Archive

Archive for the ‘Prole-story’ Category

Can we break walls with dialectics? (1.)

Attila József as a child

The history of the Hungarian workers’ movement after the “II. World War” has been committed to paper almost exclusively by Bolshevik-social democratic Marxists, therefore they regarded all the major manifestations of the class movement as successes of their own party line, while usually they were writing disdainfully about the more radically leftist groups and – beyond leftism – the anti-democratic anarchist-communist groups and phenomena, and called them traitors. But there had been some militants about whom the party-historians had to speak, because, for instance, their activity in the workers’ movement had become inseparable from their literary activity, so it was impossible to remain silent about them. The press also couldn’t afford not the make capital from a newly discovered proletarian poet or working-class writer for a while. Here we would like to say some words about one of the most controversial figures of the movement in Hungary, Attila József, whom our introduction fits very well. In addition, we can witness now in Hungary a falsification, the aim of which is to make from this proletarian poet a bourgeois poet.

After the crushing of the revolution in 1919, during the twenties, in the Café Blau in Vienna, a small anarchist circle around Erno Weiler met regularly. The latter considered himself a communist, but he had taken a loathing to the Bolshevik “party discipline” and made sabotage acts in Vienna together with his comrades while living the life of the vagabonds. Attila József had traveled to Vienna in order to study, and here he contacted Géza Forgács, a member of the ‘Bund der Herrschaftslosen Sozialisten’ anarchist circle, which published a periodical. The young poet heard a lecture of Pierre Ramus, and there he made acquaintances with Weiler and his comrades. However, their ways separated. In this period Attila József met the Bolshevik elders of the Vienna emigration, György Lukács and Béla Balázs, and they held him a very talented proletarian poet. After the short stay in Vienna, Attila József arrived in Paris in 1926, here he made acquaintances with A. Dauphin-Meunier (who had written his book about the proletarian revolution in Hungary, La Commune Hongroise et les Anarchistes, not long ago, in 1925). Shortly after his arrival, Attila József got in touch with the Anarchist-Communist Union, which was discussing about individualist anarchism versus collectivism and anarcho-communism in this period. There are no memoirs from which we could know whether the young proletarian poet had somehow participated in the debates, and we are also not informed whether he met the Platformists around Makhno. For him, it was more a period of inquiry and immersion than of serious commitment. But the new influences had shown through his revolutionary poems written in those days – it’s enough to mention the excellent Szabados dal (‘Emancipated Song’). Soon he starts to deeply study the works of Marx, and, among others, this helps him to become one of the most brilliant revolutionary poets, the poems of whom step out from the usual medium, penetrate into the factories, workshops and workers’ flats and hardly strike. The poet had become a member of the Bolshevik party, but he was expelled later because of his unreliability and anti-Stalinist views. Marx in lyrics – so we can characterize his most important and best thought-out poetic works. Attila József was one of those few in the Hungarian class movement whose historical materialist approach hadn’t become a peculiar grotesque self-justification which makes one drown in Marxist orthodoxy. His class-struggle poems (he wrote a big number of them while living in the deepest proletarian misery) are tantamount to any high-standard communist analysis, and they are also first-class bases for agitation. Later some of his poems and essays suffered for the fact that the poet hadn’t found his comrades and moved towards social democracy, and with his united frontist views drifted apart from the revolution. His journal contributions and studies are less meaty, but we can see in them the vague picture of a lost serious ‘communist theoretician’ (see A szocializmus bölcselete [‘The Wisdom of Socialism’] from 1934, for example). In 1937, being 32 years old, Attila József committed suicide, not having found his place either in civil life or in the movement, so he decided to let the train destroy his young body which had suffered many privations. We charge also this to the bourgeoisie’s account. Sure it is…

Lehet-e dialektikával falat törni? (1.)

József Attila

A magyarországi munkásmozgalom történetét a „II. világháború” után szinte kizárólag bolsevik-szociáldemokrata marxisták vetették papírra, ebből adódóan minden nagyobb méretű mozgalmi megmozdulást saját pártvonaluk sikereként könyveltek el, miközben általában lekicsinylűen írtak a tőlük balra, vagy azon túl működő antidemokratikus anarchista-kommunista csoportokról, jelenségekről és leárulózták azokat. Akadtak azonban olyanok, akikről mégis csak kénytelenek voltak szólni a párttörténészek, mivel munkásmozgalmi tevékenységük összeforrt például irodalmi tevékenységükkel, és így nem lehetett elhallgatni oket. A sajtó sem tehette meg, hogy ha felfedezett egy proletár költőt vagy munkásírót, akkor azt a maga szintjén ideig-óráig ne futassa, ne tőkésítse. Az itt következőkben a magyarországi mozgalom egyik legellentmondásosabb figurájáról, József Attiláról ejtenénk néhány szót, akire bevezető soraink nagyon is illenek. Ráadásul ma Magyarországon annak a hamisításnak vagyunk tanúi, hogy a proletár költőből polgári költőt próbálnak kreálni.

Az 1919-es forradalom leverése után a húszas években, Bécsben a Café Blauben egy kis anarchista kör találkozgatott, Weiler Ernővel az élén, aki kommunistának tartotta magát, de megutálta a bolsevik „pártfegyelmet” és ausztriai tartózkodása során szabotázsakciókat hajtott végre elvtársaival, miközben élte a vagabundok életét. József Attila Bécsbe ment diákoskodni és itt került kapcsolatba azzal a Forgács Gézával, aki tagja volt a Bund der Herrschaftlosen Sozialisten nevu anarchista körnek, melynek időszakos lapja is megjelent. A fiatal költő elment az egyik Pierre Ramus által tartott előadásra és ekkor ismerkedett össze Weilerékkel. Útjaik azonban elváltak. József Attila ekkoriban találkozott a bécsi emigráció bolsevik öregjeivel, Lukács Györggyel és Balázs Bélával, akik igen tehetséges proletár költőnek tartották. József Attila rövid bécsi tartózkodás után 1926-ban Párizsba került, itt ismerkedik össze A. Dauphin-Meunierrel (aki nem sokkal korábban, 1925-ben írta meg könyvét a magyarországi proletárforradalomról: La Commune Hongroise et les Anarchistes címen). József Attila megérkezése után nem sokkal felveszi a kapcsolatot az Anarcho-Kommunista Unióval, amely éppen ekkor folytatta le vitáit az individualista anarchizmus kontra kollektivizmus, anarcho-kommunizmus kérdésében. Semmilyen emlékezés nincs arról, hogy az ifjú proletárköltő bármilyen szinten is részt vett volna a vitákon, és arról sincs információnk, hogy összeismerkedett volna a Mahno-féle platformistákkal. Inkább a tájékozódás, az elmélyülés korszakát élte, mintsem a komoly elköteleződését. Azonban ekkor született forradalmi versein átütnek a friss hatások (elég csak a nagyszerű Szabados dalra gondolnunk). Hamarosan behatóan ismerkedik Marx műveivel, és többek között ennek hatására az egyik legnagyszerűbb forradalmi költővé válik, akinél a vers kilép a megszokott közegből és behatol a gyárak, az üzemek, a munkáslakások falai közé és üt. A költő a bolsevik párt tagjává válik, de megbízhatatlansága és anti-sztálinista felfogása miatt később kizárják. Versbe szedett Marx – jellemezzük legfontosabb és átgondoltabb költői műveit. József Attila a magyarországi mozgalmon belül azon kevesek közé tartozott, akinek történelmi materialista szemlélete nem válik sajátosan groteszk önigazolássá, amely révén belefullad a marxista ortodoxiába. Osztályharcos versei (amelyeket szép számmal ontott magából, miközben a legmélyebb proletárnyomorban élt) felérnek akármelyik jól sikerült kommunista elemzéssel, illetve elsőrangú agitációs alapok is. A későbbiek során verseinek és esszéinek némelyike megsínyli, hogy a költő nem találja meg elvtársait, és így elmozdul a szociáldemokrácia irányába, egységfrontos nézeteivel eltávolodik a forradalmiságtól. Publicisztikája és tanulmányai nem annyira tartalmasak, de csíráiban egy elveszett, komoly „kommunista teoretikus” képe tűnik fel (lásd pl. A szocializmus bölcseletét 1934-ből). József Attila 1937-ben 32 évesen úgy lett öngyilkos, hogy sem a polgári életben, sem a mozgalomban nem találta meg a helyét, ezért inkább a vonattal szétzúzatta fiatal, sokat nélkülöző testét. Ezt is írjuk a burzsoázia számlájára. Naná…

Permanent crisis, fascist hordes, war against us

First of May: Not holiday but struggleday. Struggle for the red May, struggle for the new Hungarian Council Republic!

Due to the antagonism of capital and labour, the general crisis of capitalism manifests itself steadily in the form of different social upheavals. It’s true even if the bourgeoisie is able to find ephemeral solutions for certain partial problems. We know these „delectable salves” very well: unemployment, disguised or open war against us, etc. In 1929 a further symptom of the crisis of the capitalist system occurred, over and above very sharply. From the end of 1928 (and from 1929 still more) the main creditor of Europe, the US detained its credits. The liquid export of capital of which value in 1928 was more than one milliard dollars, decreased to 200 million dollars during 1929. It was dangerous even in itself since the indebted Central-, and East-European countries were able to pay their extinction mainly only from further credits. Thus the economy crashed. In this situation none of the capitalists wanted to start new investments, so the amounts applied to investments decreased materially world-wide. There were no orders for the industries producing capital goods, they stopped the production and fired great masses of workers. At the end of 1932 there were 15 million unemployed workers in Europe. Until 1932, when the crisis touched its bottom, the world-production of constructional trade, compared to the summit before the crisis, decreased with 40%. The world-production of coal-mining, of iron-, and steel industries decreased with 60%. The decrease of the employment decreased also the absorbing capacity of the market, so the crisis spread to the industries producing consumer goods. The demand decreased materially and this abated the prices. The prices of agricultural goods started to collapse, the price of the grain on the world-market decreased with 58% between 1929 and 1932. The agrarian working class was starving, the urban working class was living in penury. In 1933 there was general famine for instance in Ukraine, in the North-Caucasus, etc.

The effect of the general crisis of capitalist production spread to Hungary, too. Due to the decrease of the prices of agricultural goods in fact the Hungarian agricultural export broke down. The inflow of capital, which had been considerable during the prosperity, stopped. The western creditors of the Hungarian bourgeoisie suddenly reclaimed their money, thus the Hungarian bourgeoisie was running into debt more and more. They tried to solve this problem by increasing the expolitation of the working class. The wages in general decreased with 50-60%, the number of the unemployed workers increased from approximately 250000 to 600000. The poor peasants, owning small lands, were running into debt, lost their lands which were bought by the peasant proprietors. The set-back in the field of the industry occurred mainly in the iron industry and metallurgy, in mechanical engineering, building-trade as well as in food industry. Until 1932, when the crisis touched its bottom, the number of the workers employed in these industries decreased with 30%, the wages in general decreased with 25-30%. All these meant the pauperization, and in several cases, the real famine of the working class. In Hungary there was no unemployment benefit, thus the system of the so-called starvation work was established. It meant that in exchange for some kind of labour service a wageworker got as much money that he or she could creep home in order to sleep, and on the following day back to the workplace. In this period, due to the general misery, the movement of the unemployed workers strengthened, the incensed proletarians were demonstrating throughout the country.

At the end of 1929 and early in 1930 when winter came, the unemployed workers also arrived to the streets of Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezovásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza. In Szolnok the hungering demonstrators were attacked by the police and the scuffle ended with flatling. The hungering proletarians demonstrated in Szegeden, Gyula, Járokszállás, Hódmezovásárhely, Orosháza, Kiskundorozsma. They shouted as follows: „Here is the revolution, down with the masters, let’s go there where the food is!”, and attacked the police which scattered the mass by beating them with gun-stock. A lot of people were arrested. The actions, however, didn’t spread to other districts and because of their detachedness, afterwards everything was going in the same groove. In several cases it was the „calm” and pacifist, counter-revolutionary attitude of the social democratic party which prevented the masses from acting as real class-militants. To attain this, naturally, at the workers’ hand it was necessary to pin their faith upon the party. Above we wrote that the lef-wing parties of the bourgeoisie didn’t have a great influence on the argrarian working class. It was true in general, but they were able to put pressure on the working class when it was urgently required for the ruling class. The publications and the leaflets of the social democrats could suddenly appear in the critical areas to pour balm into the workers’ wounds. For this it was necessary that the hungering masses who were unable to organize themselves seriously, had democratic illusions and co-operated with the social democrats.

During the period of the crisis the ground-men easily left their non-existent workplaces, so the proletarians of the cities and of the neighbourhoods took part together in the demonstrations. On the 1st of September in 1930, when the proletariat was fighting on the streets of Budapest, hundreds of proletarians were demonstrating in other cities, for example in Gyula, Szentes, Szeged, Debrecen, etc., but the clashes didn’t form a great and strong insurrectional wave. The causes are well-known. There was bungling in every region, the lack of organization and the lack of pespective dominated everywhere. Many people thought – and they were absolutely wrong! – that the agrarian proletariat „was fighting with the feudal latifundia” and the urban proletariat opposed the world-bourgeoisie. Seemingly they were fighting against different enemies, but in reality there was not a shadow of difference between them. The smallholders and the day-wage men sought the sources of their problems near at hand, while the ruling class profited from their exploitation. So the agrarian workers could be manipulated easier by anti-Semitism and be instigated against the towns, because of the backwardness of the countryside, what we detailed above; the urban workers vegetated on higher living standards, thus the witch-hunt was successful. Today the Hungarian nationalism also uses the same methods: it’s enough if we look at the slogan of the revision of the frontiers which is very popular today, or at the very active Christian Churches interlocked with the far-right. On the other hand, it’s much cheaper for the Hungarian bourgeois to employ the workers of Romanian, Ukrainian origin, so they try to embrace this fact on the field of xenophobia. It’s the same problem like then: we are confined into different regions or isolated by the huge distances. There is no direct class-militant connection between the struggles of the Brazilian land-retakers and of the Polander miners, just like in the case of the rural-, and the urban proletariat then. The bourgeoisie is usually able to solve the „micro-problems” confined into regions from their point of view satisfactorily.

In spite of the manipulation, violent retorsion and the peaceful promises the proletarian actions were continuing in the thirties, too. „We are living in penury and starving. Count Teleki is jollifying and pay the costs from the blood pressed out from his landless peasants” – wrote a Bolshevik leaflet in the early thirties. Early in 1932 the masses demanded work and bread in Makó, Szeged, Mindszent, Nagymagócs, the ground-men were on strike in Battonya. In February a firm in Pesterzsébet called jobs, a few workers were accepted and the others, the unemployed workers attacked the office. In March the proletarians demostrated for work and bread in Debrecen, they joined battle with the police, 54 proletarians were arrested. There were demonstrations in Csongrád, Békéscsaba and in several other places. The government financed the social democratic party and the trade unions in order that they could control the discontented voices. In April, due to the pressure of the masses and of the left-wing inner opposition, the social democratic party went to the streets in order to demonstrate its existence for both sides. In Balmazújváros and in Nyírtura, however, the masses attacked the gendarmerie, they used stones and sticks, finally the gendarmerie opened fire on them. The streets were covered with proletarian blood, several proles were arrested and during the interrogation they were beaten. The organ of the party, the Népszava was banned for a short time. Both the MSZDP and Bolsheviks dealt a lot with the conditions in the countryside, so they „perceived” that „the question of the ground-men is firstly the question of the land”, thus the land reform has to be conquered on political field. During the period of the crisis the Bolsheviks, to some slight extent, also strengthened. At the end of 1932 the party center had connections with several cells (from Kecskemét to Gyor), but more and more activists were arrested (193 activists were put under arrest in 1933). The social democratic party was unable to organize among the agrarian workers securely and effectively. It didn’t know the local conditions well enough and sank into its electoral campaigns.

In the state of the general upheaval the want for pacification strengthened among the bourgeoisie. It led to the reinforcement of the government’s far-right opposition. Bethlen resigned and after Gyula Károlyi’s prime ministership, in 1932 Gyula Gömbös became prime minister. Thus the fascist orientation, revisionism and anti-Semitism strengthened and Gömbös, in long-term, was working on the formation of a dictatorship similar to the Italian one. By this time, however, the total building-up of the fascist system didn’t came about yet. Since the yeasty promises, demagogism (new workplaces, reformation of capitalism under the aegis of romantic anti-capitalism, anti-Semitism), and the fictitious decrees (benefit for the medium-holders, taking over of one part of the smallholders’ debt by the state, etc.) were enough to abate the discontent of the working class. Hordes shouting anti-Semite slogans were on the hike throughout the country and influenced easily certain groups of the unconscious workers who wanted land, work and better living conditions. In 1937 the Kaszáskeresztes Párt (‘Scythe-Cross Party’) tried to organize an army from the most exploited workers of the villages, which would have attacked Budapest in order to capture the power and form a government (in the event of victory, the party promised 20 acres land per head for all the members of the army). The racialist groups reached also the world of the homesteads in the southern Alföld, the agitators of the Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt (‘National Socialist Hungarian Workers’ Party’), of the Nemzeti Radikális Párt (‘National Radical Party’), of the Nyilaskeresztes Párt (‘Arrowed-Cross Party’), of the Alföldi Brigád (‘Brigade of Alföld’), of the Kettoskereszt Vérszövetség (‘Double Cross Blood-Alliance’) were present there. Moreover, several journals like the Nemzetor (‘Militiaman’), Nyilas roham (‘Arrowed Assault’), Nyilas harc (‘Arrowed Struggle’) and different brochures propagated the racialist thoughts, dulled the workers. After the occupation of Austria by the Germans in 1938, this course intensifyed, since due to this the Arrowed movement strengthened. Gömbös, however, didn’t have a unitary fascist mass-movement, and the buliding-up of such movement was contradictory both to the interests of the capitalists and that of the great landlords. After the first period of the pacification, the ruling class didn’t need an omnipotent leader. Now Gömbös tried to enlarge the power of his government upon the economy and with his permanent social demagogy was instigating the agrarian workers against the great landlords. Both the groups of the capitalists and of the great landlords disapproved of this, so they tried to push the fascist groups back.

The bourgeoisie was still unable to restore order, in the midst of the inner struggles of the ruling class the proletarians continued the organization. In summer, 1934 there was a demonstration in Sarkad and others followed it in December, in Debrecen and in Nyíregyháza. In Korösladány the proles marched to the town-hall and shouted as follows: „We are dying of hunger!”. In 1936 the harvestmen went on strike in the Pallavici manor. In several cases the isolated communists and the Bolsheviks also took part in the organization and launching of the strikes, but without the support of the masses their activity was not very effective. It was also added to the strike movement which livened up in the late thirties that the urban proletarians, who were in direct connection with the countryside, also fought for higher wages and as casual workers took part in several cases in the demonstrations of the agrarian proletariat. Due to the effect of the industrial proletariat’s movement the workers went on strike at the sugarworks in Mezohegyes, the platelayers went on strike in Kisbér, the textile workers in Szony, etc. From the pieces of news they got several agrarian workers felt a kindly interest toward the Spanish proletarian revolution. The farm-hands blustered at their landlords as follows: „Take care what you do, because we are going to make it warm for you, like the Spanish peasants made with their landlords and priests in Madrid”

Meanwhile the government started to reorganize the economy in order to stabilize its position. To get through the crisis they decreased the state costs, increased the taxes and took up loans. They encouraged financially the agricultural export, so they ameliorated the competitiveness of the Hungarian products. Moreover, thanks to the political-economic orientation towards Italy, Germany and Austria there were new markets for the increasing export. The government succeeded in decreasing unemployment by encouraging the elekctricity supply and the aluminium production. Gömbös planned to establish an obligatory corporate system which would have been very similar to the Italian corporative system. He wanted to eliminate the strikes and demonstrations in this way, that is, to solve the „workers’ question”. Gömbös, however, mobilized the fascist groups to no avail, he failed to take over the helm against the rival bourgeois groups. They were against the exaggerated control of the state over the economy and the instigation against the great landlords, as well as against the quick political-economic orientation towards Germany, since in long-term they were afraid of the loss of their autonomy. Thus, due to the opposition of the capitalists and of the great landlords, Gömbös was not able to entirely practise his social demagogy and without an adequate mass-movement he didn’t succeed in carrying his plan into execution even till 1938.

Due to the war preparations of the fascist powers, which were gaining ground and livening up from the mid thirties, the Hungarian industrial-, and agricultural exportation to these countries increased. The economic-political bonds strengthened more and more so these supported the strengthening of the Hungarian fascist forces. As natural continuation of the always stressed revisionism, Hungary also began to war preparations in 1939, which, thanks to the considerable capital investement and to the development of heavy industry, gave a new impulse to the economy. The formerly huge unemployment decreased, the wages which had been previously minimized, icreased (mostly in the heavy industry), the living standards of the working class, compared to the former years, changed for the better. The agricultural production also livened up due to the increasing inner consumption and broadening export. At the same time the government tried to gain direct control over the economy. Several factories were pronounced to ordnance factories and were put under military leadership. The government could control the production and the operation of the factories, thus it centrally increased the labour-time and the intensity of labour. The men between the age of 14 and 70 as well as the adult women could be called up for work of home-defense at any time. So, the exploitation of the working class was intensifyed already from this time. In this period the government introduced the so-called Jewish-laws which defined the maximum percentage of people of Jewish origin in certain ways of business, so the bourgeoisie hastened to discard the workers of Jewish origin and fired them in great quantities. When they became unemployed the police interned them soon after under the pretext of that they were labour deserters, thus they made a living certainly with illegal means.

In 1941 Hungary joined the „World War II”, thus the functioning of the war economy and the extension of war altered the conditions of the working class for the worse. Due to war prosperity the unemployment mended, but with the increment of the wages there was a huge increase in prices (until 1943 the prices increased more than 300% compared to the pre-war price-level) and because of the shop-shortage a lot of basic goods were non-available or were much more expensive than usually. The state tried the decrease the wages and the home consumption by means of adjusting prices and wages, and afterwards both rationing and obligatory surrender of agricultural goods were introduced. Due to that Hungary gradually became ancillary to the German war machine the deficit of the state estimate increased materially. This problem was solved by inflation of the currency and continuous extension of labour-time, so the living standars of the working class were continously decreasing. In addition the bourgeoisie tried to liquidate all forms of resistance and organizational efforts. In September 1943 – for instance – 5000 workers went on strike at the Weiss Manfréd factory demanding 40% wage increase, but the army intervened and crushed the strike. The state repression, the police control were intensifyed at the workplaces in order to maintain the uninterrupted production: in case of absenteeism the workers were fined, sent to the front or were interned. Meanwhile the army was mobilized tens of thousands of workers were sent to the front in order that they would fight and die for bourgeois interests. So the bourgeois war against us was becoming total more and more on all sides.

Horthy and his associates seeing the German military defeats, however, tried to withdraw from the war. In reply to this, at the same time with the occupation of Hungary by the Germans, fascists assumed power with the collaboration of the Sztójay government on 19th of March, 1944. The Gestapo was more effective in repressing the workers than the former military powers were, more and more labour camps were established for the refractory proletarians. The ghettoization, deportation and sending of workers of Jewish origin to the front was started soon after, and these were enthusiastically carried on by the Arrowed movement (when we are writing these their successor organization – the Magyar Gárda [Hungarian Guard] – is just being established in Hungary) after their rise to power in October, 1944. Hundreds of thousands of workers of Roma-, and of Jewish origin, communists and those who were condemned as „lumpen persons” were killed. The Bolsheviks and the left-wing social democrats made common cause with the Soviet Union and gathered into an antifascist front against Hitler in order to fight back: they put forward the slogan of „independent, free, democratic Hungary”. The popular front organized the antifascist resistance, they demanded wage-rise, better alimentation and the decrease of labour-time. In 1944 in Pécs the workers in the coal-mines celebrated May Day with work stoppage, on 10th of July in Békéscsaba leaflets („Let’s sabotage! Join the partisans! Don’t join the army! Down with the war! Beat those who hold with the Germans!”) were spread by unidentified persons. In September about 2000 workers from the Diósgyor ironworks marched to the management’s office and demanded the withdrawal from the war. In October Gömbös’s statue on Döbrentei square and afterwards a bookshop maintained by the Arrowed movement were exploded by partisans from Marót group. There were also sabotages, the Demény group and the Deák-Mayer group spread leaflets in Sashalom, Kispest, Soroksár, etc. and they organized attempts against the Arrowed movement, but kept closely in the shade of the Soviet Union. The popular front established its bases also in the countryside, the Bolshevik party tried to act the role of the great leader but it walked into a rival organization, the Parasztszövetség (‘Peasants’ Alliance’) which was founded in 1941. There were antifascist demonstrations and assemblies for independence, a few corps joined the Soviet army or the partisans in order to fight by the side of Bolshevism. The revolutionary traditions of the proletariat did not appear on the scene, in this region there was no opposition to the common insanity of triunity of fascism, nationalism and Bolshevism.

In June, 1944 a group, calling itself anarchist, gave a sign of life during its action in a small town in North-Hungary. They had entered into a totally false (self-liquidating) alliance with the Bolshevik partisans already from the beginning, but afterwards they had a row with the Stalinists who wanted to direct the events more and more, and who finally delated them for the fascists. Those members of the group who survived, split into fractions, some of them joined the Bolshevik party, the others performed direct actions. They attacked two warships from the Hungarian river fleet and afterwards exploded a fuel depot in the Buda Castle. Members of the third part of this movement were shot dead when they attacked a nazi residency. When Budapest stood a siege they organized sabotages, 200 activists of them were killed. After this they decided, except Korsakin who didn’t agree with his fellows, to stop their activity till Hungary became part of the Soviet zone and would see what is to be done later. Till that time they were working in work detachments and in hospitals. In June, 1945 the movement held a meeting where the representatives of all the three wings were present. One of the wings, signed with P. M. monogram (he was a student), wanted to co-operate with the Bolsheviks and hoped that after finishing with the bourgeoisie they would finish also with the Bolsheviks. The other wing led by Torockói wanted to make the movement legal, while Korsakin’s group aimed at continuing the struggle against the state and the Russian troops. They decided this question democratically and all of them stressed the they would accept the decision taken by the majority. The majority was on Torockói’s side so the movement became legal, they established a printery and started their propaganda activity. Then the movement consisted of 500 active members. Afterwards they had a conflict with the Bolsheviks again, who eliminated the hostile group when they got an opportunity (it happened under the Stalinist era when there was a strike in a factory in Csepel). So their inorganization, democratism, the lack of a clear common program doomed to self-liquidation their far-leftist, popular frontist, class collaborationist attempt. Finally the so much wished Red Army arrived and continued the exenteration of the working class just as the Arrowed movement did it before. They broke everything, looted the flats of the workers, raped the women and girls who came their way, those who tried to resist were shooted down. The soldiers captured by them were deported, executed, a lot of workers became „guest” of the Gulag for long decades. From the entire population which consisted of 14,6 million people approximately 340000-360000 soldiers and 600000 civilians (mostly workers) were killed during the triumphant campaign of the bourgeoisie. The „new era” meant nothing positive for the working class, when it came out from the shelters only got the future of misery and exploitation within different bourgeois framework. The next chain-link of capitalism was the bolshevization, then the original version of monopol capitalism was renewed. We, however, still have only one task which is not easy: to liquidate the class society in order that we could sit down to drink a beer in such a way that we didn’t need to look at the prices and at the time. There is the cold beer… can you see it?

Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk

A kapitalizmus általános válsága a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentétéből adódóan folyamatosan különböző társadalmi robbanások formájában kerül felszínre. Ez még akkor is így van, ha a burzsujok átmenetileg gyógyírt találnak egy-egy részleges problémára. Ezeket a „kellemes gyógyíreket” nagyon is jól ismerjük: munkanélküliség, leplezett vagy nyílt háború ellenünk, és megannyi más jótétemény. 1929-ben a tőkés rendszer újabb válságtünete mutatkozott meg, méghozzá igen éles formában. Európa legfőbb hitelezője, az Egyesült Államok már 1928 végétől kezdve, 1929-től pedig még jelentősebb mértékben visszafogta hiteleit. A tiszta tőkeexport 1928. évi több mint 1 milliárd dolláros értéke 1929-re 200 millióra zuhant. Ez önmagában is veszéllyel fenyegetett, hiszen a közép-, és kelet-európai adós országok az esedékes törlesztéseket jórészt az újabb hitelekből tudták csak fedezni. A gazdasági élet tehát megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásokra még a legprofitéhesebb burzsuj sem vállalkozott, így a beruházásokra fordított összegek jelentosen csökkentek világszerte. A beruházási javakat előállító iparágak megrendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket bocsátottak el. 1932 végén Európában 15 millió munkanélküli volt. A válság mélypontjára, 1932-re – a válság előtti csúcsponthoz képest – a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése 60%-kal csökkent. A foglakoztatás csökkenése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket előállító iparokra. A kereslet rendkívüli mértékben csökkent, a csökkenő kereslet pedig az árak jelentős csökkenéséhez vezetett. A mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára 1929 és 1932 között 58%-kal esett. Az agrármunkásosztály éhezett, a városi nyomorgott. 1933-ban általános éhínség volt pl. Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, stb.

A tőkés termelés általános válságának hatása Magyarországra is begyűrűzött. Az agrártermékek világpiaci árának jelentős csökkenése következtében lényegében összeomlott a magyarországi agrárexport. Másrészt a konjunktúra időszakában jelentos tőkebeáramlás megállt, a magyarországi burzsoázia nyugati hitelezői hirtelen visszakövetelték a pénzüket, így a burzsujok a korábbiakhoz képest még jobban eladósodtak. Ezt a helyzetet a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásával igyekeztek orvosolni. A bérek átlagban 50-60%-al csökkentek, miközben a munkanélküliek száma a korábbi kb. 250 ezerről 600 ezerre nőtt. A minimális földbirtokkal rendelkező szegényparasztok eladósodtak, elvesztették földjeiket, amiket a birtokos parasztok felvásároltak. Az iparban a termelés visszaesése elsosorban a vas -, és fémiparban, a gépgyártásban, az építőanyag-iparban és az élelmiszeriparban jelentkezett. Az 1932-es mélypontig bezárólag 30%-al csökkent az ezeken a területeken dolgozó munkások száma, a bércsökkenés pedig 25-30%-os volt. Mindez tehát a munkásosztály elnyomorodását, sok esetben a tényleges éhezést jelentette. Magyarországon nem volt munkanélküli segély, ezért bevezették az ínségmunka-rendszert, aminek az volt a lényege, hogy valamilyen közmunkáért cserébe annyi pénzt kapott egy-egy bérmunkás, hogy elvonszolja magát aludni és aztán másnap vissza a munkába. Az általános nyomor hatására ebben az időszakban megerősödött a munkanélküliek mozgalma, országszerte tüntettek a feldühödött proletárok.

1929 végén, 1930 elején a tél jöttével a munkanélküliek is megérkeztek Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza utcáira. Szolnokon az éhező felvonulóknak nekirontott a rendőrség, a tömegverekedést a rendfenntartó erők kardlapozással fejezték be. Szegeden tüntettek az éhezők, ahogyan Gyulán, Járokszálláson, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kiskundorozsmán is. „Itt a forradalom, le az urakkal, menjünk oda, ahol ennivaló van!” felkiáltással csaptak össze a rendőrséggel, amely puskatussal oszlatta szét a tömeget. Sorozatosak voltak a letartóztatások. A megmozdulások azonban nem terjedtek tovább a maguk körzetén és elszigeteltségük miatt később minden ment tovább a régi kerékvágásban. Nem egy esetben a szociáldemokrata párt „higgadt”, pacifista, ellenforradalmi magatartása gátolta meg, hogy a tömegek valójában osztálymilitánsként lépjenek fel. Ehhez persze szükségeltetett némi vakhit is a párt irányában. Korábban azt írtuk, hogy a burzsoázia baloldali pártjai nem rendelkeztek számottevő hatással az agrármunkásosztály soraiban, és ez általában így is volt. Azonban jellemző módon képesek voltak éppen akkor nyomást gyakorolni a munkásságra, amikor erre a legégetőbb szüksége volt az uralkodó osztálynak. A válságos területeken hirtelen megjelenhettek a szociáldemokrata kiadványok és röplapok, hogy gyógyírt ajánljanak. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a magukat komolyan megszervezni képtelen éhező tömegek táplálják magukban a demokratikus illúziókat és együttműködjenek a szocdemekkel.
A válság idején a földmunkások könnyen otthagyták nem-létező munkahelyeiket, így a megmozdulásokban a városok és azok környékének proletárjai együtt vonultak fel tüntetni uraik ellen. Amikor a budapesti proletariátus 1930. szeptember 1-én az utcán harcolt, Gyulától Szentesig, Szegedtől Debrecenig százak vonultak fel az utcákon, de ahogyan azt már említettük, az összecsapások nem alkottak egy nagy, erős lázadási hullámot. Az okok jól ismertek. Minden egyes régióban óriási volt a zűrzavar, a szervezetlenség és a távlatnélküliség dominált. Sokan úgy gondolták – teljesen helytelenül! -, hogy miközben az agrárproletariátus a „feudális nagybirtokkal hadakozott”, addig a városi proletárokkal szemben a világ burzsoáziája állt. Látszólag tehát más ellen harcoltak, a valóságban azonban csak az érem más-más oldaláról volt szó. A törpebirtokos, a napszámos közvetlen környezetében kereste problémáinak forrását, miközben kizsákmányolásából az uralkodó osztály profitált. Ezért lehetett az agrármunkásosztálybelit jobban manipulálni, antiszemitizmussal, városellenességgel hergelni, mert – ahogyan korábban részleteztük – a vidék fejlődése messze elmaradt a nagyváros mögött, a városi munkásság magasabb életszínvonalon vegetált, így a bűnbakképzés módszerei megértő hallgatóságra találtak. A magyar nacionalizmus ma is űzi ezt az ipart, elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire népszerű a területi revízió gondolata, mennyire aktívak a szélsőjobbal összefonódó keresztény egyházak. Ugyanakkor mennyivel olcsóbb az ukrajnai, romániai bérmunkást alkalmaznia az itteni burzsujnak, amit viszont az idegenellenesség területén próbálnak kiaknázni. Ma ugyanannak a problémának vagyunk átélői, mint akkor, hasonlóképpen regionálisan vagyunk bezárva, vagy nagyobb távolságok által elszigetelve: a brazíliai földfoglalók és a lengyelországi bányászok harca között ugyanúgy nincs közvetlen osztálymilitáns kapcsolat, mint akkoriban a falu és város proletárjai között. A régióba zárt „mikro-problémákat” a burzsoázia minden esetben számára megnyugtató módon orvosolja.

Mindenféle manipuláció, erőszakos megtorlás és békés beetetés ellenére a harmincas években továbbra is folytatódtak a különféle megmozdulások. „Mi nyomorgunk és éhezünk. Teleki gróf 100 terítékes dáridókat rendez zselléreinek kipréselt véréből” – írta az egyik bolsevik röplap a harmincas évek elején. 1932 első felében Makón, Szegeden, Mindszenten és Nagymagócson követeltek munkát és kenyeret a tömegek, Battonyán kubikosok sztrájkoltak. Február elején, Pesterzsébeten az egyik cég állást hirdetett, felvettek néhány szerencsétlent, mire a kinnrekedő munkanélküliek megtámadták az irodát. Márciusban, Debrecenben munkát és kenyeret követelve mentek utcára a prolik, akik összecsaptak a karhatalommal, 54 embert letartóztattak. Tüntettek Csongrádon, Békéscsabán és sok más helyen is. A kormány anyagilag támogatta a szocdem pártot, és a szakszervezeteket, hogy nyomják el az elégedetlenkedő hangokat. 1932 áprilisában a tömegek és a baloldali belső ellenzék nyomására a szociáldemokrata párt az utcára ment, hogy mindkét oldal felé demonstrálja elkötelezettségét, azonban Balmazújvárosban és Nyírturán a tömegek közelharcba bocsátkoztak a csendőrséggel, kövek és botok kerültek elő, a lovas csendőrök a tömegbe lőttek. Proletárok vére mosta az utcát, sokakat letartóztattak, és a kihallgatások során ütötték-verték őket. A párt napilapját, a Népszavát kis időre betiltották. Mind az MSZDP, mind a bolsevik párt sokat foglalkozott az agrárvilággal, amellyel kapcsolatban a felismerések terén odáig sikerült eljutniuk, hogy „a földmunkás kérdés elsősorban földkérdés”, vagyis politikai síkon kell kiharcolni a földosztást. A válság korszakában némileg a bolsevikok is megerősödtek. 1932 végére sok vidéki sejttel tartotta a kapcsolatot a pártcentrum (Kecskeméttől Győrig), de egyre több alkalommal kerültek kopókézre aktivistáik (1933-ban 193 mozgalmárt tettek hűvösre). A szocdem párt nem volt képes tartósan és hatékonyan szerveződni az agrármunkásság körében, nem ismerték kellőképpen a helyi viszonyokat és beleragadtak választójogi hadjárataikba.

Az általános forrongás állapotában a burzsoázia körében újra megerősödött a rendteremtés igénye, ami a kormány szélsőjobboldali ellenzékének a előretörését vonta maga után. Bethlen lemondott, majd Károlyi Gyulát követően 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ezzel erősödött a fasiszta orientáció, a revíziós politika, az antiszemitizmus még inkább előtérbe került, Gömbös pedig hosszabb távon az olaszországi rendszerhez hasonló diktatúra kiépítésén dolgozott. A teljes fasizálás azonban ekkor még nem következett be, mivel egyelőre a hangzatos ígéretek, demagóg szólamok (munkahelyteremtés, a kapitalizmus megreformálása a romantikus antikapitalizmus jegyében, antiszemitizmus), és látszatintézkedések (középbirtokosok támogatása, a gazdaadósságok egy részének állami átvállalása, stb.) is enyhítették a munkásosztály elégedetlenségét. Antiszemita jelszavakat harsogó hordák járták az országot és könnyen befolyásolták az öntudatlan munkásság bizonyos rétegeit, amelyek földet, munkát, jobb életkörülményeket akartak. A Kaszáskeresztes Párt 1937-ben odáig jutott, hogy a falu leginkább kizsákmányolt munkásaiból megpróbált hadsereget verbuválni, amely felfegyverkezve Budapest ellen vonult volna, hogy aztán ott átvéve a hatalmat, kormányra kerüljön (győzelem esetén fejenként 20 hold földet ígértek a sereg tagjainak). A dél-alföldi tanyavilágba is eljutottak az elszaporodott fajvédők, a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, a Nemzeti Radikális Párt, a Nyilaskeresztes Párt, az Alföldi Brigád, a Kettőskereszt Vérszövetség agitátorai. Emellett a Nemzetőr, Nyilas roham, Nyilas harc címu újságok és számtalan brosúra propagálta és butította a megélhetést keresőket. Ez a folyamat Ausztria 1938-as német megszállásával csak fokozódott, ennek következtében ugyanis tovább erősödött a nyilas mozgalom. Gömbös mögött azonban nem állt egységes fasiszta tömegmozgalom. Ennek kiépítése pedig ellentétes volt mind a nagytőkések, mind a nagybirtokosok érdekeivel. Az uralkodó osztálynak a kezdeti rendteremtést követően nem volt szüksége egy teljhatalmú vezérre, márpedig az új miniszterelnök igyekezett kiterjeszteni a kormány hatalmát a gazdaság irányítására, folyamatosan hangoztatott szociális demagógiájával pedig a nagybirtokosok ellen hangolta az agrármunkásságot. Ez nem tetszett sem a nagytőkés, sem a nagybirtokos csoportoknak, így igyekeztek háttérbe szorítani a fasiszta csoportokat.

A burzsoázia továbbra sem tudta teljesen helyreállítani a rendet, az uralkodó osztály belső villongásai közepette is tovább szervezkedtek a proletárok. 1934 nyarán Sarkadon tüntettek, majd decemberben Debrecenben és Nyíregyházán. Korösladányban „Éhen pusztulunk!” felkiáltással vonultak a városháza elé. 1936-ban a sövényházi Pallavici uradalomban aratómunkás sztrájkra került sor. A sztrájkok szervezésében és létrejöttében sokszor az elszigetelt kommunistáknak és bolsevikoknak is szerepük volt, de a tömegek támogatása nélkül nem voltak túl hatékonyak. A harmincas évek második felében megélénkült sztrájkmozgalomhoz az is hozzájárult, hogy a vidékkel közvetlen kapcsolatban lévő városi proletárok maguk is vívták bérküzdelmeiket, és nem egy esetben alkalmi munkásként maguk is részt vettek az agrárproletárok demonstrációiban. Az ipari proletariátus bérmozgalmának hatására sztrájkoltak a mezőhegyesi cukorgyárban, Kisbéren a vasúti pályamunkások, Szőnyben a lentörők, stb. A beérkező hírek alapján, az agrármunkások közül többen rokonszenveztek a spanyolországi proletárforradalommal. A béresek azzal fenyegetőztek, hogy „vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”.

Mindeközben a kormány saját helyzetének stabilizálása érdekében gazdasági újjászervezésbe kezdett. A válságból való kilábalást az állami kiadások csökkentésével, adóemeléssel, és kölcsönökkel igyekeztek megoldani. Pénzügyileg támogatták a mezőgazdasági exportot, így növelve a magyarországi termékek versenyképességét. Emellett az Olaszországhoz és Németországhoz, Ausztriához való politikai-gazdasági közeledésnek köszönhetően sikerült új piacokat szerezni a bővülő export számára. A munkanélküliség csökkentését pedig a villamosenergia-termelés, az alumínium gyártás állami támogatása révén érték el. Gömbös egy kötelező érdekképviseleti rendszer bevezetését is tervezte, ami igen hasonló lett volna az olaszországi korporációs rendszerhez. Így kívánta végérvényesen megszüntetni a sztrájkokat, tüntetéseket, azaz megoldani a „munkáskérdést”. Azonban Gömbös hiába mozgósította a fasiszta csoportokat, nem volt képes átvenni az irányítást a rivális burzsoá csoportokkal szemben, melyek ellenezték a gazdaság túlzott állami irányítását és a nagybirtokosok elleni szólamokat, valamint a Németországhoz való gyors gazdasági-politikai közeledést, mivel hosszabb távon féltek autonómiájuk elvesztésétől. Tehát Gömbös a nagytőkés és nagybirtokos körök ellenállása miatt szociális demagógiáját nem volt képes teljes mértékben átültetni a gyakorlatba, így megfelelő tömegmozgalom híján 1938-ig sem tudta teljesen véghezvinni tervét.

A harmincas évek közepétől megerosödő, aktivizálódó fasiszta hatalmak fegyverkezése következtében növekedésnek indult az oda irányuló magyar ipari-, és mezogazdasági export. Az egyre szorosabbá váló gazdasági-politikai kötelékek a fasiszta erők további térnyerését tették lehetővé. A területi revízió állandó hangoztatásának logikus folytatásaként 1939-ben Magyarországon is megindult a fegyverkezés, ami a komoly tőkebevonás, a nehézipari fejlesztés révén újabb lendületet adott a gazdaságnak. Csökkent a korábban hatalmas méreteket öltő munkanélküliség, nőttek az előzőleg minimálisra leszorított bérek – elsősorban a nehéziparban -, a korábbi évekhez képest valamelyest javult a munkásosztály életszínvonala. A növekvő belső fogyasztás és export következtében a mezőgazdasági termelés is fellendült. Ugyanakkor a kormány igyekezett a közvetlen irányítása alá vonni a gazdaság működését. Számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, amelyek élére katonai vezetés került. A kormány szabályozhatta az üzemek termelését, működését, ennek révén központilag növelték a munkaidőt, a munka intenzitását, a 14 és 70 év közötti férfiakat és a felnőtt korú nőket pedig bármikor behívhatták honvédelmi munkára – tehát már ekkortól fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása. Az ebben az időszakban megszületett zsidótörvények – amelyek maximálták a zsidó származásúak számarányát bizonyos foglalkozási körökben – hatására a burzsujok igyekeztek megszabadulni zsidó származású munkásaiktól, akiket tömegével rúgtak ki munkahelyeikről. Miután munkanélkülivé váltak, a rendőrség rövid időn belül internálta oket, azzal az ürüggyel, hogy munkakerülők, így bizonyára illegális eszközökkel biztosítják megélhetésüket.

1941-ben Magyarországnak a „II. világháborúba” való belépésével a hadigazdaság működése, a háború kiterjedése tovább rontotta a munkásosztály helyzetét. A háborús konjunktúra következtében a munkanélküliség ugyan megszűnt, de a bérek növekedésével együtt az árak is jelentősen emelkedtek (1943-ra a háború előtti szint háromszorosát is elérték), és az áruhiány miatt bizonyos alapvető termékekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni, vagy csak jóval drágábban. Emellett az állam az ár-, és bérszabályozás révén igyekezett csökkenteni a béreket és a belső fogyasztást, majd a jegyrendszert és a mezogazdasági termények kötelező beszolgáltatását is bevezették. Eközben a német háborús gépezetnek való fokozatos alárendelodés miatt jelentősen nőtt az államháztartási hiány, amit csak az infláció eszközével és a munkaidő állandó növelésével tudtak ellensúlyozni, ami folyamatosan csökkentette a munkásosztály életszínvonalát. Ráadásul a burzsoázia mindenféle ellenállást, szervezkedést igyekezett felszámolni. Pl. 1943. szeptemberében a Weiss Manfréd gyár 5000 munkása lépett sztrájkba 40%-os béremelést követelve, a katonaság közbelépett és felszámolta a sztrájkmozgalmat. A munkahelyeken a termelés zavartalan működésének biztosítása érdekében fokozták az állami elnyomást, kiterjesztették a rendőri felügyeletet, a munkásokat igazolatlan hiányzás esetében pénzbüntetéssel sújtották, a frontra küldték, vagy internálták. Eközben a hadsereg mozgósításával munkások tízezreit vezényelték a harcterekre, hogy ott burzsoá célokért harcolva dögöljenek meg. A burzsoázia velünk szemben folytatott háborúja tehát minden szinten egyre totálisabbá vált.

A németek katonai kudarcait látva Horthyék mégis megpróbáltak kiugrani a háborúból. Erre válaszként 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával egy időben fasiszták vették át a hatalmat a Sztójay kormány közreműködésével. A Gestapo a korábbi hatalmi szerveknél hatékonyabban nyomta el a munkásságot, egyre több munkatábor létesült a lázongó proletárok számára. Hamarosan megkezdődött a zsidó származású munkásosztálybeliek gettóba terelése, deportálása, frontszolgálatra küldése, amit a nyilasok (mikor ezt írjuk, Magyarországon éppen megalakul utódszervezetük, a Magyar Gárda) 1944. októberi hatalomra kerülésük után lelkesen folytattak. Cigány-, és zsidószármazású munkásosztálybeliek százezreit, kommunistákat, „lumpen elemnek” nyilvánítottak ezreit gyilkolták le. A magyarországi bolsevikok és baloldali szociáldemokraták szolidaritást vállaltak a Szovjetunióval és Hitler-ellenes antifasiszta frontba tömörülve vették fel a harcot: a „független, szabad, demokratikus Magyarország” jelszavát hangoztatták. A népfront szervezte az antifasiszta ellenállást, követelték a bérek emelését, az ellátás javítását, a munkaidő csökkentését. 1944-ben Pécsett a környező szénbányák munkásai munkabeszüntetéssel ünnepelték meg május elsejét, Békéscsabán „Szabotálj! Légy te is partizán! Ne vonulj be katonának! Le a háborúval! Üsd a németpártit!” feliratú röplapokat szórtak szét ismeretlennek július 10-én. Szeptemberben a diósgyőri vasgyár kb. 2000 munkása az igazgatóság elé vonult, és a háborúból való kilépést követelte. Októberben a Marót csoport partizánjai felrobbantották Gömbös Gyula szobrát a Döbrentei téren, később pedig egy nyilas könyvesboltot is. Egyes szabotázsakciókra is sor került, a Demény-, illetve a Deák-Mayer csoport Sashalmom, Kispesten, Soroksáron és másutt röpiratszórásokkal, a nyilasok elleni merényletekkel borzolta a fasiszták idegeit – azonban továbbra is szigorúan a Szovjetunió árnyékában működtek. A népfront vidéken is kiépítette bázisait, a bolsevik párt igyekezett eljátszani a nagy irányító szerepét, de az 1941-ben megalakult Parasztszövetségben riválisra talált. Antifasiszta tüntetések és függetlenségi megmozdulások egymást felváltva zajlottak, néhány alakulat átállt a szovjetekhez vagy a partizánokhoz, hogy a bolsevizmus oldalán harcoljon. A proletariátus forradalmi hagyományai nem jelentek meg a színen, a fasizmus, nacionalizmus, bolsevizmus szentháromság együttes tébolyával szemben nem volt szembenállás ebben a térségben.

1944. júniusában egy magát anarchistának nevező csoport adott magáról életjelet, egy észak-magyarországi kisvárosban lebonyolított akciójával. Már működésük kezdetén teljesen hamis (önfelszámoló) szövetséget alkottak a bolsevik partizánokkal, de összevesztek a mindinkább irányítani akaró sztálinistákkal, akik aztán feladták őket a fasisztáknál. A csoport életben maradt tagjai frakciókra szakadtak, egy részük beolvadt a bolsevik pártba, mások pedig direkt akciókat hajtottak végre. Megtámadtak két hadihajót a magyarországi folyami flottából, aztán a Várban felrobbantottak egy üzemanyag raktárt. A mozgalom harmadik részének tagjait lelőtték, miközben azok megtámadtak egy náci rezidenciát. Budapest ostromakor szabotázs-tevékenységet folytattak, amely során 200 aktivista meghalt. Ezek után – egy Korsakin nevű mozgalmár kivételével, aki nem értett egyet társaival -, úgy döntöttek, hogy tevékenységüket beszüntetik addig, ameddig nem válik szovjet zónává Magyarország, és utána majd meglátják mi a teendő. Addig is munkaosztagokban és kórházakban dolgoztak. 1945. júniusában a mozgalom gyűlést tartott, amelyen mindhárom irányzat képviseltette magát. A P. M. szignóval (ami mögött egy diák állt) jelölt irányzat a bolsevikokkal való együttműködés mellett szállt síkra, és abban reménykedett, hogy a burzsoáziával való leszámolások során a bolsevikokkal is leszámolhatnak. A Torockói nevével fémjelzett csoport célja a mozgalom legálissá tétele volt, míg a Korsakin-féle irányzat folytatni akarta a harcot az állam és az orosz csapatok ellen. A “hogyan tovább” kérdését demokratikus úton döntötték el, és mindhárom csoport kijelentette, hogy tartja magát a többség döntéséhez. A többséget a Torockói-féle irányzat szerezte meg, így a mozgalom legálissá vált, felállítottak egy nyomdát és elkezdték propaganda-tevékenységüket. Ekkor 500 aktív taggal rendelkezett mozgalmuk. A későbbiek során a csoport ismét szembekerült a bolsevikokkal, akik az első adandó alkalommal felszámolták a velük szemben harcoló csoportot (ez már a sztálinista hatalom korszakában történt, amikor az egyik csepeli üzemben sztrájk tört ki). Szervezetlenségük, demokratizmusuk, a letisztázott közös program hiánya önfelszámolásra ítélte a népfrontba és osztálykollaborációba rohadt szélsőbalos vállalkozásukat. Végül megérkezett az olyannyira áhított Vörös Hadsereg és ott folytatta a munkásosztály kizsigerelését, ahol a nyilasok abbahagyták. Törtek-zúztak, kifosztották a munkások lakásait, az útjukba kerülo nőket, lányokat megerőszakolták, aki ellenkezni próbált azt lelőtték. A szovjetek által fogságba ejtett katonákat deportálták, kivégezték, sokan hosszú évtizedekre a gulágok „vendégeivé” váltak. A 14,6 milliós összlakosságból kb. 340-360 ezer katona és közel 600 ezer, főleg munkásosztálybeli, civil halt meg a burzsoázia diadalmas hadjárata során. Az „új korszak” nem jelentett semmi pozitívat a munkásosztályra nézve, az óvóhelyekrol kijőve a nyomor és a kizsákmányolás jövőjét kapta – másfajta burzsoá keretek között. A kapitalizmus következő láncszeme a bolsevizálódás volt, hogy aztán felújítsák a monopolkapitalizmus eredeti verzióját. Nekünk azonban továbbra is csak egyetlen feladatunk van és az nem kevés: likvidálni az osztálytársadalmat, hogy végre úgy üljünk le sörözni, hogy ne kelljen az árlapot és az órát nézni. Ott a hideg sör… látod?

Working class and proletariat

At the middle of the twenties, more than 20% of the workers worked longer than 10 hours per day, in Kőbánya, 12-13 years old working-class children grubbed 12 hours a day, they carried bricks for a monthly wage of 7 pengos. Because of workplace casualties, approximately 3000 – 4000 workers died or became disabled every year. In 1926, the average rent of a fusty, buggy flat was equal to 217 pengos, hence there were a lot who – in order to be able to pay the rent – had to hire out some sleeping places for night. A lot of worker families starved, in Budapest, 51% of the workers could not eat three times a day. Epidemics ravaged in the working-class districts. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… The tainted piped water did its part. There were a lot of suicides, one from every 2000 inhabitants of Budapest committed suicide (the reason was usually the blind-alley life of the working class member). „The radio speaks loudly far and wide, the writers write, the play-actors play, the movie goes on. At the same time, the inhabitants of the house in Visegrádi street 20-24. are sitting in their rooms and kitchens, wearily and bitterly, in most cases, at the light of paraffine lamp, they are sleeping, gaze into space, maybe quarrel with each other. And if they have a lot of free time, they may bethink theirselves of the fact that their fate is much better than that of the Abyssinian natives, because they live in culture, and a well organized bourgeois society keeps guard over their material and spiritual goods. And those who are totally possessed by this beautiful thought, fall asleep earlier than the others, only to go with fresh force to penury labour in the morning.” (György Bálint)

At the end of the twenties, the members of the working class slowly and gradually started to confront the flagrant crisis of capital, they experienced directly that the capitalists shifted their losses upon them once again. In 1929, mainly Bolshevik activists started a hunger strike in the prisons, which was probably organized by the illegal Bolshevik party. Misery and the lack of any perspectives brought the working class to the streets again and again but those were not the real interests of the proletariat which were standing behind the demonstrations and strikes, which had become regular since the spring of 1930 – these were merely the democratic actions of the workers floundering in the train of the social democratic and Bolshevik parties. In 1929, already 75000 industrial workers were jobless. Various movements of the unemployed were formed, with the fuss of the trade unions’ in the background. There were demonstrations in Kispest, Szeged, Debrecen, Gyöngyös, Pécs and other bigger towns. At 26th of January 1930, on a demonstration in Budapest organized by the KMP, the demonstrators confronted the police on the Rákóczi street, one policeman was knocked off. But these demonstrations were quickly disarmed by promising various subsidies and by negotiations. It was time for the working class to face the fact that it can expect absolutely nothing neither from its leftist functionaries, who had been using the masses for the sake of their own ambitions, nor from the government which gave only so much aid which was barely enough to avoid dying of hunger, this way securing the possibility to put them to work at any time. The left-wing parties used tactics and threw their slogans to the masses according to the actual balance of forces. At this time, the 7-hours working day and 40-hours working week was on the agenda of the reformist workers’ movement. These had been borrowed by the social democratic movement from its western relatives in 1931. The organized workers were organized by the reformist left-wing political forces, and the unorganized were often scabs, so capital preferred to employ the latter. Just like today, the bourgeoisie was good in exploiting the division of the working class. The „foreign workers” often confronted the local ones, the right-wing raised his word against the non-Hungarian workers, demanded their firing and deportation (the characteristics of nationalism has been the same up until today). Some social democrats sometimes put forward the same demands (the social democrats from Gyor in 1931, for instance). The jobless often clashed with those employed – there were not even the palest signs of class solidarity.

But still, the proletariat in Hungary was breathing, moving, organizing. At 1st of September 1930, a gigantic demonstration took place in Budapest.

First of September, 1930

„In Pest, on the pavestone,
Flows the blood of the prole,
Noises of machine-guns and rifles
Are not quiet as yesterday
Red Tomorrow is awakening!
Our song about the revolution”

The events in September did not surprise the authorities, the quickly worsening economic conditions during the world-wide economic crisis led to a densification of strikes which showed the growing combative mood of the proletariat. The social democrats called the masses on the streets on 1st of September, but the proletarian-killers wanted to see a silent demonstration of the sneaky mass. The KMP spoke to the masses in a more radical tone, it called for a loud, militant demonstration – which could show the power of the party. A mass of 150 thousand people marched on the Andrássy boulevard and in its surroundings, the army of demonstrators flowed on the streets shouting „Down with Horthy!”, „Down with Bethlen!”. The slogans were still moderate, they demanded „Work and bread!”. On the corner of the Andrássy boulevard, the policemen blocked the road and attacked the mass, which clashed with the hirelings of the state shouting „Long live the dictatorship of the proletariat!” and „Down with the government!” A politician from the opposition tried to soothe the angry proletarians who reacted by burning his car. The social democratic leaders desperately recognized that the hell had broken loose, and that it was only the help of the police which had saved them from having been killed. The revolt had already reached the Városliget (City Park), in the city there were overturned trams, cars, scattered pavestones everywhere. „Let’s beat the policemen to death!” – the cry spread on the squares, but the police volley-firing killed a 22-years old comrade. The empty-stomached proletarians of the street became even angrier. The city center turned into a battlefield, but except of several well-organized actions at which the cordons were broken through, the will of the masses was not uniform in respect to the means of reaching the concrete aims. They clashed with the armed forces of the state, they distributed the leaflets written by the blinding light of the paraffine lamp, the International could be heard several times, but they did not manage to generally revolutionize the working class. The proletarians confronted the armed forces of the ruling class in the countryside, too. The proles of Miskolc, Gyor and other towns fought their street battles separately. The series of events at 1st of September could have been a turning point in the life of the proletariat, since such huge masses had not been on the streets since the proletarian revolution. But the weapon of mass strike and the raising of barricades didn’t prove to be enough to escalate the struggle. The demonstration remained defensive, no concrete program or idea were put forward, also nothing about the question how the struggle had to swing further. The revolt was also not coordinated with the members of the working class living in the neighbouring countries. Some voices of solidarity emerged in the movement press, but generally the Stalinists monopolized the evaluation of the events, the majority of the world proletariat didn’t even hear about what happened.

Munkásosztály és proletariátus

A húszas évek közepén a munkások több mint 20%-a robotolt napi 10 óránál többet, Kobányán 12 órás munkaidő mellett 12-13 éves munkásgyerekek gürcöltek, téglát cipeltek havi 7 pengőért. Évi 3000-4000-re tehető azon munkások száma, akik életüket vesztették, nyomorékká váltak az üzemi balesetek következtében. Egy dohos, poloskás lakás lakbére 1926-ban átlag 217 pengő volt, ebbol fakadóan rengetegen kénytelenek voltak ágyrajárókat tartani, hogy ki tudják fizetni a lakbérüket. Rengeteg munkáscsalád éhezett, a budapesti munkások 51%-a nem tudott naponta háromszor enni. A munkáskerületekben pusztított a járvány. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… A vezetékes víz fertőzöttsége megtette a magáét. Sok volt az öngyilkos, Budapesten minden 2000 lakosa közül 1 lett öngyilkos (többnyire kilátástalan élete vitte sírba a munkásosztálybelit). „A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú ház lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserűen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak. És ha nagyon sok szabad idejük van, esetleg elgondolkoznak azon, hogy mennyivel jobb nekik, mint az abesszin bennszülötteknek, mert ok kultúrában élnek és jól megszervezett polgári társadalom őrködik anyagi és szellemi javaik fölött. És akit egészen áthat ez a gyönyörű gondolat, az hamarabb alszik el, mint a többiek, hogy reggel friss erővel mehessen ínségmunkára”. (Bálint György)

A húszas évek végén a munkásosztálybeliek lassan és fokozatosan szembesültek a tőke kirívó válságával, saját borükön tapasztalták, hogy a tőkések megint rajtuk verik el a port. 1929-ben főleg bolsevik aktivisták éhségsztrájkoltak a börtönökben, amit valószínűleg az illegális bolsevik párt szervezett meg. A nyomor a perspektívanélküliség újra és újra utcára vitte a munkásosztályt, azonban az 1930 tavaszától sorozatossá váló tüntetések, sztrájkok mögött nem a proletariátus tényleges érdekei álltak – ezek csupán a szocdem és a bolsevik párt uszályában vergődő munkásság demokratikus fellépései voltak. 1929-ben már 75000 ipari munkás volt munkanélküli. Különböző munkanélküli mozgalmak alakultak, amelyek hátterében a szakszervezetek fontoskodtak. Tüntettek Kispesten, Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Pécsett és más nagyobb városokban. 1930. január 26-án a KMP által szervezett tüntetésen, a Rákóczi úton a demonstrálók összeverekedtek a rendőrökkel, egy rendőrt leütöttek. Azonban ezeket a tüntetéseket különféle beígért segélyekkel, tárgyalásokkal hamar leszerelték. A munkásságnak ideje volt szembesülnie azzal, hogy az égvilágon semmit nem várhat sem baloldali funkcionáriusaitól, akik a maguk érvényesülésére használták fel a tömegeket, sem pedig a kormánytól, amely annyi segélyt ad, hogy a munkások épp csak éhen ne haljanak, és így bármikor munkába lehessen állítani oket. A baloldali pártok taktikáztak és az erőviszonyoknak megfelelően dobálták oda üres jelszavaikat a tömegeknek. A hétórás munkanap, a 40 órás munkahét volt ekkoriban a reformista munkásmozgalom terítékén. Ezt 1931-tol vette át a szocdem mozgalom nyugati rokonától. A szervezett munkásokat a reformista baloldali politikai erők szervezték meg, a szervezetlenek pedig gyakran voltak sztrájktörők, így őket szívesebben is alkalmazták. A burzsoázia a megosztottságot akkor is ügyesen kihasználta. Az „idegen munkás” gyakran szembekerült a helyiekkel, a nem magyar munkások ellen a jobboldal emelte fel szavát, követelte elbocsátásukat és kitoloncolásukat (a nacionalizmus természetrajza mindmáig változatlan). Olykor egyes szocdemek is felsorakoztak ezen követelések mögé (pl. 1931-ban a győri szocdemek). A munkanélküliek gyakran összeverekedtek az alkalmazottakkal, és az osztályszolidaritás leghalványabb jele sem mutatkozott.

És mégis élt, lélegzett, mozgott, szervezkedett a magyarországi proletariátus. 1930. szeptember 1-én hatalmas tömegtüntetésre került sor Budapesten.

1930. szeptember elseje:

„Pesti utcák köveire,
folyik a proli vére,
gépfegyver, puska zaja szól,
nem halkan, miként tegnap
ébred a Vörös Holnap!
Dalunk a forradalomról”

A szeptemberi események nem érték váratlanul a hatóságokat, a világgazdasági válság idején jelentősen romló gazdasági helyzet miatt sűrűsödő sztrájkok jelezték a proletariátus egyre erőteljesebb harci kedvét. A szocdemek szeptember elsejére utcára szólították a tömegeket, azonban a proletárgyilkosok a farkát behúzó néma tömeg tüntetését akarták látni. A KMP radikálisabb hangnemben szólt a munkásosztályhoz, hangos, harcias tüntetésre hívott fel, hogy demonstrálják saját erejüket. 150 ezres tömeg vonult fel az Andrássy úton és környékén, a felvonulók serege „Vesszen Horthy!”, „Vesszen Bethlen!” kiáltással hömpölygött az utcákon, a jelszavak még visszafogottak voltak, „Munkát, kenyeret!” követeltek. Az Andrássy út sarkán a rendőrök elállták az utat és nekirontottak a tömegnek, amely „Éljen a proletárdiktatúra!”, „Le a kormánnyal!” felkiáltásokkal csapott össze az állam bérenceivel. Egy ellenzéki politikus megpróbálta megnyugtatni a dühös proletárokat, akik erre felgyújtották a kocsiját. A szocdem vezetők kétségbeesetten vették tudomásul, hogy elszabadult a pokol, és csak a rendőri segítségnek köszönhették, hogy nem ütötték őket agyon. Már a Városligetet is elérte a lázadás, beljebb a városban felborított villamosok és autók, felszedett utcakövek voltak mindenfelé. „Üssük agyon a rendőröket!” üvöltés terjedt a tereken, azonban a rendőri sortűz megölt egy 22 éves elvtársat. Még indulatosabbá váltak az utcák üres gyomrú proletárjai. Csatatérré változott a belváros, de egy-egy jól megszervezett kordon áttörésen kívül, a tömegek akarata a konkrét célok végrehajtásában nem volt egységes. Összecsaptak a karhatalommal, kiosztották a petróleumlámpa vakító fényénél megírt röplapokat, fel-felcsendült az Internacionálé, de általános méretekben nem tudták forradalmasítani a munkásosztályt. Vidéken is összetűztek a proletárok az uralkodó osztály erőszakszervezeteivel. Miskolc, Győr és más városok proletárjai külön-külön vívták a maguk utcai harcát. A szeptember elsejei eseménysorozat fordulópont lehetett volna a proletariátus életében, hisz ekkora tömegek még nem voltak az utcán a proletárforradalom óta. A tömegsztrájk fegyvere és a barikádok emelése azonban mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy továbbterjedjen a harc. A tüntetés eleve defenzív maradt, semmiféle konkrét program, elképzelés nem jelent meg, illetve az sem, hogy hogyan kellett volna továbblendülnie a harcnak. A környező országokban élő munkásosztálybeliekkel sem volt összehangolva a lázadás, egy-egy szolidáris hang fel-feltűnt a mozgalmi sajtóban, de általában a sztálinisták sajátították ki az események értékelését, a világ proletariátusának többsége nem is hallott a történtekről.

Agrarian misery, bondage and struggle

The poor peasants and wagewokers of the villages and farms also lingered on after the defeat of the revolution. The agrarian workers had „fixed labour-time” in the sense that they were working literally day in day out. They were usually on bread and water and ate some onion – this was their repast, which was calmly called lunch break. Their nutrition was „very manifold and abundant”, they ate meat and fruits very rarely, all the more bread, onion, and scrambled soup. In his book Néma forradalom (‘Silent Revolution’) Imre Kovács writes down in detail how the poor countrywomen (afterwards agrarian workers) had killed their children since the period of serfdom not to bear the children into misery, while the ruling class had been treating about the considerable wane of the Hungarian. In Zoltán Szabó’s book entitled Tardi helyzet (‘Circumstances in Tard’) an eleven years old girl of agrarian working-class origin who vegetated in Tard reported on the manifoldness of her diet as follows: “I don’t eat meat, because there is no meat.” Plain answer. (Nowadays the “condemned men” of the Diósgyor carcase-pit can eat some meat because they engorge the city’s carcases of dogs, of cats, etc. Corking repast!). This shocking world is unveiled against us, if we read the works of the Hungarian “narodniks”.3 he social imprint of the feudal-capitalist dirt of the misery: farm-hands, day-wage men sentenced to everlasting grind. The backwardness was reflected by the fact that the agrarian working class was unable even to form trade unions, thus only the social democrats and the Bolsheviks were agitating in the countryside, however they were not too successful. The formerly relatively strong agrarian-socialist movement, however, occurred from time to time and caused watchful nights for the gendarmerie for weeks at a time. The organizational level of our class, however, was not so depressing, as one could conclude from the above facts.

In this period, due to the capitalist transformation of the Hungarian economy, class antagonism became simplified to two antagonistic classes. Therewith the mental forms of feudal backwardness, however, dominated strongly. The landlords remained the same pitty monarchs at their lands, like they had formerly been as landed gentries. In spite of that capitalism had liberalized the economy, it took a whale of a time till the culture of capitalism also entered the old rustic milieu and displaced it from its secular lethargy. The Hungarian rural bourgeoise, with his genteel hobbies, romantic nationalism, and his intense greed, could exploit the wageworkers living there in the most extreme forms. There were genteel sprees (sticking pigs, hard drink and wine, bitches, pipe smoke and headache at dawn…), all these were paid from the exploited work of the farm-hands, day-wage men and ground-men. Meanwhile the arrogant former gentries were gradually becoming bankrupt and they had to abandon their feudal style of living and were under the necessity of acclimatizing to the day-to-day challenges of capital. Their subjects were the ground-men, the day-wage men, the farm-hands and the smallholders who were farming their small lands – the exploited agrarian working class consisted of them. There could be economic differences between them, like a street-cleaner differs from a greengrocer (who functions as the possessor of the means of production but unable to profit from it beyond his or her own living) who uses his or her own labour force and doesn’t exploit alien labour.

„The land reform of the counter-revolution created parcels of 2-3 acres which were unviable, over and above the redemption totally impoverished the new landholders. Since 1920 the number of smallholders increased from 720000 to 912932. Due to this the land reform not only made the distribution of the land even more unbeneficial, but increased the degree of exploitation of the agrarian labour force and caused catastrophic decrease in the wages of the day-wage men. It’s well-known that the smallholder, even within general conditions, was unable to pay his way only by farming his own land. He had to sell his labour force and to work for an other person in order to earn the money required to cover the shortcoming. Actually his interests are the same that of the day-wage man, since both of them, against the employer, try to obtain the highest wages possible. In case of unemployment, however, the smallholder has an advantage over the day-wage man living only from selling his labour force, because the smallholder can gain his subsistence in part from his land. The land reform not only increased the number of smallholders, but at the same time due to the redemption charged them. The smallholder couldn’t dreamt that working on his 1-2 acres’ parcel he would be able to pay both the redemption, the tax and would have enough money for his own living and for his family. He had to snatch with the avidity of despair for every realizable and unrealizable chance to work, for any wages. In fact the land reform opposed the smallholders who got some land to the day-wage men and according to the official data of the Ministry of Agricultural, between 1926 and 1931 decreased the yearly average wage of the agrarian workers from 429 to 227 pengos.” – noted the Marxist István Miklós Stolte in his brochure entitled Az ezer éves per: földreform és telepítés (‘The Thousand Years Old Cause: Land Reform and Settlement’).

Out of the workers exploited in the agriculture the typical wageworker, the day-wage man got the lowest wage, which was approximately 180 pengos per year (it was just enough to avoid dying of hunger) in the early thirties. The farm-hand earned yearly 200 pengos. The day-wage man beyond his beggarly wage got some flare, potatoes, flour, etc. in order that he could avoid dying of hunger and could go to work again. In general there were two gainers in an agrarian working-class family. In 1930 there were 220000 families of farm-hands and 560000 families of day-wage men, approximately. The day-wage men in average worked yearly 120-150 days, they usually didn’t have any work in winter so then the level of unemployment was very high. Out of the workers dragging on a miserable existence a lot of people were analphabet (accoding to certain sources in 1930 the administration „didn’t want to give Bible” into the hands of 433000 analphabets). And if somebody learnt to read, that person „was molesting the administration”, as the following report shows: „András Pethes, as the first member of the family who learnt to read and to write, ascribed unhuman power to the letters. He sent applications and petitions to all of the imaginable powers and listed his charges against the squire. In these he grouped the thousand year old discontents of the peasantry, which broke from his conscience out, with especial excitement. Finally the administration sent him into madhouse, since the father behaved intractably and was reiterating that the land concerns the people.” – wrote Géza Féja.

Against the mass of the agrarian working class stood the rural bourgeoisie (small capitalists and great landlords) as well as the urban aristocrats (of course they were also bourgeois) who possessed estates in the countryside. Since the mid of the 19th century (when the “civil revolution” had swept over Austria-Hungary, together with the industrial revolution) the feudal conditions had been gradually abolished by the capitalist development which commenced also in Hungary. But the level of the capitalist development fixated on a primogenous level of capitalist economy even in the first decades of the twentieth century and only slowly passed yesterday feudalism. The mode of production was transformed, the latifundia were farmed by wageworkers, however the rural provinciality was capitalizing very slowly. As Ferenc Erdei country-researcher wote: “An other feature of the countryside is its backwardness. It means that everything happens sooner in the town, and even the things which happen sooner in the countryside or happen only there, become important according to the town. In the town the newspapers appear, the news arrives sooner, most of the initiatives arise from there and especially the prices are formed there. Rain and hailstorm are the events of the countryside, but also these become a social affair through the price-forming, the news and the standpoints of the town market. And, above all: much or, one might as well say, all of the major events of the bourgeois society take place only in the town, so the countryside can participate in them necessarily only secondly, only as a follower or as a borrower. Now this secondary and backward condition forms either the affirmative acceptance of backwardness or the striving against backwardness as special rural attitudes. The village close to the town follows quickly and tries not to stay out from anything, but the godforsaken village – which hardly can do anything other – forms a principle from its backwardness, or languishes and dies under the burden of backwardness which cannot be remedied or beautified by turning it into a conservative principle.” According to this, the statements of József Révai (who had a sometimes very meaty dialectical critical ability, but who was advancing more and more towards Stalinism) are also valid: “Of course the main power – big capitalism – is in the hands of Budapest, but there is a Hungarian speciality – the dictatorship of the capital over the countryside gets along with the dictatorship of the countryside over the capital. Economically, financially and culturally, the capital is the master, but the countryside takes revenge, and it subjugates the capital in Budapest itself. The class compromise dominating over the life of the Hungarian society since 1867 manifests itself: the upper classes of Budapest borrow the strata, with which they keep both the countryside and Budapest below them, from the countryside. But the synthesis of the big capitalist and feudal forces is not a total fusion but only the ‘unity of the opposites’, that’s why a new unity has to be created – by struggle and bargain – again and again.”

So, this was the basis on which the resistance of the agrarian proletariat developed. Even during the most serious harassments, some agrarian socialist cells gave a sign of life. At the spring of 1921, and illegal cell was created in Endrod, other groups were formed later in Jászapáti and Jászszentlászló, and the organizing efforts manifested themselves also in the growing number of isolated strikes. Arrests and worrying were on the agenda. The Bolshevik fraction in Vienna kept contacts with those Bolshevik groups in Hungary which were regularly leafleting in the area of the Tisza river, cheering the “new proletarian power”. The social democratic party also continued its petty political practices (in the environs of Nagymaros, the party promised several thousand koronas for those who voted for them, but if they didn’t vote they were threatened with unemployment), while the agrarian workers, who were followers of the party, were continuously worried by the gendarmerie. At the 20’s, only a pale shadow remained from the old, powerful agrarian socialist movement, the main problem was that the industrial proletariat and the agrarian proletariat were unable to create their own unified party-cells. At the one hand, the agrarian proletariat had been startled by the practices of the Bolshevik-social democratic party during the Council Republic. During this, they experienced that the old masters had been replaced by new ones or the masters even remained the same, (“The Hungarian agrarian proletariat with its low level of education couldn’t understand that in technical and functioning questions it had to obey the same farm manager who had subjugated and bled it – in the name of the landowner – before the revolution” – remarked Jeno Varga in 1921, dealing with the agrarian critique of the Council Republic), they “hunger for land” had not been satisfied, just like before.

Moreover, such dividing forces as the various smallholders’ and farmers’ parties, associations, federations were present, which promised land reform and which had a strong influence thorough the country. The organizations of the urban proletariat were both numerically and organizationally weak to embrace the whole of the Hungarian working class, and a mere propaganda activity wouldn’t have been enough to revolutionize their fellow sufferers if those were not revolutionized by their immediate reality. The urban and the rural proletariat were dependent on each other, each of them would have had to encounter the bourgeoisie on its “own terrain” while trying to unify their forces. But except for some single events, this did not take place in the given period. Though the agricultural working class counted millions, it was isolated and scattered which enabled the power to keep it in check. The circumstances of the agrarian workers were even worse than those of the industrial workers, since its lack of organization made it naked to the landowner. The risk of the enterprise was partially shifted on them, since if there was a bad harvest, they received less wage for more work, this way unfreely taking over a part of the bourgeois’ loss. And if they tried to stick up for their interests then they could easily become unemployed since there was a considerable redundancy in agricultural workforce throughout the whole period.

Nevertheless, the army of the exploited, which was weakened after the revolution, slowly started to feel its legs. At the summer of 1920, several proles in Sümeg refused to swear an oat at the conscription, and shouting „We don’t swear!”, singing the International, they left the hall. The authorities literally hunted to our comrades at the homesteads, in the villages, in the dusty small towns and also in Budapest. Flatfeet were snooping around, until now this has been succeeded by the technique of universal camera-settings. The same disgusting atmosphere was scragging the agricultural and industrial proletariat, the bourgeois carrion-blow of which we can feel today again in the press, on the streets and squares, on the markets, in the villages and on the trams. Provincialism coupled with nationalist scamming and with the profit-hunting mechanism dictated by the ruling class. In spite of all these, the proletariat’s will to live manifested itself in countless ways – from the refusal of work until the arrests because of movement-organizing activity, from the strikes up until the bloody struggles on the streets. The state organs sorrowfully discovered that at a lot of places, the agricultural proletarians decorated their walls with the pictures of Marx and Lassalle instead of crosses. The series of tortures, interrogations couldn’t break the impetus of the agricultural proletariat’s struggle which was often unorganized but undoubtedly permanent. From the middle of the 20’s the strikes proliferated – in 1926 at the time of harvest the production was paralyzed in several places because the reapers stopped working. At this time there was a walk-out also in Nyírmártonfalva, the strikers were arrested for one month. There were strikes also in Moson, in Mezogyána and other places. Gumshoes and lurkers traveled throughout the country, and bombarded the state organs with their reports. In a report from 1928 we can read: „Unemployment spreads more and more, thousands of ground-men are condemned to inaction and discontent rises more and more. The vital interests of 70000 people who are able to work are in question, who will get into a crucial situation if we don’t help them by creating sufficient job opportunities. There are 5000 members in the ground-men’s contractor co-operative but these also cannot provide job opportunities. One must let the redundant workers to go abroad and the church must also work more on education to ‘fraternal love’ since as less we deal with our working masses as more their private and public life will be driven towards extremities – harmful internationalism and disbelief.” In several places there were imprisoned those workers who started to organize because of the sleazy fare and the low wages. The usually unorganized „labour troubles” were quickly smashed by the authorities, but they were not able to short out the self-organizing agricultural proletariat itself from the world of misery. Much were fired, the strikers were often doomed to prison or penalty (if the comrade was imprisoned at harvest time then its family was doomed to dying of hunger). The wage struggles usually ended with a defeat, and this intimidated the strikers since the bogy of firing and incarceration was hovering over their heads.

The Bolsheviks, thus also the MSZMP (‘Hungarian Socialist Workers’ Party’; the legal cover-party of the Bolsheviks which was created in 1925) found out that the struggle of the agricultural proletariat and that of the industrial proletariat had to be swung to the same direction, this was also propagated by them in one of their proclamations distributed in the countryside, in which they urged the unification of the workers of the town and those of the countryside. But our Bolsheviks were not able to slough their elitist skin also in this case. Deeply scorning the agricultural proletariat, they stressed that it is the urban proletariat which is only capable of leading their struggle to victory. This typical, falsely understood vanguard-fudge was later accepted within the ranks of agrarian workers (after the “World War II”, in particular), but until that the Bolshevik agitation had harmed the life of the oppressed of the villages with less efficiency. Certainly, the unification of the forces – on the basis of mutual dependence – would have been important for the agricultural and the industrial proletariat, but this was not realized.

Agrárnyomor, kiszolgáltatottság és harc

A faluk és tanyák szegényparasztjai és bérmunkásai is megsínylették a forradalmak utáni korszakot. A mezőgazdasági munkásoknak annyiban volt „kötött a munkaidejük”, hogy szó szerint látástól vakulásig dolgoztak. Rövid, cinikusan ebédszünetnek nevezett száraz kenyér majszolás, ehhez hagyma és víz volt lakomájuk. Táplálkozásuk amúgy is „igen változatos és kiadós”, húst és gyümölcsöt alig ettek, annál több kenyeret, hagymát, rántott levest, lebbencslevest. Kovács Imre Néma forradalom című könyvének Élő koporsók fejezetében hosszasan taglalja, hogyan ölte meg gyermekét a jobbágykorszaktól kezdve a szegény parasztasszony (később agrármunkás), hogy ne a nyomornak szülje meg a gyereket, miközben az uralkodó osztály a magyarság drasztikus fogyásáról értekezett. Egy tizenegy éves Tardon vegetáló agrármunkásosztálybeli kislány így számolt be táplálkozásának sokszínűségéről Szabó Zoltán Tardi helyzetében: „Húst azért nem eszek, mert nincsen”. Világos beszéd. (Ma a Diósgyori dögkút „halálraítéltjei” azért ehetnek húst, mert befalják a város kutya, macska és egyéb állathulláit – remek lakoma!). Ha elolvassuk a magyarországi „narodnyikok” műveit, ez a döbbenetes világ tárul elénk.3 A nyomor feudális-kapitalista mocskának társadalmi lenyomata: gazdasági cseléd, napszámos örökös gürcölésre ítélve. Az elmaradottságot tükrözte, hogy az agrármunkásosztály még szakszervezeteket sem volt képes létrehozni, így csak a szocdemek és a bolsevikok agitáltak szerte a vidéken, kevés sikerrel. Az egykor viszonylag erős agrárszocialista mozgalom azonban mégiscsak felütötte fejét itt-ott, hogy aztán heteken át álmatlan éjszakákat okozzon a csendőrségnek. Osztályunk szervezkedésének foka mégsem volt annyira lehangoló, mint ahogyan a fentiekből következtetnénk.

A gazdaság kapitalista átalakulása ebben az időszakban Magyarországon is két szembenálló osztályra egyszerűsítette az osztályellentéteket. Azonban emellett még erősen domináltak a feudális elmaradottság mentalitásbeli formái. A nagybirtokos a maga területén ugyanolyan kiskirály volt és maradt, mint korábban földesúrként. A kapitalizmus ugyan liberalizálta a gazdaságot, de sok időnek kellett még eltelnie, míg a kapitalizmus kultúrája is behatolt a régi paraszti miliőbe és kimozdította azt évszázados tespedtségéből. A vidéki magyar burzsuj a maga úri passzióival, mérhetetlen telhetetlenségében, romantikus nacionalizmusával, a legvégletesebb formában zsákmányolhatta ki az ott élő bérmunkásokat. Zajlott az úri muri, dáridó (disznóvágás, pálinka és bor, kurvázás, pipafüst és hajnali fejfájás…), mindezt pedig a summáslegény, a cselédlány, a napszámos, a földmunkás kiszipolyozott munkájából. Eközben az egykori dölyfös dzsentrik lába alól egyre inkább kicsúszott a talaj, és a feudalizmusból itt ragadt életmódjukat kényszerűen feladva, mindinkább kénytelenek voltak megfelelni a tőke mindennapos kihívásainak. Alávetettjeik a földmunkások (kubikosok), summások, gazdasági cselédek, illetve a saját földjükön gazdálkodó törpebirtokosok – ők alkotják az agráriumban kizsákmányolt osztályt. Gazdasági szinten ugyan lehetnek köztük eltérések, ahogyan egy utcaseprő és egy, idegen munkaerőt nem kizsákmányoló, saját munkaerejét használó (a termelőeszköz birtokosaként funkcionáló, azt a maga puszta megélhetésén túl profitszerzésre felhasználni nem képes) zöldségárus, egyéni vállalkozó között.

„Az ellenforradalom földreformja 2-3 holdas életképtelen kisparcellákat teremtett, a rájuk rótt földváltsággal pedig elviselhetetlen nyomorba döntötte az új földbirtokosokat. 1920. óta 720 ezerről 912932-re növekedett a törpebirtokosok száma. A földreform a törpebirtokosok számának növekedésével nemcsak a birtokmegoszlást tette még egészségtelenebbé, hanem még fokozta a mezőgazdasági munkaerő kizsákmányolását s a földmunkásság munkabéreinek katasztrofális zuhanását idézte elő. Köztudomású, hogy a törpebirtokos átlagos viszonyok közt sem élhetett meg csupán földjébe fektetett munkájából. Kénytelen munkaerejét bocsátani áruba s a hiány fedezésére szükséges összeget idegennek dolgozva megkeresni. Érdeke tulajdonképpen azonos a földmunkáséval, hisz a munkaadójával szemben mindketten a lehető legmagasabb munkabér elérésére törekszenek. Munkanélküliség esetén azonban a törpebirtokos előnyben van a tisztán munkaereje áruba bocsátásából élő földmunkással szemben, hisz az ő létfenntartását részben már saját földjén is fedezni tudja. A földreform nemcsak szaporította a törpebirtokosok számát, hanem ugyanakkor a megváltási árban kibírhatatlan teherrel is sújtotta. A reformföldes törpebirtokos álmában sem gondolhatott arra, hogy 1-2 holdjába fektetett munkájával a földváltságot is, az adót is ki tudja fizetni s emellett még a maga és családja létfenntartására is marad. A kétségbeesés mohóságával kellett kapnia – bármely bér mellett is – minden elképzelhető és elképzelhetetlen munkaalkalom után. A földreform tehát valósággal egymás ellen uszította a reformföldeseket s a földmunkásokat és a mezőgazdasági munkás átlagos keresetét a Földművelési Minisztérium hivatalos adatai szerint az 1926-os évi 429 p-rol 1931-ig 227 p-re szorította.” – jegyezte fel a marxista Stolte István Miklós: Az ezer éves per: földreform és telepítés című brosúrájában.

Az agráriumban kizsákmányoltak közül a legkisebb fizetést a mezőgazdasági bérmunkás tipikus képviselője, a napszámos kapta, akinek a fizetése a 30-as évek elején évi 180 pengő körül volt (ez épp arra volt elég, hogy éhen ne haljanak). A gazdasági cseléd megkereste az évi 200 pengőt. A summás keresete nemcsak pénzbeli fizetés volt, néhány odavetett pengőn kívül kapott szalonnát, burgonyát, lisztet és egyebeket is, hogy éhen ne dögöljön és másnap is menjen megszakadni a munkában. Egy agrármunkásosztálybeli családban átlagban két kereső volt. Gazdasági cseléd család 1930-ban kb. 220 ezer lehetett, napszámos munkáscsalád kb. 560 ezer. A napszámosok évente átlag 120-150 napot robotoltak, télen általában nem akadt munkájuk, ilyenkor a munkanélküliség óriási méreteket öltött. A nyomorban tengődők közül rengetegen nem tudtak írni-olvasni (egy kimutatás szerint 1930-ban 433 ezer analfabéta kezébe „nem akartak Bibliát adni”). Vagy ha valaki megtanult olvasni, akkor az a „hatóságokat zaklatta” amint azt az alábbi beszámoló is tanúsítja: „Pethes András, mint a család első írásban-olvasásban járatos tagja, emberfeletti erőt tulajdonított a betűnek. Kérvényeket s felterjesztéséket küldött minden elképzelhető hatalomnak és felsorolta a vádjait az uraság ellen. Egészen különös lázassággal csoportosította bennük a parasztság ezeréves sérelmeit, melyek mind felfakadtak lelkében. A hatóság végül is elmegyógyintézetbe küldötte, mivel az öreg konokul azt hajtogatta, hogy a föld a népet illeti.” – írja Féja Géza.

Az agrármunkásosztály tömegével szemben álltak a vidéki nagy-, és kisbirtokos burzsoák és a városi arisztokraták (persze szintén burzsoák), akik vidéken birtokkal rendelkeztek. A feudális viszonyokat a Magyarországon is megindult tőkés fejlődés a XIX. század közepétől kezdve (amikor a „polgári forradalom” végigsöpört a Monarchián, karöltve az ipari forradalommal) fokozatosan felszámolta. De fejlettségi szintje a XX. század első évtizedeiben is megragadt a tőkés gazdálkodás kezdeti fokán és csak lassan lépett túl a tegnapok feudalizmusán. A termelési mód átalakult, a nagybirtokokat bérmunkások művelték, eközben azonban a vidéki provincializmus nehezen kapitalizálódott. Erdei Ferenc falukutató szavaival: „A másik jellemzője a vidék helyzetének az elmaradottság. Azt jelenti ez, hogy minden előbb történik a városban, s az is, ami vidéken történik előbb, illetve egyáltalán csak ott történik, az is a városhoz mérten jut jelentőséghez. Hamarabb jelenik meg az újság, hamarabb érkeznek meg a hírek a városban és onnan indul ki a legtöbb kezdeményezés, s legfőképp ott alakulnak ki az árak. Az eső vagy a jégverés a vidék eseménye, azonban ez is a városi piac árjegyzésein, hírein és állásfoglalásain keresztül válik társadalmi üggyé. És mindenekfölött: a polgári társadalom életének nagyon sok, mondhatni összes nagy eseményei csak a városban történnek, tehát ezekben szükségképpen csak másodsorban, s csak követőként, vagy átvevőként részesülhet a vidék. Ez a másodrendű és hátramaradásra kényszerült állapot most már vagy a hátramaradásnak az igenlő elfogadását, vagy az elmaradás ellen küzdő igyekezetet alakítja egyformán sajátos vidéki magatartásként. A városközeli falu sietve követ és igyekszik semmiből ki nem maradni, viszont az istenhátamögötti falu alig tehetvén mást, elvet formál az elmaradásból, vagy az orvosolhatatlan és konzervatív elvvé sem szépíthető elmaradottság terhe alatt sorvad és végül elpusztul”. Ezzel kapcsolatban a néha igen tartalmas dialektikus kritikai kézséggel rendelkező, de mindinkább a sztálinizmus felé haladó Révai József megállapításai is érvényesek: „Természetesen a fő erő a nagykapitalizmus, Budapest kezében van, de azzal a magyar specialitással, hogy a főváros diktatúrájával a vidék felett, megfér a vidék diktatúrája a főváros felett. Gazdaságilag, pénzügyileg, kulturálisan a főváros az úr, de a vidék bosszút áll és magában Budapesten igázza le a fővárost. A magyar társadalom életén 1867 óta uralkodó osztálykompromisszum jut kifejezésre: Budapest felső osztályai a vidékről bérlik azokat a rétegeket, amelyek révén a vidéket is, Budapestet is maguk alatt tartják. De a nagypolgári és feudális erők közötti szintézis nem teljes összeolvadás, hanem csak az ‘ellentétek egysége’, ezért kell mindig újból és újból megteremtődnie – harcban és alkuban – az új egységnek”.

Ez volt tehát az az alap, melyen az agrárproletariátus ellenállása kibontakozott. A legkomolyabb üldözések közepette is életjelet adott magáról egy-egy agrárszocialista sejt. 1921 tavaszán Endrődön illegális sejt alakult, majd létrejött Jászapátiban, Jászszentlászlón is egy-egy csoport, a szervezkedési törekvések során pedig egyre több elszigetelt sztrájkra is sor került. Sorozatosak voltak a letartóztatások és zaklatások. A bécsi bolsevik frakciónak kapcsolata volt azokkal a magyarországi bolsevik csoportokkal, amelyek a Tisza vidékén rendszeresen röplapoztak, az „új proletárhatalmat” éltetve. A szocdem párt is folytatta a maga kisded politikai üzelmeit (Nagymaros környékén a párt több ezer koronát ígért a rájuk szavazóknak, ellenkező esetben munkanélküliséggel fenyegették meg a munkásokat), miközben a mezőgazdasági munkásokat, akik a párt hívei voltak, folyamatosan zaklatta a csendőrség. A régi nagy erejű agrárszocialista mozgalomnak halvány árnyéka maradt meg a 20-as évekre, a fő problémát az jelentette, hogy az ipari proletariátus és az agrárproletariátus nem volt képes létrehozni a maga egységes pártsejtjeit. Egyrészt az agrármunkásság megriadt a bolsevik-szocdem párt tanácsköztársaságbeli ügyködésétől. Ennek során azt tapasztalhatták, hogy régi uraikat újak váltják fel, vagy éppen ugyanazok maradnak („A csekély műveltségű magyar földmíves proletariátus semmiképpen sem tudta átérteni azt, hogy a technikai és üzemi dolgokban továbbra is engedelmeskednie kellene ugyanannak a gazdatisztnek, aki a forradalom előtt a földesúr nevében leigázta és kizsarolta őt” – jegyezte meg Varga Jenő a Tanácsköztársaság agrárkritikájának kapcsán 1921-ben), „földéhségüket” ugyanúgy nem elégítik ki, mint a múltban.

Ezen kívül jelen voltak az olyan megosztó erők is, mint a különféle kisgazda és földműves pártok, egyesületek, szövetségek, melyek földreformot ígértek, és amelyeknek országszerte erős befolyásuk volt. A városi proletariátus szervezetei pedig létszámbelileg és szervezettségi szintjüket tekintve is erőtlenek voltak ahhoz, hogy lefedjék a magyarországi munkásosztály egészét, és pusztán propaganda tevékenységgel amúgy sem lettek volna képesek forradalmasítani sorstársaikat, ha azokat a legközvetlenebb valóságuk nem forradalmasítja. A városi proletariátus és az agrárproletariátus egymásra volt utalva, kinek-kinek a „maga területén” kellett volna megütköznie a burzsoáziával, miközben megkísérlik egyesíteni erejüket. Erre azonban az adott korszakban egy-egy eseménytől eltekintve nem került sor. Az agrármunkásosztályt elszigeteltségében, szétszórtságában, a maga milliós tömegével együtt is képes volt kordában tartani a hatalom. Az agrármunkásság helyzete még az ipari munkásságénál is rosszabb volt, mert szervezetlenségénél fogva ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak. A vállalkozás kockázatát is részben rájuk hárították, ha ugyanis rossz volt a termés, hiába dolgozott többet, mégis kevesebb bért kapott, így a burzsuj veszteségének egy részét is kénytelen volt átvállalni. Az egész korszakban jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt pedig könnyen munkanélkülivé válhattak, ha megpróbáltak fellépni érdekeik védelmében.

A forradalom után legyengült kizsákmányoltak serege lassan mégis csak kezdett talpra állni. 1920 telén, Sümegen, a sorozáson többen megtagadták az eskütételt és „Nem esküszünk!” felkiáltással, az Internacionálét énekelve kivonultak a teremből. A hatóságok szó szerint vadásztak elvtársainkra tanyán, falun, a poros kisvárosban és Budapesten egyaránt. Detektívek szaglásztak szerte-szét, korunkban ezt a bekamerázás technikája követi. Az az undorító légkör fojtogatta az agrár-, és ipari proletariátust, melynek burzsoá dögleheletét ma újra tapasztaljuk a sajtóban, az utcákon, tereken, piacokon, falun és villamoson. A provincializmus nacionalista beetetéssel és az uralkodó osztály által diktált profithajszolás mechanizmusával párosult. Ennek ellenére a proletariátus élni akarása számtalan módon kifejezésre jutott a munkamegtagadásoktól kezdve a mozgalmi szervezkedés miatti letartóztatásokig, a sztrájkokon át egészen a véres utcai harcokig. A hatalmi szervek szomorúan tapasztalták, hogy sok helyütt a kereszt helyett Marx és Lassalle képeivel díszítik falaikat az agrárproletárok. A sorozatos kínzások, vallatások sem törték meg az agrárproletariátus harcának lendületét, amely sokszor szervezetlen, de minden kétséget kizáróan állandó volt. A 20-as évek közepétl elszaporodtak a sztrájkok, 1926-ban aratás idején, egyes helyeken lebénult a termelés, mert az aratómunkások abbahagyták a munkát. Nyírmártonfalván is munkabeszüntetés volt ekkoriban, a munkabeszüntetőket 1 hónapra bezárták. Sztrájkoltak Mosonban, Mezőgyánán és másutt is. Titkosrendőrök és spiclik járták az országot, akik jelentéseikkel bombázták a hatalmi szerveket. 1928-ban, egy jelentésben az alábbiakat olvashatjuk: „A munkanélküliség egyre terjed, földmunkások ezrei tétlenségre vannak kárhoztatva és az elégedetlenség egyre nő. 70000 munkabíró létérdekéről van szó, akik válságos helyzetbe fognak kerülni, ha rajtuk megfelelő munkaalkalom megteremtésével nem segítünk. A földmunkás vállalkozó szövetkezet tagsága 5000 fő, de ezek sem tudnak munkaalkalmat biztosítani. A felesleges munkásokat engedjék külföldre és az egyház is fejtsen ki nagyobb, ‘felebaráti szeretetre’ nevelő munkát, mert minél kevesebbet foglalkozunk munkástömegeinkkel, annál inkább átsodródik annak magán és közélete a szélsőségek, a káros nemzetköziség és a hitetlenség felé”. A silány koszt és az alacsony bérek miatt szervezkedő munkásokat több helyen elzárták. A többnyire szervezetlen megmozdulásokat a hatóságok hamar szétverték, de magát a szervezkedő agrárproletariátust nem voltak képesek kiiktatni a nyomorúság világából. Sokakat elbocsátottak, a sztrájkolókra gyakran börtön és pénzbüntetés várt (ha az aratás idejére esett az elzárás, akkor az elvtárs családja éhhalálra volt ítélve). A bérküzdelmek legtöbb helyen kudarccal végződtek, és ez megfélemlítette a sztrájkolókat, hiszen az elbocsátás és a börtön réme ott lebegett fejük felett.

A bolsevikok így a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP – a bolsevikok 1925-ben létrehozott legális fedőpártja) is rájött arra, hogy az agrárproletariátus és az ipari proletariátus harcát egy irányba kell terelni, ezt hirdették is egyik vidéken terjesztett felhívásukban, amelyben a város és falu dolgozóinak egyesülését sürgették. De bolsevikjaink ez esetben sem voltak képesek kibújni a maguk elitista bőrébol. Ugyanis az agrárproletariátust mélyen lenézve, azt hangsúlyozták, hogy csak a városi proletariátus képes sikerre vinni az ő harcukat is. Ez a tipikus, hamisan értelmezett élcsapat maszlag később megértő fülekre talált az agrármunkások soraiban (foleg a „II. világháború” után), de addig a bolsevik agitáció kevésbé hatékonyan károsította a falu elnyomottjainak életét. Kétségkívül fontos lett volna, ha egymásra utaltságuk révén egyesítik erejüket az agrár-, és az ipari proletariátus tömegei, de ez nem valósult meg.

Consolidation, that is the reality of capitalism

May 28, 2010 1 comment

COMRADE! SUPPORT THE STRIKE AT THE HOFHERR-SCHRANTZ FACTORY!

After the defeat of the revolution the capitalist landlords bore rule, who dominated together with the Church and lived their proletarian-murdering everyday life. The ruling class consisted of gentry left-overs, peasant proprietors, and urban bourgeoisie, that is to say group of great landlords, agrarian small capitalists, and industrial, commercial capitalists. The regime was headed by Governor Horthy who nominated the actual prime ministers. In this period, after the bloody retorsion, less brutal means were enough to maintain the seeming social peace, so the ruling class started the gradual “consolidation” of the regime. Under Pál Teleki’s and afterwards István Bethlen’s prime ministership the white-terrorist guards were pressed back and eliminated. Moreover, the far-right forces had to be harmonized with the liberals, the smallholders’ party, and with christian democrats, social democrats, thus finally the practical and ideological feature of the ruling class was formed. Within this the Catholic Church was determinant: the “Christian direction” remained the biggest landowner, with its one million acres’ land-owning. The members of the Catholic episcopacy owned one thousand acres per head at least. A lot of workers fell a victim to the politics and ideology of the conservatives, several Christian, racialist, far-right para-military groups were formed, which even more acerbated the life of the working class persecuted by the white-terror.

The Horthy regime amalgamated the features of fascism and of bourgeoise conservatism and in this manner took the floor as the hangman of the working class. To indicate its backround we use György Ránki’s one essay. The program of the “Christian direction” had two important elements. It was phrased by Gyula Gömbös as follows: “I will be led by two guidelines. One of them is the Christian thought, briefly we can call it racialism, the other one is the agrarian thought.” It meant that, under the aegis of the „Christian thought”, taken advantage of the anti-capitalism of the exploited masses, they acted against big capital which comprised many bourgeoises of Jewish origin. They wanted, however, neither to reform nor to modernize capitalism, but to expropriate the capital of the bourgeoisie of Jewish origin and to subordinate it to the “national interests”. Moreover, the gentry-officer guards wanted to take advantage of the conflicts between big capital and the latifundium (naturally this period is the headspring of latter-day nationalism), thus they propagated the necessity of defence of „Hungarian land”, and of „Hungarian interests” as means for pressing back „foreign” big capital (later the Hungarist movement used the same methods to frame the nationalist part of the working class). All this was integrated with very lively social demagogy and with promises for land reform; the ruling class was fooling the agrarian, and industrial workers like this.

From capitalist point of view, the world-wide situation became partially steady in the early twenties. The revolutionary wave in Germany was defeated (it was not without a hitch, as Max Hoelz and his comrades continued their grim struggle), but in China the uprising was permanent which couldn’t be defeated for a long time. In Italy, after the factory occupations and struggles in the works, Mussolini started to cement his position. In Russia, after eliminating the anarcho-communist forces in Ukraine and pulling down the anarcho-communist movement in general, the Bolsheviks consolidated their power. The Leninist-Stalinist-Trotskyist epidemic became even more drastic. In Mexico, the revolutionray movement weakened, in Argentina it had already to be on the defensive earlier. In Hungary the retorsion, the nationalist framing, the cretinizing of the working class also delivered the goods, so the political stabilization could be continued as well as the economic reorganization could be started.

In the spring of 1921 a government led by István Bethlen came into office, and soon after the Egységes Párt (‘Unitary Party’) was formed, which by uniting the fractions of the ruling class, consolidated the government. To maintain the seeming social peace the new government, parallel with the retorsion, tried to blarney different political forces. The land reform started in 1920 continued – they tried to win the landless agrarian workers over to support the regime. The latifundia, however, remained dominant, only 5% of the arable soil were allotted, from which the recorders, gendarmes, as well as those who had been active in carrying out the white-terror got foremost. The landless peasants also got some land which were faraway from their homes, droughty and were between only 0,5-1,5 acres. Furthermore they had to pay a fine for them. In fact the peasants got land charge in order that the state, or the domanial treasury could gain more money. The fact remained that most of the agrarian workers worked as a landless day-wage man, a farm-hand or, parallel with farming their small lands, as wageworkers. This mass, which comprised more than two million workers, felt the pinch: due to the great labour-power surplus their wages were very low, on an average 25000 workers left the agriculture yearly, most of them couldn’t find any jobs even in the industry. The day-wage men engaged themself for the season, so they always had to wander from one latifundium to an other in order to find any work for a short time. After the daylong, sweated work they were usually accomodated in the stable. Thus during the Horthy regime there were a lot of actions in the countryside carried out by agrarian proletarians, which were in general beaten back by the gendarmerie.

Bethlen entered into negotiations also with the social democratic party. They agreed on that the MSZDP (‘Hungarian Social Democratic Party’) would control any workers’ actions and would hold them between democratic framework, would avoid the organization of postmen, railwaymen, public servants and of ground-men. So it would practically function under conservative control and would back the government. It was easy to carry out these politics doubly so as the MSZDP got 25 electoral mandates in 1922. Thus they had even more capability to work together with the government. The Bolshevik party, on the other hand, was banned in 1921. By this time the bolshevization of the party had already been finished and, except for a few heterodox members, it followed Leninist ideology.2 Béla sat on the central committee just like Jeno Landler and György Lukács, too. Before the party would have been able to cement itself, fractionalism emerged in the emigration. The fraction in Moscow led by Kun was for the formation of an illegal mass-party; it wanted to act as an independent force. The fraction in Vienna led by Landler, on the contrary, regarded dangerous to send a lot of activists back to the white-terrorist Hungary. They thought that the agitators had to infiltrate into the trade unions and into the MSZDP, meanwhile the illegal party had to be cemented and established. The Comintern first backed the fraction led by Landler and even adopted a resolution about this, so the popular frontist tactics were dominating for a space. The Bolshevik activists were infiltrating into trade unions, workers’ societies and sport clubs in order to agitate. A few commissioned were trying to reorganize the party in Hungary and they succeeded in organizing a couple of party-cells, for example in Csepel, Ózd, Salgótarján, Budapest, etc. Their journals got to Hungary, so the Proletár (‘Proletarian’), Kommün (‘Commune’) and others were available for the workers. The still not too strong Bolshevik party, however, was pulled down by sectarianism so it couldn’t get great ascendancy over the proletariat, its framing activity was not so effective than during the revolution.

On the bases of the political stabilization led successfully by the ruling class, the reorganization of the economy, had been disorganized by the war and the revolution, could be started. The bourgeoisie first had to solve two problems. On the one part the economy had to be retooled from the war production to the normal production, the extant structure of production had to be reorganized, the very low productivity had to be increased and they had to restrict the inflation increasing sharply. On the other part the economy had to be accommodated to the new circumstances which emerged after the breaking up of Austro-Hungary. Due to the peace-treaty the territory and the population of Hungary decreased greatly and these meant smaller market, less raw materials, smaller arable soil, so both the industrial, and agricultural productive capacity decreased. Hungary formerly had been carrying its export and import on mostly inside Austro-Hungary, there were common money-market, unitary price-level, common customs area. Since all these ended, the bourgeoisie had to build up a new system of external trade accordantly to the world-market, they had to find new markets, had to solve the problem of shortage of raw materials, had to restructure the production. For these tasks they needed considerable capital. The state tried to put up the sources for these by increasing the bank-note issue, so from 1921 the inflation was gearing greatly and gained more thousandfold degree till 1924. Due to this the miserable conditions of the working class acerbated even more, the food shortage and the unemployment worsened. The average labour-time in the industry was 9,5 hours, and Péter Veres wrote down that the day-wage men, the farm-hands, the ground-men worked 14-16 hours a day, in exchange for this now they got lower wages. In 1920 there were 40000 unemployed day-wage men at reaping-time, 30000 agrarian worker families made a precarious living, according to certain sources during the ages of the white-terror 300000 workers were unemployed. Then most of the agrarian workers were starving, the children were begging in groups, and the situation changed not too much afterwards…

The bourgeoisie channelled the money won by the inflation to the large-scale industry and to the latifundia as credit, in order to revive the production and to increase productivity. This project was also backed by the increasing inflation which decreased the real wages (the increase in price was more than twice as much that the wage increase), thus decreased the production costs, too. Because of the very low wages of the agrarian workers, this effect was even stronger in the agriculture. As a result of all these the rate of production approached the pre-war level in a few years, the industrial and agricultural export increased. Meanwhile the Hungarian bourgeoisie took a loan up form the League of Nations, so they were able to pay the state deficit and stopped the man-made inflation in 1924, since they didn’t need that on further. The inflow of western capital as credit geared, however smaller part of it was applied to develop production, the rest was used for pay-off, buying lands and for building. They invested against us: prisons and barracks for the gendarmerie were built. In spite of this the Hungarian bourgeoisie, thanks to the relatively high prices of the agrarian products in the world-market (in Hungary the agriculture was still predominant over the industry), was able to revive the agricultural production and to ground the economic growth in the following years. The same tendency in the industry was slower, since, due to the shortage of capital caused by the stoppage of the inflation and to the increasing unemployment (there were 120000 urban unemployed in 1924) the level of industrial production was decreasing between 1924 and 1927. The revival started only later and was relatively slow.

Meanwhile the coming alive social democratic party and the trade unions organized several strikes. The Népszava (‘People’s Voice’), daily paper of the social democrats, was shooting his mouth off actively, and their monthly theoretical journal Szocializmus (‘Socialism’) was also published. Most of the industrial workers were forging the railing of their prison inside the MSZDP and the trade unions. In 1921 the union membership was 200000 approximately. The MSZDP was strong principally in Budapest as well as in the near suburbs (Újpest, Kispest, Budafok, etc.), its membership was constantly changing and after the first revival, in the late twenties and early thirties it decresed to 70000-100000 members. Both the party and the trade unions were functioning under the control of the Ministry of Home. It meant among other things that they had to announce all the gatherings, strikes, demonstrations in advance. It can be said about their activity that they were competing with other bourgeoise forces for the title: „vanguard of the counter-revolution”. They regarded the safeguard of workers’ interests inside capitalism as their main aim, so its deceptive when we report on hundreds of workers’ actions. Since most of these were under the control of the mentioned political forces or of the Bolshevik gnomes. The spread of the strikes was backed by the fact that the Hungarian economy was going under a transformation and the heavy industry was gaining ground. Due to this, during the recovery of mining, iron industry, textile industry strike movements of whole industries were able to emerge (typical data that from the beginning of the era to its end the number of the exploited in the textile industry increased from 20000 to 60000).

In the works and factories the Christian organizations and the system of informers were also present. As a contemporaneous observer noted, the strikes were not merely of economic but also of political importance in the mid thirties. Under the Gömbös era, and also even earlier, the conservative governments backed the formation of different far-right or fascist workers’ organizations (Nation-wide National Alliance of Hungarian Workers, Parochial Workers’ Organization, etc.) in order to frame the proletarian struggles even if they were carried out for reformist demands. Most of the strikes were organized for higher wages, so they were defensive. Pál Demény, with his ulterior coherence, wrote about the relation of the ruling class to the strikes as follows: „Horthy and his associates had to willy-nilly tolerate them. Their state apparatus knew that it’s no use bearding with the organized workers struggling for more food, better sanitary conditions, holding down their jobs, against wage cuts, increasing efficiency. Being aware of their right, they had got backbone, were faithful and united. The strike-breakers consisted only of non-union Christian-socialists, members of far-right organizations, and miser, idifferent workers. Right these are the bad workers, the production can’t go with them. The loss of the profit is huge, and the municipal officers don’t rejoice over the striker, desperate men and women. The union leaders usually back the strikers, but they are for the agreement when the strike-pay empties their pay-box.” Being aware of this, it’s worth mentioning the typical features of the strikes which became frequent from 1922. There were hundreds of strikes, however these didn’t achieve real class-militancy. After demanding and getting wage-rise, the workers usually moved back into the works and factories. Moreover, due to the lack of co-ordination the strikes confined to single regions. Although the capitalists sometimes lost huge profit and had to take care of defeating the repining workers in time. Conflicts often occurred between the union leadership and the rank and file, and not always from political motive, but on „trade-unionist” terrain. One of the partakers disregarded the organizational agreement, so they had a row, but the conflict was usually solved soon after. So the masses of the working class were framed by classic social democracy, trade union bureaucracy and in a less degree by Stalinism. The far-right forces were gaining ground better and better and from the thirties onwards the antifascist framing were also strengthening.

The conditions for the evolution of very class struggle in Hungary were becoming increasingly complicated. On the one part the ruling class had a well-organized inspectoral system (police, system of informers, acts against the proletariat and communist organization), and was able to effectively defeat the proletarian actions. They tried to counteract the reorganization of the proletarian movement, which had been crushed after 1918/1919, also by legislative measures: they banned and persecuted the communist organization, propaganda activity, the so-called „class instigation” by all means. To commit this, it was enough to sing the International or to pass on a communist leaflet. There was censorship, all publications were banned which propagated against the order in class struggle way, the distribution of the emigrant communist and Bolshevik publications and of memoires about the Hungarian Council Rebublic was also prohibited. Some works of the following persons, among others, were banned: Trotsky, Ervin Szabó, Kropotkin, Lajos Kassák, Radek, Lenin, Buharin, Lukács, Marx, Gorter, Pannekoek, Attila József. The Bolshevik journal Front and a lot of other books, brochures, journals regarded as subversive were also banned. On the other part the MSZDP together with the trade unions and the Bolsheviks (who acted as an effective framing force even in the illegality) were able to function as a massive counter-revolutionary camp, even if it was not exempt from inner struggles between the different fractions, and to carry out its splitting activity. Today the situation in Hungary differs in that: then the left counter-moved stronger in the rivalry of the democratic forces. Today in Hungary the left is agonizing on the periphey and due to its identity crisis it is always flirting with the liberal government or its openly nationalist-conservative like the Munkáspárt (‘Workers’ Party’), the Bolshevik successor-party.

Konszolidáció, avagy a kapitalizmus valósága

Elvtárs! Támogasd a Hofherr-Schrantz gyári sztrájkot!A forradalom leverése után a hatalmat a tőkés nagybirtokosok gyakorolták, akik az egyházzal összefogva uralkodtak és élték proletárgyilkos mindennapjaikat. Az uralkodó osztály a dzsentri maradványokból, a birtokos parasztságból és a városi burzsoáziából, tehát a nagybirtokosok, valamint a mezőgazdasági kistőkések, és az ipari, kereskedelmi nagytőkések csoportjából tevődött össze. Az egész piramis csúcsán Horthy kormányzó állt, ő nevezte ki az éppen aktuális miniszterelnököket. A véres megtorlást követően ebben az időszakban már a kevésbé brutális eszközök is elegendőek voltak a látszólagos társadalmi béke fenntartására, így az uralkodó osztály megkezdte a rendszer fokozatos „konszolidálását”. Teleki Pál, majd később Bethlen István miniszterelnöksége alatt háttérbe szorították, felszámolták a fehérterrorista különítményeket. Emellett a szélsőjobboldali erőket össze kellett békíteni a liberálisokkal és a kisgazdákkal, a kereszténydemokratákkal, szociáldemokratákkal és máris kialakult az uralkodó osztály gyakorlati és ideológiai arculata. Ezen belül meghatározó szerepe volt a katolikus egyháznak: a keresztény görény kurzus a legnagyobb földbirtokos maradt a maga 1 millió holdas tulajdonával, a katolikus püspöki kar tagjai fejenként legalább ezer holdat tudhattak magukénak. A konzervatívok politikája és ideológiája folyamatosan szedte áldozatait – ezerféle keresztény, fajvédő, szélsőjobbos félkatonai egylet született, melyek tovább nyomorították a fehérterror üldözéseinek kitett munkásosztály életét.

A Horthy rendszer a fasizmus és a burzsoá konzervativizmus sajátosságait ötvözve lépett hóhérként a porondra. Ennek hátterére, Ránki György egyik tanulmányát felhasználva, az alábbiakban mutatunk rá. A keresztény kurzus programjának két lényeges összetevője volt. Ezt Gömbös Gyula a következőképpen fogalmazta meg: „Két vezérgondolat fog vezetni. Az egyik a keresztény gondolat, amelyet röviden fajvédelemnek nevezünk, a másik pedig az agrárius gondolat.” Ez azt jelentette, hogy a kizsákmányolt tömegek tőke-ellenességét kihasználva, a „keresztény gondolat” jegyében tulajdonképpen a jelentős részben zsidó származású burzsoáziából álló nagytőke ellen léptek fel, de nem a tőkés rendszert akarták megreformálni, modernizálni, hanem a zsidó származású burzsoázia tőkéjét akarták kisajátítani, a „nemzeti érdekeknek” alárendelni. Másrészt a dzsentri–katonatiszti alakulatok a nagybirtok és a nagytőke ellentéteit (természetesen ez a korszak a mai nacionalizmus ős-forrása) igyekeztek a maguk javára fordítani, ezért fennen hangoztatták a „magyar föld”, a „magyar érdekek” védelmének szükségességét (a későbbi hungarista mozgalom ugyanezen szisztémára építve igyekezett bekebelezni a munkásosztály átnacionalizált részét), mint az „idegen” nagytőke visszaszorításának eszközét. Mindezt roppant élénk szociális demagógiával, és földreform ígéretekkel kiegészítve bolondították az agrár-, és ipari munkásságot.

A húszas évek elején a kapitalisták szempontjából részlegesen stabilizálódott a világpolitikai helyzet, elbukott a németországi forradalmi hullám (amelyet olyan simán azért nem vertek le, Max Hölz és elvtársai folytatták elkeseredett harcunkat). Kínában azonban permanens felkelés folyt, amelynek még sokáig nem tettek pontot a végére. Olaszországban az üzemi és gyárfoglalási harcok után Mussolini kezdte magát bebetonozni, Oroszországban megszilárdult a bolsevik hatalom, miután felszámolták az ukrajnai anarcho-kommunisták ellenállását, és minden szinten legyengítették az anarcho-kommunista mozgalmat; megkezdte még erőszakosabb fertőzését a leninizmus-sztálinizmus-trockizmus. Mexikóban legyengült, Argentínában pedig már korábban defenzívába kényszerült a forradalmi mozgalom. Magyarországon is meghozta eredményét a megtorlás, a munkásosztály átnacionalizálása, elhülyítése, így tovább folytatódhatott a politikai stabilizáció, illetve megindulhatott a gazdaság újjászervezése.

1921 tavaszán Bethlen István és kormánya került a hatalom élére (majd nem sokkal később megalakult az Egységes Párt, amely egyesítve az uralkodó osztály frakcióit, megszilárdította a kormányt), amely a látszólagos társadalmi béke érdekében az erőszakos elnyomással egyidőben többféle politikai erő felé is gesztusokat gyakorolt. Folytatódott az 1920-as földreform végrehajtása, ezzel próbálták megnyerni a földnélküli agrármunkásságot a rendszer támogatására. Azonban a nagybirtokok dominanciája fennmaradt, a megművelhető földterületeknek csupán 5%-át osztották ki, melyből a jegyzők, a csendőrök, a fehérterror végrehajtásában élen járók első helyen kaptak. A szegényparaszt is kapott valami aszály sújtotta, vagy valamilyen más nyomorúságos, lakhelyétől távol fekvő, silány 0,5-1,5 holdnyi földet, amelyért kártalanítást kellett fizetnie. Valójában azonban terheket kapott, adósságokba verte magát, csakhogy az uradalmi-, vagy államkassza tovább hízzon. Az agrármunkások döntő többsége továbbra is földnélküli napszámosként, vagy gazdasági cselédként dolgozott, illetve minimális földbirtoka művelése mellett végzett bérmunkát. Ez a több milliós vidéki tömeg rendkívül nyomorúságos körülmények között élt: a jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt folyamatosan nagyon alacsonyak voltak a béreik, évente átlagban 25 ezer munkás vándorolt el a mezőgazdaságból, akiknek jelentős részét a nagyipar sem tudta felszívni. A napszámosok különféle idénymunkákra szegődtek el, ami azzal járt, hogy állandóan vándorolniuk kellett az egyes nagybirtokok között, hogy egyáltalán valami munkát találjanak rövidebb időre, az egész napos, éhbérért végzett robot után pedig rendszerint az istállóban kaptak helyet. Így vidéken az egész korszakban gyakoriak voltak az agrárproletárok különféle megmozdulásai, melyek leverésére általában a karhatalmat vetették be.

Bethlen a szociáldemokrata párttal is egyeztetett. Megállapodás született köztük, hogy az MSZDP felügyeli a munkásság bármiféle mozgolódását, rendszerellenes megnyilvánulását, és természetesen demokratikus keretek között tartja azokat, lemond a postások, vasutasok, közalkalmazottak és a földmunkások szervezéséről, így tulajdonképpen a konzervatívok felügyelete alatt tevékenykedik és támogatja a kormányt. Ezt a politikát annál is inkább könnyű volt betartani, mivel 1922-ben az MSZDP 25 mandátumhoz jutott a parlamenti választásokon. Így még inkább lehetőségük volt a rendfenntartó erőkkel való hathatós együttműködésre. Ezzel szemben a bolsevik pártot 1921-ben törvényen kívül helyezték. A párt eddigre már túljutott a bolsevizálás folyamatán, és egy-egy elhajlótól eltekintve, híven követte a leninizmus ideológiáját.2 A központi bizottságnak Kun Béla ugyanúgy tagja volt, mint Landler és Lukács. Még mielőtt a párt megerősödött volna, az emigrációban kialakultak a frakcióviták. A Kun Béla vezette moszkvai frakció az illegális tömegpárt létrehozásáért szállt síkra, önálló erőként akart fellépni. Ezzel szemben a Landler-féle bécsi irányzat veszélyesnek tartotta azt, hogy tömegesen visszaküldjék az aktivistákat a fehérterror Magyarországára, úgy vélte, hogy az agitátoroknak inkább a szakszervezetekbe és az MSZDP-be kell beszivárogniuk, közben pedig meg kell erősíteni, ki kell építeni az illegális pártot. A Komintern eleinte a Landler frakció elképzeléseit támogatta és határozatba is foglalta álláspontját, így egy ideig a népfrontos taktika érvényesült, tehát a bolsevik mozgalmárok felülről érkező utasításra munkás-, és sportegyletekbe, szakszervezetekbe szivárogtak be agitálni. Egy-egy megbízott Magyarországon kísérletezett a párt újjászervezésével, néhány sejtet sikerült is kiépíteni, többek között Csepelen, Ózdon, Salgótarjánban, Budapesten és más helyeken is. Újságjaik Magyarországra is eljutottak, így a Proletárt, a Kommünt, a Kassai Munkást és egyebeket olvashatták a munkások. A szektarianizmus azonban legyengítette az amúgy sem túl acélos bolsevik pártot, így az nem tett szert tömeges befolyásra, befogó tevékenysége nem lehetett olyan hatékony, mint a forradalom időszakában.

Az uralkodó osztály által sikeresen menedzselt politikai stabilizáció alapjain megindulhatott a háború, valamint a forradalom során dezorganizálódott gazdaság újjászervezése. A kezdeti időszakban két problémát kellett megoldania a burzsoáziának. Először is a haditermelésrol át kellett állni a normális termelésre, újjá kellett szervezni a fennmaradt termelési struktúrát, növelni kellett az ekkor igen alacsony termelékenységet és meg kellett fékezni a rendkívül gyorsan növekvő inflációt. Másrészt a gazdaságnak alkalmazkodnia kellett az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával létrejött új feltételekhez. A békeszerződés értelmében Magyarország területe és lakossága jelentosen csökkent, ami kisebb piacot, kevesebb nyersanyagot, kisebb földterületet jelentett, így mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelőkapacitás csökkent. Magyarország exportja és importja korábban jelentős részben a Monarchián belül zajlott, ahol közös pénzrendszer, egységes árstruktúra volt, vámok pedig nem léteztek. Ezek megszűnésével a külkereskedelem új rendszerét kellett kiépíteni összhangban a világpiaccal, új felvevőpiacokat kellett találni, meg kellett oldani a nyersanyaghiányt, át kellett alakítani a termelés szerkezetét – mindez pedig nagy mennyiségű tőkét igényelt. A szükséges forrásokat az állam a papírpénz-kibocsátás növelésével igyekezett előteremteni, így az egyébként is növekvő infláció mértéke 1921-től jelentősen megugrott, 1924-re több százszorosról több ezerszeresre nőtt. Ennek hatására a munkásosztály egyébként is nyomorúságos életkörülményei tovább romlottak, súlyosbodott az élelmiszerhiány, a munkanélküliség. Az ipari munkásság átlagos munkaideje 9 és fél óra volt, Veres Péter pedig leírja, hogy a földmunkások, cselédek, summások napi 14-16 órát dolgoztak, mindezért a robotért most kevesebb bért kaptak. 1920-ban 40000 földmunkás volt munka nélkül aratás idején, 30000 földmunkás család megélhetését nem tudták biztosítani, egyes források szerint a fehérterror éveiben a munkanélküliek száma elérte a 300000 főt. Ekkoriban az agrármunkásság jelentős része éhezett, a gyerekek csoportosan koldultak, és később sem sokat változott a helyzet…

Az infláció révén nyert pénzt a burzsoázia hitelek formájában a nagyiparba és a nagybirtokokba pumpálta, hogy fellendítse a termelést, növelje a termelékenységet. Ezt elősegítette az is, hogy a nagy mértékű infláció következtében a munkások bérei arányaiban jelentősen csökkentek (az árak növekedésének mértéke több mint kétszer akkora volt, mint a béreké), ami csökkentette a termelés költségeit. Ez a hatás a mezőgazdaságban az agrármunkások rendkívül alacsony bérei miatt még erőteljesebben érvényesült. Mindezek eredményeként pár éven belül a termelés volumene közeledett a háború előtti szinthez, és nőtt az ipari-, és mezőgazdasági kivitel. Az időközben megérkező népszövetségi kölcsönből fedezni tudták az államháztartás további hiányát, így 1924-ben megállították a mesterséges inflációt, hiszen már nem volt szükség rá. Ebben az időszakban felgyorsult a nyugati tőke hitelek formájában való beáramlása, aminek azonban csak kisebb részét fordították a termelés fejlesztésére, a fennmaradó rész a korábbi hitelek törlesztésére, földvásárlásra és építkezésekre ment el. Beruháztak ellenünk: épültek a börtönök és a csendőrségi laktanyák. Ennek ellenére az elkövetkezendő években a magyarországi burzsoázia – Magyarországon az iparral szemben még ekkor is jelentős túlsúlyban volt a mezőgazdasági termelés – a relatíve magas világpiaci agráráraknak köszönhetően képes volt a mezőgazdasági termelés fellendítésére, a gazdasági növekedés megalapozására. Az iparban ugyanez a folyamat lassabban ment végbe, mivel az infláció megállításával keletkező tőkehiány és az ezzel járó növekvő munkanélküliség (1924-ben 120 ezer a városi munkanélküliek száma) következtében 1924 és 1927 között az ipari termelés szintje csökkent. A fellendülés csak ezután vette kezdetét és ekkor is relatíve lassan haladt.

Mindeközben az egyre inkább magához térő szociáldemokrata párt és a szakszervezetek több sztrájkot szerveztek. A Népszava, a szocdemek napilapja aktívan fosta a szót, és mellette elméleti lapjuk, a Szocializmus is megjelent havonta. A magyarországi ipari munkásság jelentős része a szociáldemokrata párton és a szakszervezeteken belül erősítette, kovácsolta börtönének rácsait. A szakszervezetek taglétszáma 1921-ben 200 ezer körül volt. A párt elsősorban Budapesten és a közeli külterületeken volt erős (Újpest, Kispest, Budafok, stb.), taglétszáma állandóan változott és az első felívelés után a 20-as évek végére, a 30-as évek elejére kb. 70-100 ezer főre süllyedt. Mind a párt, mind a szakszervezetek állandó belügyminisztériumi felügyelettel a hátuk mögött funkcionáltak. Ez azt is jelentette, hogy minden gyűlést, sztrájkot, demonstrációt jó előre be kellett jelenteni. A párt és a szakszervezetek tevékenységéről elmondható, hogy továbbra is vetekedhettek az ellenforradalom élgárdája címért más burzsoá erőkkel. A kapitalizmuson belüli érdekvédelmet tartották fő feladatuknak, ezért is megtévesztő, amikor sok száznyi munkásmegmozdulásról számolunk be az évek során. Hiszen ezen megmozdulások zöme az említett politikai erők, vagy a bolsevik gnómok irányítása alatt zajlott le. A sztrájkok elterjedésének esélyét növelték, hogy Magyarország gazdasági szerkezete átalakulóban volt és egyre nagyobb szerephez jutott a nehézipari termelés, minek következtében a bányászat, a vasipar, a textilipar fellendülése során egész iparágak sztrájkmozgalmai voltak képesek kibontakozni (jellemző adat hogy, a textiles szakmában a kizsákmányoltak száma a korszak elejétől végéig, 20 ezerről 60 ezerre emelkedett).

Az üzemekben, gyárakban jelen voltak a keresztény szervezetek és a kiépített besúgói hálózat is. A sztrájkoknak, ahogyan egy korabeli megfigyelő feljegyezte, a 30-as évek derekán nemcsak gazdasági, hanem politikai jelentősége is volt. A konzervatív kormányok a Gömbös-éra alatt, de már korábban is, szélsőjobboldali-fasiszta munkásszervezetek (Magyar Munkások Országos Nemzeti Szövetsége, Egyházközségi Munkásszervezet, stb.) megalakításának támogatásával kísérelték meg befogni a kizsákmányoltak harcát, akkor is, ha csak reformista követelésekért folyt. A sztrájkok többnyire bérkövetelő fellépések voltak, és mint ilyenek defenzívek. Demény Pál az alábbiakat írja a maga utólagos következetességével az uralkodó osztály és a sztrájkok viszonyáról: „Horthyék kénytelen-kelletlen tűrték azokat. Államapparátusuk tudta azt, hogy a jobb falatért, kedvezőbb egészségi feltételekért, munkahelyük megtartásáért, a bércsökkentés, a termelékenység-nyúzás ellen harcoló szervezett munkásokkal nem jó kikezdeni. Igazságuk tudatában kemény gerincűek, szívósan kitartók és egységesek voltak. Sztrájktörők csak a szakszervezetieken kívülálló keresztényszociálisok, néhány „sas”, munkaközpontosok, zsugori közömbösök közül kerültek ki. Éppen az effélék a rossz munkások, velük a termelés nem megy. A profitkiesés nagy, a köztisztviselők sem örvendenek községük sztrájkoló elkeseredett férfiainak, asszonyainak. A szakszervezeti vezetők többnyire támogatják a sztrájkolókat, de ők is az egyezség hívei, amikor a sztrájksegély üríti kasszájukat.” Ennek tudatában érdemes feleleveníteni az 1922-tol sűrűsödő sztrájkok jellemző vonásait. A sztrájkok százai zajlottak le úgy, hogy azok nem csaptak át valódi osztálymilitáns magatartássá. A béremelések követelése és kiharcolása után a munkásság általában visszahúzódott az üzem és a gyár kapui mögé. Emellett ezek a munkabeszüntetések, összehangolatlanságuknál fogva, egy-egy régióra korlátozódtak. Bár közben az adott tőkés a munkabeszüntetés miatt néha nagyobb profitkiesést könyvelhetett el, és figyelnie kellett, hogy idejében letörje az elégedetlenkedőket. A szakszervezeti vezetőség és a tagság között gyakran alakult ki konfliktus, és korántsem mindig politikai tartalommal, hanem „trade-unionista” alapon. Vagyis valamelyik fél felrúgta a lefektetett szervezeti megállapodást, és így vitába keveredtek egymással, amit azonban kisvártatva elboronáltak. A munkásosztály tömegeire tehát ráült a klasszikus szociáldemokrácia, a szakszervezeti bürokrácia, kisebb mértékben a sztálinizmus, egyre befolyásosabbá vált a szélsőjobb és a 30-as évektől erősödött az anti-fasiszta befogás.

Magyarországon egyre bonyolultabbá vált a tényleges osztályharc kibontakozásának lehetősége. Egyrészről az uralkodó osztály igen jól megszervezte felügyeleti hálózatát (rendőrségét, besúgói hálózatát, kommunista-, és proletárellenes törvények sokaságát megalkotva), és hatékonyan leszerelte a proletár megmozdulásokat. Az 1918/1919 után szétzúzott munkásmozgalom újjászerveződésével szemben törvények segítségével is igyekeztek fellépni: betiltották és minden eszközzel üldözték a kommunista szervezkedést, propagandát, az úgynevezett „osztályizgatást”, ami már akkor is megvalósulhatott, ha valaki elénekelte az Internacionálét, vagy továbbadott egy kommunista röplapot. Működött a cenzúra, tiltott volt minden olyan írott termék, amely a fennálló rend ellen osztályharcos módon propagált, tiltott volt a vörös és bolsevik emigráns kiadványok terjesztése, tiltottak voltak a „dicsőséges 133 nap”-ra való emlékezések. Tiltva volt és elkobozták többek között Trockij, Szabó Ervin, Kropotkin, Kassák Lajos, Radek, Lenin, Buharin, Lukács, Marx, Gorter, Pannekoek, József Attila és mások egyes műveit, a Front című bolsevik folyóiratot, és rengeteg más felforgatónak vélt könyvet, brosúrát, sajtóterméket. Másrészről a szocdem párt a szakszervezetekkel és az illegalitásban is hatékony beintegráló erőnek bizonyuló bolsevikokkal együtt, masszív, de persze belső frakcióharcoktól nem mentes ellenforradalmi tömbként működött és végezte aknamunkáját. E téren annyiban különbözik a mai magyarországi helyzet az akkoritól, hogy a demokrácia erőinek konkurenciaharcában akkortájt nagyobb ellenállást tanúsított a baloldal. Ma a baloldal Magyarországon a periférián döglodik és identitászavarában folyton a liberális kormány felé kacsintgat, vagy pedig nyíltan nacionalista-konzervatív, mint a bolsevik utódpárt, a Munkáspárt.