak, amikor a bojkottra való felhívás egyáltalán megszületett. Maga a bojkott is nemsokára véget ért, ugyanis az antant burzsoázia „össztűz alá vette” a Nemzetközi Szállítómunkás Szövetséget, amely engedve a nyomásnak, félbeszakította merész, de következetlenül bonyolított akcióját. Tárgyalásba bocsátkozott az antant burzsoáziával, és ahogyan már lenni szokott, a szakszervezet farkát behúzva kullogott vissza a disznóólba zabálni a moslékot.