Archive

Archive for the ‘Magyarul/Hungarian’ Category

Hadüzenet

August 2, 2010 Leave a comment

Ezentúl minden elemzésünk egy hadüzenet.

Válságos valóság

Az elmúlt másfél-egy év óta a görögországi helyzet csak úgy szemlélhető, mint egy megkerülhetetlen erő, amely folyamatosan forradalmi alakot ölt. A 16 éves fiú halála gyújtóponttá vált a mozgalmak fejlődésében, robbanásszerű szaporodásában. A 2008 decemberében meggyilkolt Alexandros Grigoropoulos azóta nem az egyetlen áldozata a rendőrök fegyverének. A tudatos és militáns proletár csoportok mellett egyre nagyobb méreteket öltött a munkások szerveződése és ellenállásuk az újabb fokozott kizsákmányolás hivatalos bevezetése ellen.

A tőke válságperiódusa világszerte a tőke újraszerveződését hozta magával. A burzsoázia frakciói közötti hatalmi harc új lendületet vesz minden ilyen alkalommal, hogy a lehető legprogresszívabb kizsákmányolók kerüljenek nyeregbe és vezényeljék az államapparátusokat, intézményrendszereket és nem utolsó sorban, hogy elfoglalják új piaci pozícióikat. Visszatekintve az elmúlt száz-kétszáz évre, a polgárság reakciója a profitráták zuhanására nem volt más, mint a kizsákmányolás mértékének növelése. A huszonegyedik század elején, évtizedünk első felében a polgárság profitéhségét a külterjesség fedezte elsősorban, amint azt láthattuk az iraki és afganisztáni háborúban, a kínai infrastruktúra kiépítésének kegyetlen hajszájában. Ezzel párhuzamosan természetesen a “tőkésítés”, a kizsákmányolás intenzív fokozása is a porondon volt, ami a leginkább a dél-amerikai kontinens országaiban ment végbe.

Az új piacok ígérete, a technológiai fejlődésbe vetett végtelen bizalom és a háborús gazdaság állandósítása adta az alapot a gazdasági növekedés, azaz a bővített újratermelés kereteinek fenntartására. Az évtized második felére azonban ez a lendület kifogyott. Adóságspirálok, divatosan szólva üzleti “lufik” képződtek, melyek „fedezetetére” már nem elég az új piacok ígérete. Világossá vált, hogy a kezdeti eufória, amellyel a nemzeti piacok regionális összeolvadását ünnepelték a nagy gazdasági blokkok kialakításakor, gyorsan elpárolgott és a növekedés gyakorlatilag megállt. A megszorítási hullámok egymást érik az évtized eleje óta, de igazán annak második felétől vált világossá, hogy ezek nem csak egyedi, külön álló esetek az egyes régiókban, ez egy világméretű járvány, amely még ebben a percben is csak terjed a szélrózsa minden irányába. Az USA, az EU, Kína és Dél-Amerika kapitalistái a lehető legváltozatosabban faragják meg a szociális kiadásokat, növelik a munkaidőt, vezetnek be kötelezően fogyasztandó szolgáltatásokat és még folytathatnánk a sort a végtelenségig.

Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy tettenérjük a politikai vezetők hazugságait. Minden erőfeszítésük tökéletes kudarcba fulladt, hogy a válságot egyszerű pénzügyi zavarnak állítsák be. A gazdasági válság első felvonásának végével a járvány továbbterjedt az ún. “reálgazdaságra”, tehát a termelés minden területére. A pénzügyi válság hirtelen gazdasági válság alakját öltötte, hogy ebben a formában kísértsen minket a munkahelyeinken és a munkaügyi hivatalok előtti ácsorgásunkban. Miniszterek és miniszterelnökök nyilatkozatai tele vannak a válság kezelésére tett ígéretekkel, azzal a néphülyítő szociáldemokrata maszlaggal, hogy a politikai szféra mindenható, és a gazdasági pályát képes megregulázni. És úgy látszik, az első körben hatott ez a maszlag.

Senki nem vette komolyan igazán azt, amikor a különböző kormányhivatalok a pénzügyi szektor kisegítésére euró- és dollármilliárdokat ruháztak be a bajban lévő alapokba és bankokba, egyetlen reakció csupán a rendelkezésekkel szemben a civil szervezetek szokásos erőtlen panasza volt: “Ne velünk fizetessék meg válságot, amit ők idéztek elő!”. Ebben a mondatban összegezte a velejéig demokratikus baloldal Európában, hogy nézetük szerint ezek a lépések a hibásan kezelt büdzséből következnek… Mindjárt ezen a ponton össze is találkoztak a nemzeti kistőke állandó lokálpatrióta álláspontjával, paradox módon azzal a tőkés réteggel, amely az államot kéri segítségül a védett gazdasági territóriuma megőrzésére. Első ránézésre ez a jobbos-balos egybeesés némileg furcsának tűnik, de valójában fényt derít a burzsoázia politikai polarizációjának cirkuszi mutatványaira.

Nemzeti összefogás

Görögország miniszterelnöke a nemzeti egység (hmmm, honnan ismerős?) nevében adta át a kormánya által kidolgozott reformrendeleteket. A költségek lefaragását annak hatására iktatták be, hogy a PASOK a kormányváltás után kiderítette, hogy a megelőző konzervatív kormány meghamisította a költségvetési adatokat. A rendeletek egyre csak szaporodtak a befektetői körök pánikhangulatának terjedésével, illetve francia és német vezetés nyomására.

Az intézkedések bejelentése után az addig is az általános rendőri megszállás ellen forrongó országot sztrájkok, tüntetések, utcai harcok, tűzpárbajok, robbantások és gyilkosságok sorozata lepte el. A szakszervezetek és a szakszervezetek tagjai utcára vonultak – persze ez a kettő nem ugyanabból az okból. A hatalom hirtelen darabokban hevert: a KKE (Görögországi Kommunista Párt) és a hozzá kapcsolódó szakszervezeti egyesülés komoly utcai támogatást érezhetett a háta mögött. Sztrájkokat a szakszervezetek viszonylag könnyen tudtak bejelenteni egy olyan légkörben, ahol a megszorításoknak nemcsak a puszta ténye, de elképesztő mértéke is felbőszítette a görögországi munkásosztályt.

Az Athénban felsorakozó proletárok bizonyos távolságtartással ugyan, de felvették a szolidaritási kapcsolatot a legradikálisabb elemeikkel, és ha tovább nem is mentek, de gyakran cinkosaikká váltak a militánsabb bajtársaiknak. A 2008 decemberében lezajlott felkelés során szerzett emlékeiket frissen találta az új szituáció, és lehetetlen nem felfedezni azokat az újonnan született kötelékeket, amelyek átszövik a görög események menetét. A fasiszta szervezetek ugyan nem lettek népszerűbbek a krízis napjaiban, de szilárd támogatást élveznek, amelyet a rendszeres pogromok, merényletek és más politikai megnyilvánulások is megerősítenek. A Chrisgi Avgi (Arany Hajnal – Igen, ez az Arany Hajnal, amely együtt táborozott a baráti torockai-féle 64 Vármegye Ifjúságával a napsütötte Olaszországban, ahol az egyik téma az északi kultúra önvédelme volt a déliekkel szemben. Az az Arany Hajnal, amelynek vezére egyébként a junta-korszak egyik “bizalmija” volt.) például bevándorlók elleni hadjáratokat szervezett, “feketekereskedelem kisöprése”-címén, és ezzel is éreztette a jelenlétét a hatalmi háborúban. Maga a tény, hogy a kormányváltás nem csillapította igazán a forrongások intenzitását, eleget árul el arról, hogy milyen nemzeti egységről is van itt szó.

David Cameron, a nemrég lezajlott választások után kinevezett angol kormányfő is a nemzeti egyetértést szorgalmazza az államadóság lefaragásákor. A konzervatív vezetők ugyanis komoly problémákat találtak a könyvelésben, amit a Labourtól, Gordon Brown kabinetjétől vettek át. “Sokkal nagyobb a baj, mint eddig gondoltuk volna.” A kampány során persze már minden párt pedzegette, hogy lesz itt valami nadrágszíj-szorítás, és az első ésszerűsítő intézkedések pedig már le is sújtottak. Meglengették bárdot a közszféra felett, illetve további adóemelésekről beszélnek. A munkanélküliség az 1980-as évek óta nem volt 10% környékén. Ha valamiért előfordul, hogy megvalósulna a Demokrácia Falu lakóinak óhaja az Afganisztánban és Irakban állomásozó brit katonák visszavonásáról, az azért fog megtörténni, mert a hadsereg létszámát is jelentősen le akarják költségvetési okokból faragni, pontosan ennyi új munkást felszabadítva a munkaerőpiacon. Persze lehet, hogy a hadseregből szélnek eresztett obsitosok végül könnyen találnak munkát a rendőrségnél…

A ködös Albion sajtójából ömlenek a bandaháborúk, nemi erőszakok, tűzharcok, képei. A szakszervezetek éledeznek. Ötezer itt, hatvanezer ott. Nemzeti egység, – mondja Cameron.

Nem olyan régen volt, hogy ne emlékezzünk Kósa Lajos és Szijjártó Péter látványos műsorára: a költségvetés elemzése után arra jutott ugyanis a kormánybizottság, hogy az előző kormány által hátrahagyott pénzügyi helyzet rosszabb, mint ahogy gondolták. Pánikhangulat a nemzeti valuta körül, pár nap alatt komoly esés. Valamit tenni kell. A sajtó, a vezető közgazdasági szakértők hada kórusban könyörög a kormánynak, hogy stabilizálja a helyzetet, vagyis cáfolja meg Debrecen polgármesterének szavait. Napok leforgása után a kormány hirtelen előáll a farbával: lerántják a leplet a “gazdasági akciótervükről”. 15% “bértömeg”-csökkentés az állami szektorban, liberálisabb adórendszer, bankadó – ezek a gazdasági szerkezet átalakításának lépései.

“Nemzeti Együttműködés Rendszere” – szerepel az új kormány első lépéseként előterjesztett politikai nyilatkozatban. Az országban a megélhetés az elmúlt években folyamatosan nehezebbé vált. Sorra jelentek meg a munkásosztály legkiszolgáltatottabb, széleskörben lumpennek tekintett rétegeivel szemben hozott rendeletek a legváltozatosabb adminisztrációs szinteken. Az egyik jobboldali párt, mely többek között az ún. “cigánybűnözés” elleni harcot hirdette, a választásokon látványos eredményeket produkált. A kormány legújabb adószerkezeti intézkedései alapján a válságkezelés terheinek elosztásából a munkásosztály oldalára billen a mérleg. Az első világháborút követő proletár-mészáros rezsimek teljeskörű rehabilitálása folyik. Tervek között van a “hatékonyabb rendvédelem” is, a büntetési tételek alsó határainak megemelése, a rendőri állomány létszámának növelése. És persze mindez a nemzeti együttműködés jegyében.

Itt emlékeztetnünk kell az előző kormány szavaira is a válságkezelés kapcsán (Válságkezelés és növekedés – stratégia az erős Magyarországért), hogy teljesebb képet kaphassunk: “A válság kezelése nem egyszerűen költségvetési kérdés – nemzeti kihívás.”

Átszerveződés és hatalomátvétel

A befektetői körök figyelme Spanyolország, Portugália, Írország és Görögország nemzeti adóságára terelődött, és ezzel új felvonásba kezdtek ebben a meglehetősen hosszúra nyúló színdarabban. Az állami beavatkozások után ugyanis törvényszerűen az állami büdzsék körül alakultak ki az újabb riadalmak, kiderült, hogy a legtöbb ország költségvetése gyakorlatilag nem bírja el a “válságkezelés” költségeit. Bár a média az ún. PIGS államok körüli balhékkal van tele, a “felelőtlen költekezés” miatt veri el a port az említett államokon, vagy az ott lakókon, politikai színezetének megfelelően, de valójában világszerte ugyanez a helyzet. Az USA-tól Anglián keresztül Kínáig jelenleg is tart a gazdasági reformintézkedések bevezetése. Az euróövezetben zajló befektetői krízist végül egy újabb kisegítő csomaggal oldották meg az államfők és a vezető tőkés körök. Természetesen ehhez a megegyezéshez már alapfeltételként jelölték meg a megszorító intézkedéseket, azaz ezekben az államokban a munkásság újabb terhekkel gazdagodik, újabb emelt profitrátát kell megszolgálnia.

Románia, Csehország, Portugália, Görögország, Spanyolország, Írország, Németország, számos USA tagállam,… felesleges is továbbsorolni. A helyzet tehát az, hogy a munkásosztály egésze csak most kezdi majd el igazán érezni azt, amit a 2007-ben még pénzügyi zavarnak állítottak be odafenn. Felelőtlen hitelekről cikkeztek az újságok, és egy szót sem ejtettek arról, hogy ezek a “felelőtlen hitelek” jelentették az elmúlt időszakban azt a növekedési potenciált, amire a gazdaság egésze felépült. Az új rezsimet ugyanis a reformokra kondicionálták, a szlogen mától az, hogy “rendbe tesszük!”. Egymásra licitálnak a miniszterek és miniszterelnökök a százalékokban, azaz hogy milyen mély érvágást is végeznek el rajtunk.

Ahogy láttuk a felsorolt néhány példán (ó, és még mennyi van) a rendcsináló kormányok egytől-egyig a “nemzeti egység”-re hivatkozva szentesítik rendeleteiket és megváltó intézkedés-tervezeteiket. Országonként természetesen eltérő a válság konkrét megnyilvánulása, és egyben mások is az adott hatalmi feltételek. 2008-ban egy szabályos gazdasági hatalomátvétel ment végbe a világpiacon. A hitelrendszer köré szerveződött nemzetközi munkamegosztás forrásai kiapadtak, és beindult a pánik-gépezet, ami végül a pénzügyi hálózatokba öntött irdatlan mennyiségű állami segélycsomagok árán kerülte el a teljes széthullást. Ami valóban végbement, az a hitelrendszer kisajátítása volt. A hitelrendszert az állami büdzsék, illetve ezáltal az államok hitelezői vették ellenőrzés alá.

A válságnak nincs vége. A válságot valóban menedzselték, kezelgették, de ettől még lefelé tartunk a lejtőn. Valódi arca most kezd csak igazán kibontakozni: egy megoldást találtak – még több munka! Görögország példája minden államfő előtt ott lebeg Európában: milyen megcélzott számadatokkal, mekkorára fokozott tempóval lehet még fenntartani a társadalmi békét. Meddig tudnak elmenni anélkül, hogy be ne köszönjön egy eltévedt gránát parlamentjük ablakán. Milyen biztonsági intézkedéseket kell hozniuk, hogy megbénítsák a proletárok szervezkedését. A hatalom mindig is arról szólt, hogy hogyan ne veszítsék el az ellenőrzést a társadalom egésze felett.

Az internet példáján láthatjuk, hogy milyen ellenőrzési intézkedéseket vezettek be az utóbbi pár évben. A terror, a gyerekpornográfia, a “kalózkodás” elleni hadjárat égisze alatt gyakorlatilag mára teljes kormányzati ellenőrzés van érvényben minden országban az internetes forgalom felett. Hasonló mondható el a telefonhálózatokról is.

A közbiztonság fenntartása érdekében szó szerint több millió kamera figyeli a köztereket, a boltokat. Csak nehogy valami történjen. Az újságok címlapjait a borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságok, nemi erőszak képei uralják, hogy a célközönség körében legitimálják az újabb hírszerzési gyakorlatok bevezetését.

Az 1997-es albániai proletárharcok tanúsága szerint a tőke egyre inkább úgy számít a hadseregre, mint fegyelmező erőre. A nemzeti hadseregek sorra állnak át a zsoldos hadsereg modelljére, hogy ebben a formában biztosítsák, hogy egy felkelés során a katonák szakmai feladataikra koncentráljanak és ne kössenek barátságot az “ellenséggel”, azaz velünk.

Soha nem látott szakadékok nyíltak meg az elmúlt évtizedek során az aktív dolgozó és az állástalan munkásosztálybeliek között, az ellentéteket kisebbségi-többségi nemzetiség, bevándorló-bennszülött, eltartott-eltartó, nyugdíjas-fiatal ellentétekben stabilizálták. A keresztény örökség moralizálását a szociáldemokrata mozgalom “társadalmi igazságossága” egészíti ki, és így a proletárcselekvés iránti szolidaritással szemben a polgári erkölcs bástyái állnak.

Világos, hogy a megszorítások korát éljük. Az is világos, hogy a kizsákmányolás mértékének fokozásához egy átfogó, megelőző hadjáratot folytat ellenünk a burzsoázia. Proletár testvéreink a világ más részein ugyanúgy szenvednek tőle, mint mi. Persze az időzítésen múlik minden, ezért iparkodnak szétosztani jól kezelhető helyi válságokra a világgazdaság globális haldoklását. Ma Görögországban tombol a vihar, de holnap átvonul az északi térségbe.

Senki ne képzelje, hogy a vihar elmúlt azért, mert jó híreket kapunk az újságok szorgalmas tudósítóitól a tőzsde virágzásáról. Láttátok azokat a kipirult, boldogságban úszó arcokat a tőzsdéken, amikor elfogadták az euró-zóna kisegítő-csomagját? Láttátok, hogy ujjonganak a részvénybörzék, pénzpiacok, diplomaták, tőkések? Ilyen az igazi polgári gyönyör: Most határoztak a munkások szárazraszívásáról a piac legnagyobb vámpírjai.

Senki ne képzelje, hogy azok az égbetörő mutatók egy szebb jövőt ábrázolnak az újságok címlapjain. Azok a színes kis csíkocskák jelzik a következő évi munkaórákat, a többletszenvedéseket a túlélésünk alamizsnájához mérve. Jövedelmezőségi előrejelzéseket gyártanak abból a vérből, amit mi izzadunk ki magunkból a nap huszonnégy órájában, megállás és pihenő nélkül. Hogy túléljünk, vagy ha – úgy diktálja az érdek -, akkor megdögöljünk. Azok a holnapunk gyötrelmeinek oszlopai, a szolgaság önmagáért való várába építve.

“Adj vért, hogy a helyi szinten jelentkező problémákat ne hozzák összefüggésbe a tőke általános válságával, amely nem ciklikus, hanem permanens. Adj vért, hogy a franciaországi proletár megmozdulásokat ne kapcsold össze önnön nyomoroddal, hogy a Latin-Amerikában folyamatosan zajló tüntetések, sztrájkok, lázadások csak médiaesemények legyenek számodra, és hétfő hajnalban pontosan lépj be az elidegenedés csarnokaiba.”

[Barrikád Kollektíva: Adj vért! (2006)]

Lehet-e dialektikával falat törni? (1.)

József Attila

A magyarországi munkásmozgalom történetét a „II. világháború” után szinte kizárólag bolsevik-szociáldemokrata marxisták vetették papírra, ebből adódóan minden nagyobb méretű mozgalmi megmozdulást saját pártvonaluk sikereként könyveltek el, miközben általában lekicsinylűen írtak a tőlük balra, vagy azon túl működő antidemokratikus anarchista-kommunista csoportokról, jelenségekről és leárulózták azokat. Akadtak azonban olyanok, akikről mégis csak kénytelenek voltak szólni a párttörténészek, mivel munkásmozgalmi tevékenységük összeforrt például irodalmi tevékenységükkel, és így nem lehetett elhallgatni oket. A sajtó sem tehette meg, hogy ha felfedezett egy proletár költőt vagy munkásírót, akkor azt a maga szintjén ideig-óráig ne futassa, ne tőkésítse. Az itt következőkben a magyarországi mozgalom egyik legellentmondásosabb figurájáról, József Attiláról ejtenénk néhány szót, akire bevezető soraink nagyon is illenek. Ráadásul ma Magyarországon annak a hamisításnak vagyunk tanúi, hogy a proletár költőből polgári költőt próbálnak kreálni.

Az 1919-es forradalom leverése után a húszas években, Bécsben a Café Blauben egy kis anarchista kör találkozgatott, Weiler Ernővel az élén, aki kommunistának tartotta magát, de megutálta a bolsevik „pártfegyelmet” és ausztriai tartózkodása során szabotázsakciókat hajtott végre elvtársaival, miközben élte a vagabundok életét. József Attila Bécsbe ment diákoskodni és itt került kapcsolatba azzal a Forgács Gézával, aki tagja volt a Bund der Herrschaftlosen Sozialisten nevu anarchista körnek, melynek időszakos lapja is megjelent. A fiatal költő elment az egyik Pierre Ramus által tartott előadásra és ekkor ismerkedett össze Weilerékkel. Útjaik azonban elváltak. József Attila ekkoriban találkozott a bécsi emigráció bolsevik öregjeivel, Lukács Györggyel és Balázs Bélával, akik igen tehetséges proletár költőnek tartották. József Attila rövid bécsi tartózkodás után 1926-ban Párizsba került, itt ismerkedik össze A. Dauphin-Meunierrel (aki nem sokkal korábban, 1925-ben írta meg könyvét a magyarországi proletárforradalomról: La Commune Hongroise et les Anarchistes címen). József Attila megérkezése után nem sokkal felveszi a kapcsolatot az Anarcho-Kommunista Unióval, amely éppen ekkor folytatta le vitáit az individualista anarchizmus kontra kollektivizmus, anarcho-kommunizmus kérdésében. Semmilyen emlékezés nincs arról, hogy az ifjú proletárköltő bármilyen szinten is részt vett volna a vitákon, és arról sincs információnk, hogy összeismerkedett volna a Mahno-féle platformistákkal. Inkább a tájékozódás, az elmélyülés korszakát élte, mintsem a komoly elköteleződését. Azonban ekkor született forradalmi versein átütnek a friss hatások (elég csak a nagyszerű Szabados dalra gondolnunk). Hamarosan behatóan ismerkedik Marx műveivel, és többek között ennek hatására az egyik legnagyszerűbb forradalmi költővé válik, akinél a vers kilép a megszokott közegből és behatol a gyárak, az üzemek, a munkáslakások falai közé és üt. A költő a bolsevik párt tagjává válik, de megbízhatatlansága és anti-sztálinista felfogása miatt később kizárják. Versbe szedett Marx – jellemezzük legfontosabb és átgondoltabb költői műveit. József Attila a magyarországi mozgalmon belül azon kevesek közé tartozott, akinek történelmi materialista szemlélete nem válik sajátosan groteszk önigazolássá, amely révén belefullad a marxista ortodoxiába. Osztályharcos versei (amelyeket szép számmal ontott magából, miközben a legmélyebb proletárnyomorban élt) felérnek akármelyik jól sikerült kommunista elemzéssel, illetve elsőrangú agitációs alapok is. A későbbiek során verseinek és esszéinek némelyike megsínyli, hogy a költő nem találja meg elvtársait, és így elmozdul a szociáldemokrácia irányába, egységfrontos nézeteivel eltávolodik a forradalmiságtól. Publicisztikája és tanulmányai nem annyira tartalmasak, de csíráiban egy elveszett, komoly „kommunista teoretikus” képe tűnik fel (lásd pl. A szocializmus bölcseletét 1934-ből). József Attila 1937-ben 32 évesen úgy lett öngyilkos, hogy sem a polgári életben, sem a mozgalomban nem találta meg a helyét, ezért inkább a vonattal szétzúzatta fiatal, sokat nélkülöző testét. Ezt is írjuk a burzsoázia számlájára. Naná…

Állami elnyomás

Közvetlen a 2008 decemberi felkelés után az állam megkísérelte helyrehozni sebzett presztízsét és helyreállítani a hullaszagú társadalmi békét, mivel félő, hogy válság árnyékában új lázadás és társadalmi nyugtalanság törhet ki. Mivel a társadalmi “romlottság” egyik búvóhelyének tartják Exarchiát, ezért csaptak le rá és vezették be a háborút idéző rendőri megszállást. Közben az állam úgy tűnik, hogy továbbfejlesztette a jogi fegyvereit is, hogy könnyebben ellenőrzése alatt tudja tartani a társadalmi szférát: például házkutatásokat rendeltek el – a főügyész Sanidas segítségével – a búvóhelyeken és squatokban, vagy életbeléptették a koukoulonomos-t (kapucni viselés elleni törvény) a tüntetéseken. Ezzel párhuzamosan megkezdték az egyetemi menedékjogot felszámolni: Propylaea-t a rendőrség lezárta 2009. decemberében, és többször is behatolt athéni és tesszalonikii egyetemi kampuszokra.

A közrend helyreállítása miatt az állam növelte a rendőrök létszámát és új, motoros egységeket hozott létre, “Delta” és a “Dias” néven. Komolyan erősödött a rendőri jelenlét minden városrészben. Hogy Athén belvárosából kiterjesszék a rendőrállam műveleteit más területekre is, 2010 márciusában Athén és Tesszaloniki utcáin 2000 motoros rendőri egység cirkált a város külső negyedeiben. A kormány kétségbeesetten próbálja az egyetlen lehetséges képet közvetíteni magáról a társadalom felé, az állampolgárok állítólagos biztonságának szavatolását. Ezért aztán motoros zsaruk naponta cirkálnak továbbra is a városokban, ami hozzávetőleg fél millió euróba kerül.

Ezeket az intézkedések alkotják a zeró-tolerancia elvének hátterét, ami a demokrácia háttéralkuinak csendjét megtörő tiltakozásokat sújta: a rendőri erők megelőző lépései, hogy a tiltakozókat beviszik, megrohamozzák a szabad társadalmi tereket (Resalto, Giannena), és erővel (letartóztatásokkal, verésekkel és vegyi fegyverekkel) vernek le minden demonstrációt, amelyek fokozatosan egyre harciasabbakká válnak. Ezekre jó példa a nikaia-i és a byronas-i kivonulás, ahol az állam bérgyilkosai ellen tiltakoztak, akik megölték Mohammed Kamran Atifot (miután megkínozták a rendőrségen) és Nikola Todit (akit az utcán lőtték le a zsaruk egy tűzpárbajban).

Ezt a kegyetlen politikai elnyomást erősíti a média és más közvetítő szervezetek, mint a politikai pártok és a szakszervezetek; ezek hivatottak alakítani a közhangulatot, illetve ideológiai síkon intéztek támadásokat a tiltakozók ellen. Erre tipikus példa az anarchista mozgalom kriminalizálása fejpénzek hirdetésével és koholt vádak terjesztésével, melyek szerint a mozgalom “bűnözőkkel”, fegyveres csoportokkal működik együtt.

Mindezekhez hozzájön még az, hogy Görögország és Törökország között különösen jó együttműködés alakult ki az elnyomás terén. Legutóbb a védelmi szoftvereket frissítik, hogy összekapcsolhassák a Frontex rendszereivel, amiket a földi, tengeri és légi határellenőrzésre használnak. A kormányhivatalok a török kollegáik repülőjáratait használják fel arra, hogy aztán a légtér megsértéseről beszélhessenek, mivel a múltban sokszor hasznosnak bizonyult “külső ellenség” képe a belső krízisek kezelésére, mint pl. a jelenlegi gazdasági válság. Nem véletlen, hogy a külső ellenség képe éppen akkor jelenik meg, amikor a helyi uralkodóosztály nem érzi magát biztonságban.

forrás: contrainfo

Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk

A kapitalizmus általános válsága a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentétéből adódóan folyamatosan különböző társadalmi robbanások formájában kerül felszínre. Ez még akkor is így van, ha a burzsujok átmenetileg gyógyírt találnak egy-egy részleges problémára. Ezeket a „kellemes gyógyíreket” nagyon is jól ismerjük: munkanélküliség, leplezett vagy nyílt háború ellenünk, és megannyi más jótétemény. 1929-ben a tőkés rendszer újabb válságtünete mutatkozott meg, méghozzá igen éles formában. Európa legfőbb hitelezője, az Egyesült Államok már 1928 végétől kezdve, 1929-től pedig még jelentősebb mértékben visszafogta hiteleit. A tiszta tőkeexport 1928. évi több mint 1 milliárd dolláros értéke 1929-re 200 millióra zuhant. Ez önmagában is veszéllyel fenyegetett, hiszen a közép-, és kelet-európai adós országok az esedékes törlesztéseket jórészt az újabb hitelekből tudták csak fedezni. A gazdasági élet tehát megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásokra még a legprofitéhesebb burzsuj sem vállalkozott, így a beruházásokra fordított összegek jelentosen csökkentek világszerte. A beruházási javakat előállító iparágak megrendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket bocsátottak el. 1932 végén Európában 15 millió munkanélküli volt. A válság mélypontjára, 1932-re – a válság előtti csúcsponthoz képest – a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése 60%-kal csökkent. A foglakoztatás csökkenése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket előállító iparokra. A kereslet rendkívüli mértékben csökkent, a csökkenő kereslet pedig az árak jelentős csökkenéséhez vezetett. A mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára 1929 és 1932 között 58%-kal esett. Az agrármunkásosztály éhezett, a városi nyomorgott. 1933-ban általános éhínség volt pl. Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, stb.

A tőkés termelés általános válságának hatása Magyarországra is begyűrűzött. Az agrártermékek világpiaci árának jelentős csökkenése következtében lényegében összeomlott a magyarországi agrárexport. Másrészt a konjunktúra időszakában jelentos tőkebeáramlás megállt, a magyarországi burzsoázia nyugati hitelezői hirtelen visszakövetelték a pénzüket, így a burzsujok a korábbiakhoz képest még jobban eladósodtak. Ezt a helyzetet a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásával igyekeztek orvosolni. A bérek átlagban 50-60%-al csökkentek, miközben a munkanélküliek száma a korábbi kb. 250 ezerről 600 ezerre nőtt. A minimális földbirtokkal rendelkező szegényparasztok eladósodtak, elvesztették földjeiket, amiket a birtokos parasztok felvásároltak. Az iparban a termelés visszaesése elsosorban a vas -, és fémiparban, a gépgyártásban, az építőanyag-iparban és az élelmiszeriparban jelentkezett. Az 1932-es mélypontig bezárólag 30%-al csökkent az ezeken a területeken dolgozó munkások száma, a bércsökkenés pedig 25-30%-os volt. Mindez tehát a munkásosztály elnyomorodását, sok esetben a tényleges éhezést jelentette. Magyarországon nem volt munkanélküli segély, ezért bevezették az ínségmunka-rendszert, aminek az volt a lényege, hogy valamilyen közmunkáért cserébe annyi pénzt kapott egy-egy bérmunkás, hogy elvonszolja magát aludni és aztán másnap vissza a munkába. Az általános nyomor hatására ebben az időszakban megerősödött a munkanélküliek mozgalma, országszerte tüntettek a feldühödött proletárok.

1929 végén, 1930 elején a tél jöttével a munkanélküliek is megérkeztek Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza utcáira. Szolnokon az éhező felvonulóknak nekirontott a rendőrség, a tömegverekedést a rendfenntartó erők kardlapozással fejezték be. Szegeden tüntettek az éhezők, ahogyan Gyulán, Járokszálláson, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kiskundorozsmán is. „Itt a forradalom, le az urakkal, menjünk oda, ahol ennivaló van!” felkiáltással csaptak össze a rendőrséggel, amely puskatussal oszlatta szét a tömeget. Sorozatosak voltak a letartóztatások. A megmozdulások azonban nem terjedtek tovább a maguk körzetén és elszigeteltségük miatt később minden ment tovább a régi kerékvágásban. Nem egy esetben a szociáldemokrata párt „higgadt”, pacifista, ellenforradalmi magatartása gátolta meg, hogy a tömegek valójában osztálymilitánsként lépjenek fel. Ehhez persze szükségeltetett némi vakhit is a párt irányában. Korábban azt írtuk, hogy a burzsoázia baloldali pártjai nem rendelkeztek számottevő hatással az agrármunkásosztály soraiban, és ez általában így is volt. Azonban jellemző módon képesek voltak éppen akkor nyomást gyakorolni a munkásságra, amikor erre a legégetőbb szüksége volt az uralkodó osztálynak. A válságos területeken hirtelen megjelenhettek a szociáldemokrata kiadványok és röplapok, hogy gyógyírt ajánljanak. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a magukat komolyan megszervezni képtelen éhező tömegek táplálják magukban a demokratikus illúziókat és együttműködjenek a szocdemekkel.
A válság idején a földmunkások könnyen otthagyták nem-létező munkahelyeiket, így a megmozdulásokban a városok és azok környékének proletárjai együtt vonultak fel tüntetni uraik ellen. Amikor a budapesti proletariátus 1930. szeptember 1-én az utcán harcolt, Gyulától Szentesig, Szegedtől Debrecenig százak vonultak fel az utcákon, de ahogyan azt már említettük, az összecsapások nem alkottak egy nagy, erős lázadási hullámot. Az okok jól ismertek. Minden egyes régióban óriási volt a zűrzavar, a szervezetlenség és a távlatnélküliség dominált. Sokan úgy gondolták – teljesen helytelenül! -, hogy miközben az agrárproletariátus a „feudális nagybirtokkal hadakozott”, addig a városi proletárokkal szemben a világ burzsoáziája állt. Látszólag tehát más ellen harcoltak, a valóságban azonban csak az érem más-más oldaláról volt szó. A törpebirtokos, a napszámos közvetlen környezetében kereste problémáinak forrását, miközben kizsákmányolásából az uralkodó osztály profitált. Ezért lehetett az agrármunkásosztálybelit jobban manipulálni, antiszemitizmussal, városellenességgel hergelni, mert – ahogyan korábban részleteztük – a vidék fejlődése messze elmaradt a nagyváros mögött, a városi munkásság magasabb életszínvonalon vegetált, így a bűnbakképzés módszerei megértő hallgatóságra találtak. A magyar nacionalizmus ma is űzi ezt az ipart, elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire népszerű a területi revízió gondolata, mennyire aktívak a szélsőjobbal összefonódó keresztény egyházak. Ugyanakkor mennyivel olcsóbb az ukrajnai, romániai bérmunkást alkalmaznia az itteni burzsujnak, amit viszont az idegenellenesség területén próbálnak kiaknázni. Ma ugyanannak a problémának vagyunk átélői, mint akkor, hasonlóképpen regionálisan vagyunk bezárva, vagy nagyobb távolságok által elszigetelve: a brazíliai földfoglalók és a lengyelországi bányászok harca között ugyanúgy nincs közvetlen osztálymilitáns kapcsolat, mint akkoriban a falu és város proletárjai között. A régióba zárt „mikro-problémákat” a burzsoázia minden esetben számára megnyugtató módon orvosolja.

Mindenféle manipuláció, erőszakos megtorlás és békés beetetés ellenére a harmincas években továbbra is folytatódtak a különféle megmozdulások. „Mi nyomorgunk és éhezünk. Teleki gróf 100 terítékes dáridókat rendez zselléreinek kipréselt véréből” – írta az egyik bolsevik röplap a harmincas évek elején. 1932 első felében Makón, Szegeden, Mindszenten és Nagymagócson követeltek munkát és kenyeret a tömegek, Battonyán kubikosok sztrájkoltak. Február elején, Pesterzsébeten az egyik cég állást hirdetett, felvettek néhány szerencsétlent, mire a kinnrekedő munkanélküliek megtámadták az irodát. Márciusban, Debrecenben munkát és kenyeret követelve mentek utcára a prolik, akik összecsaptak a karhatalommal, 54 embert letartóztattak. Tüntettek Csongrádon, Békéscsabán és sok más helyen is. A kormány anyagilag támogatta a szocdem pártot, és a szakszervezeteket, hogy nyomják el az elégedetlenkedő hangokat. 1932 áprilisában a tömegek és a baloldali belső ellenzék nyomására a szociáldemokrata párt az utcára ment, hogy mindkét oldal felé demonstrálja elkötelezettségét, azonban Balmazújvárosban és Nyírturán a tömegek közelharcba bocsátkoztak a csendőrséggel, kövek és botok kerültek elő, a lovas csendőrök a tömegbe lőttek. Proletárok vére mosta az utcát, sokakat letartóztattak, és a kihallgatások során ütötték-verték őket. A párt napilapját, a Népszavát kis időre betiltották. Mind az MSZDP, mind a bolsevik párt sokat foglalkozott az agrárvilággal, amellyel kapcsolatban a felismerések terén odáig sikerült eljutniuk, hogy „a földmunkás kérdés elsősorban földkérdés”, vagyis politikai síkon kell kiharcolni a földosztást. A válság korszakában némileg a bolsevikok is megerősödtek. 1932 végére sok vidéki sejttel tartotta a kapcsolatot a pártcentrum (Kecskeméttől Győrig), de egyre több alkalommal kerültek kopókézre aktivistáik (1933-ban 193 mozgalmárt tettek hűvösre). A szocdem párt nem volt képes tartósan és hatékonyan szerveződni az agrármunkásság körében, nem ismerték kellőképpen a helyi viszonyokat és beleragadtak választójogi hadjárataikba.

Az általános forrongás állapotában a burzsoázia körében újra megerősödött a rendteremtés igénye, ami a kormány szélsőjobboldali ellenzékének a előretörését vonta maga után. Bethlen lemondott, majd Károlyi Gyulát követően 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ezzel erősödött a fasiszta orientáció, a revíziós politika, az antiszemitizmus még inkább előtérbe került, Gömbös pedig hosszabb távon az olaszországi rendszerhez hasonló diktatúra kiépítésén dolgozott. A teljes fasizálás azonban ekkor még nem következett be, mivel egyelőre a hangzatos ígéretek, demagóg szólamok (munkahelyteremtés, a kapitalizmus megreformálása a romantikus antikapitalizmus jegyében, antiszemitizmus), és látszatintézkedések (középbirtokosok támogatása, a gazdaadósságok egy részének állami átvállalása, stb.) is enyhítették a munkásosztály elégedetlenségét. Antiszemita jelszavakat harsogó hordák járták az országot és könnyen befolyásolták az öntudatlan munkásság bizonyos rétegeit, amelyek földet, munkát, jobb életkörülményeket akartak. A Kaszáskeresztes Párt 1937-ben odáig jutott, hogy a falu leginkább kizsákmányolt munkásaiból megpróbált hadsereget verbuválni, amely felfegyverkezve Budapest ellen vonult volna, hogy aztán ott átvéve a hatalmat, kormányra kerüljön (győzelem esetén fejenként 20 hold földet ígértek a sereg tagjainak). A dél-alföldi tanyavilágba is eljutottak az elszaporodott fajvédők, a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, a Nemzeti Radikális Párt, a Nyilaskeresztes Párt, az Alföldi Brigád, a Kettőskereszt Vérszövetség agitátorai. Emellett a Nemzetőr, Nyilas roham, Nyilas harc címu újságok és számtalan brosúra propagálta és butította a megélhetést keresőket. Ez a folyamat Ausztria 1938-as német megszállásával csak fokozódott, ennek következtében ugyanis tovább erősödött a nyilas mozgalom. Gömbös mögött azonban nem állt egységes fasiszta tömegmozgalom. Ennek kiépítése pedig ellentétes volt mind a nagytőkések, mind a nagybirtokosok érdekeivel. Az uralkodó osztálynak a kezdeti rendteremtést követően nem volt szüksége egy teljhatalmú vezérre, márpedig az új miniszterelnök igyekezett kiterjeszteni a kormány hatalmát a gazdaság irányítására, folyamatosan hangoztatott szociális demagógiájával pedig a nagybirtokosok ellen hangolta az agrármunkásságot. Ez nem tetszett sem a nagytőkés, sem a nagybirtokos csoportoknak, így igyekeztek háttérbe szorítani a fasiszta csoportokat.

A burzsoázia továbbra sem tudta teljesen helyreállítani a rendet, az uralkodó osztály belső villongásai közepette is tovább szervezkedtek a proletárok. 1934 nyarán Sarkadon tüntettek, majd decemberben Debrecenben és Nyíregyházán. Korösladányban „Éhen pusztulunk!” felkiáltással vonultak a városháza elé. 1936-ban a sövényházi Pallavici uradalomban aratómunkás sztrájkra került sor. A sztrájkok szervezésében és létrejöttében sokszor az elszigetelt kommunistáknak és bolsevikoknak is szerepük volt, de a tömegek támogatása nélkül nem voltak túl hatékonyak. A harmincas évek második felében megélénkült sztrájkmozgalomhoz az is hozzájárult, hogy a vidékkel közvetlen kapcsolatban lévő városi proletárok maguk is vívták bérküzdelmeiket, és nem egy esetben alkalmi munkásként maguk is részt vettek az agrárproletárok demonstrációiban. Az ipari proletariátus bérmozgalmának hatására sztrájkoltak a mezőhegyesi cukorgyárban, Kisbéren a vasúti pályamunkások, Szőnyben a lentörők, stb. A beérkező hírek alapján, az agrármunkások közül többen rokonszenveztek a spanyolországi proletárforradalommal. A béresek azzal fenyegetőztek, hogy „vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”.

Mindeközben a kormány saját helyzetének stabilizálása érdekében gazdasági újjászervezésbe kezdett. A válságból való kilábalást az állami kiadások csökkentésével, adóemeléssel, és kölcsönökkel igyekeztek megoldani. Pénzügyileg támogatták a mezőgazdasági exportot, így növelve a magyarországi termékek versenyképességét. Emellett az Olaszországhoz és Németországhoz, Ausztriához való politikai-gazdasági közeledésnek köszönhetően sikerült új piacokat szerezni a bővülő export számára. A munkanélküliség csökkentését pedig a villamosenergia-termelés, az alumínium gyártás állami támogatása révén érték el. Gömbös egy kötelező érdekképviseleti rendszer bevezetését is tervezte, ami igen hasonló lett volna az olaszországi korporációs rendszerhez. Így kívánta végérvényesen megszüntetni a sztrájkokat, tüntetéseket, azaz megoldani a „munkáskérdést”. Azonban Gömbös hiába mozgósította a fasiszta csoportokat, nem volt képes átvenni az irányítást a rivális burzsoá csoportokkal szemben, melyek ellenezték a gazdaság túlzott állami irányítását és a nagybirtokosok elleni szólamokat, valamint a Németországhoz való gyors gazdasági-politikai közeledést, mivel hosszabb távon féltek autonómiájuk elvesztésétől. Tehát Gömbös a nagytőkés és nagybirtokos körök ellenállása miatt szociális demagógiáját nem volt képes teljes mértékben átültetni a gyakorlatba, így megfelelő tömegmozgalom híján 1938-ig sem tudta teljesen véghezvinni tervét.

A harmincas évek közepétől megerosödő, aktivizálódó fasiszta hatalmak fegyverkezése következtében növekedésnek indult az oda irányuló magyar ipari-, és mezogazdasági export. Az egyre szorosabbá váló gazdasági-politikai kötelékek a fasiszta erők további térnyerését tették lehetővé. A területi revízió állandó hangoztatásának logikus folytatásaként 1939-ben Magyarországon is megindult a fegyverkezés, ami a komoly tőkebevonás, a nehézipari fejlesztés révén újabb lendületet adott a gazdaságnak. Csökkent a korábban hatalmas méreteket öltő munkanélküliség, nőttek az előzőleg minimálisra leszorított bérek – elsősorban a nehéziparban -, a korábbi évekhez képest valamelyest javult a munkásosztály életszínvonala. A növekvő belső fogyasztás és export következtében a mezőgazdasági termelés is fellendült. Ugyanakkor a kormány igyekezett a közvetlen irányítása alá vonni a gazdaság működését. Számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, amelyek élére katonai vezetés került. A kormány szabályozhatta az üzemek termelését, működését, ennek révén központilag növelték a munkaidőt, a munka intenzitását, a 14 és 70 év közötti férfiakat és a felnőtt korú nőket pedig bármikor behívhatták honvédelmi munkára – tehát már ekkortól fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása. Az ebben az időszakban megszületett zsidótörvények – amelyek maximálták a zsidó származásúak számarányát bizonyos foglalkozási körökben – hatására a burzsujok igyekeztek megszabadulni zsidó származású munkásaiktól, akiket tömegével rúgtak ki munkahelyeikről. Miután munkanélkülivé váltak, a rendőrség rövid időn belül internálta oket, azzal az ürüggyel, hogy munkakerülők, így bizonyára illegális eszközökkel biztosítják megélhetésüket.

1941-ben Magyarországnak a „II. világháborúba” való belépésével a hadigazdaság működése, a háború kiterjedése tovább rontotta a munkásosztály helyzetét. A háborús konjunktúra következtében a munkanélküliség ugyan megszűnt, de a bérek növekedésével együtt az árak is jelentősen emelkedtek (1943-ra a háború előtti szint háromszorosát is elérték), és az áruhiány miatt bizonyos alapvető termékekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni, vagy csak jóval drágábban. Emellett az állam az ár-, és bérszabályozás révén igyekezett csökkenteni a béreket és a belső fogyasztást, majd a jegyrendszert és a mezogazdasági termények kötelező beszolgáltatását is bevezették. Eközben a német háborús gépezetnek való fokozatos alárendelodés miatt jelentősen nőtt az államháztartási hiány, amit csak az infláció eszközével és a munkaidő állandó növelésével tudtak ellensúlyozni, ami folyamatosan csökkentette a munkásosztály életszínvonalát. Ráadásul a burzsoázia mindenféle ellenállást, szervezkedést igyekezett felszámolni. Pl. 1943. szeptemberében a Weiss Manfréd gyár 5000 munkása lépett sztrájkba 40%-os béremelést követelve, a katonaság közbelépett és felszámolta a sztrájkmozgalmat. A munkahelyeken a termelés zavartalan működésének biztosítása érdekében fokozták az állami elnyomást, kiterjesztették a rendőri felügyeletet, a munkásokat igazolatlan hiányzás esetében pénzbüntetéssel sújtották, a frontra küldték, vagy internálták. Eközben a hadsereg mozgósításával munkások tízezreit vezényelték a harcterekre, hogy ott burzsoá célokért harcolva dögöljenek meg. A burzsoázia velünk szemben folytatott háborúja tehát minden szinten egyre totálisabbá vált.

A németek katonai kudarcait látva Horthyék mégis megpróbáltak kiugrani a háborúból. Erre válaszként 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával egy időben fasiszták vették át a hatalmat a Sztójay kormány közreműködésével. A Gestapo a korábbi hatalmi szerveknél hatékonyabban nyomta el a munkásságot, egyre több munkatábor létesült a lázongó proletárok számára. Hamarosan megkezdődött a zsidó származású munkásosztálybeliek gettóba terelése, deportálása, frontszolgálatra küldése, amit a nyilasok (mikor ezt írjuk, Magyarországon éppen megalakul utódszervezetük, a Magyar Gárda) 1944. októberi hatalomra kerülésük után lelkesen folytattak. Cigány-, és zsidószármazású munkásosztálybeliek százezreit, kommunistákat, „lumpen elemnek” nyilvánítottak ezreit gyilkolták le. A magyarországi bolsevikok és baloldali szociáldemokraták szolidaritást vállaltak a Szovjetunióval és Hitler-ellenes antifasiszta frontba tömörülve vették fel a harcot: a „független, szabad, demokratikus Magyarország” jelszavát hangoztatták. A népfront szervezte az antifasiszta ellenállást, követelték a bérek emelését, az ellátás javítását, a munkaidő csökkentését. 1944-ben Pécsett a környező szénbányák munkásai munkabeszüntetéssel ünnepelték meg május elsejét, Békéscsabán „Szabotálj! Légy te is partizán! Ne vonulj be katonának! Le a háborúval! Üsd a németpártit!” feliratú röplapokat szórtak szét ismeretlennek július 10-én. Szeptemberben a diósgyőri vasgyár kb. 2000 munkása az igazgatóság elé vonult, és a háborúból való kilépést követelte. Októberben a Marót csoport partizánjai felrobbantották Gömbös Gyula szobrát a Döbrentei téren, később pedig egy nyilas könyvesboltot is. Egyes szabotázsakciókra is sor került, a Demény-, illetve a Deák-Mayer csoport Sashalmom, Kispesten, Soroksáron és másutt röpiratszórásokkal, a nyilasok elleni merényletekkel borzolta a fasiszták idegeit – azonban továbbra is szigorúan a Szovjetunió árnyékában működtek. A népfront vidéken is kiépítette bázisait, a bolsevik párt igyekezett eljátszani a nagy irányító szerepét, de az 1941-ben megalakult Parasztszövetségben riválisra talált. Antifasiszta tüntetések és függetlenségi megmozdulások egymást felváltva zajlottak, néhány alakulat átállt a szovjetekhez vagy a partizánokhoz, hogy a bolsevizmus oldalán harcoljon. A proletariátus forradalmi hagyományai nem jelentek meg a színen, a fasizmus, nacionalizmus, bolsevizmus szentháromság együttes tébolyával szemben nem volt szembenállás ebben a térségben.

1944. júniusában egy magát anarchistának nevező csoport adott magáról életjelet, egy észak-magyarországi kisvárosban lebonyolított akciójával. Már működésük kezdetén teljesen hamis (önfelszámoló) szövetséget alkottak a bolsevik partizánokkal, de összevesztek a mindinkább irányítani akaró sztálinistákkal, akik aztán feladták őket a fasisztáknál. A csoport életben maradt tagjai frakciókra szakadtak, egy részük beolvadt a bolsevik pártba, mások pedig direkt akciókat hajtottak végre. Megtámadtak két hadihajót a magyarországi folyami flottából, aztán a Várban felrobbantottak egy üzemanyag raktárt. A mozgalom harmadik részének tagjait lelőtték, miközben azok megtámadtak egy náci rezidenciát. Budapest ostromakor szabotázs-tevékenységet folytattak, amely során 200 aktivista meghalt. Ezek után – egy Korsakin nevű mozgalmár kivételével, aki nem értett egyet társaival -, úgy döntöttek, hogy tevékenységüket beszüntetik addig, ameddig nem válik szovjet zónává Magyarország, és utána majd meglátják mi a teendő. Addig is munkaosztagokban és kórházakban dolgoztak. 1945. júniusában a mozgalom gyűlést tartott, amelyen mindhárom irányzat képviseltette magát. A P. M. szignóval (ami mögött egy diák állt) jelölt irányzat a bolsevikokkal való együttműködés mellett szállt síkra, és abban reménykedett, hogy a burzsoáziával való leszámolások során a bolsevikokkal is leszámolhatnak. A Torockói nevével fémjelzett csoport célja a mozgalom legálissá tétele volt, míg a Korsakin-féle irányzat folytatni akarta a harcot az állam és az orosz csapatok ellen. A “hogyan tovább” kérdését demokratikus úton döntötték el, és mindhárom csoport kijelentette, hogy tartja magát a többség döntéséhez. A többséget a Torockói-féle irányzat szerezte meg, így a mozgalom legálissá vált, felállítottak egy nyomdát és elkezdték propaganda-tevékenységüket. Ekkor 500 aktív taggal rendelkezett mozgalmuk. A későbbiek során a csoport ismét szembekerült a bolsevikokkal, akik az első adandó alkalommal felszámolták a velük szemben harcoló csoportot (ez már a sztálinista hatalom korszakában történt, amikor az egyik csepeli üzemben sztrájk tört ki). Szervezetlenségük, demokratizmusuk, a letisztázott közös program hiánya önfelszámolásra ítélte a népfrontba és osztálykollaborációba rohadt szélsőbalos vállalkozásukat. Végül megérkezett az olyannyira áhított Vörös Hadsereg és ott folytatta a munkásosztály kizsigerelését, ahol a nyilasok abbahagyták. Törtek-zúztak, kifosztották a munkások lakásait, az útjukba kerülo nőket, lányokat megerőszakolták, aki ellenkezni próbált azt lelőtték. A szovjetek által fogságba ejtett katonákat deportálták, kivégezték, sokan hosszú évtizedekre a gulágok „vendégeivé” váltak. A 14,6 milliós összlakosságból kb. 340-360 ezer katona és közel 600 ezer, főleg munkásosztálybeli, civil halt meg a burzsoázia diadalmas hadjárata során. Az „új korszak” nem jelentett semmi pozitívat a munkásosztályra nézve, az óvóhelyekrol kijőve a nyomor és a kizsákmányolás jövőjét kapta – másfajta burzsoá keretek között. A kapitalizmus következő láncszeme a bolsevizálódás volt, hogy aztán felújítsák a monopolkapitalizmus eredeti verzióját. Nekünk azonban továbbra is csak egyetlen feladatunk van és az nem kevés: likvidálni az osztálytársadalmat, hogy végre úgy üljünk le sörözni, hogy ne kelljen az árlapot és az órát nézni. Ott a hideg sör… látod?

Munka. Közösség. Politika. Háború. – Szöveg

June 8, 2010 1 comment

„Azért kérik ki mindenki véleményét minden részletről, hogy ne legyen véleményük a világ egészéről.“

– Raoul Vaneigem

Körülnézünk, és egy világot látunk, ami felett nem rendelkezünk. Mindennapi küzdelmünk a túlélésért óriási, folyton váltakozó kulisszák között zajlik…

…a természeti katasztrófától a terrorista-támadásig… az újabb diétától az újabb éhínségig… a hírességek szexbotrányaitól a korrupt politikusok körüli felhajtásig… a vallásháborúktól a gazdasági csodákig… a lenyűgöző új reklámoktól a kormányellenes tévés közhelyekig… az eszményi szeretők kézikönyvétől a „hogyan akadályozzuk meg a szurkolókat a zavargásokban“ rendfenntartó stratégiákig… a legújabb rendőri lövöldözésektől a legújabb egészségügyi vészhelyzetekig…

Ugyanazok az erők munkálkodnak mindenütt… a demokratikus és a totalitárius kormányokban… az óriáscégekben és a családi kisvállalkozásokban… a sajtburgerben és a tofuban… az operában, a countryzenében és a hip-hopban… minden országban és minden nyelvben… a börtönökben, az iskolákban, a kórházakban, a gyárakban, az irodaházakban, a háborús területeken és a zöldésgesnél…

Valami folyamatosan zabálja az életünket, és csak képeket böfög vissza róla a képünkbe. Ez a valami a saját tevékenységünk terméke… a mi óráról órára, hétről hétre, egyik nemzedékről a másikra eladott mindennapi dolgos életünké. Nincsen cégünk vagy olyan tulajdonunk, amivel pénzt tudnánk csinálni, így arra vagyunk kényszerítve, hogy eladjuk időnket és energiánkat valaki másnak. Mi vagyunk a mai munkásosztály – a prolik.

MUNKA

„A tőke holt munka, mely, akárcsak a vámpír, csak az élő munka kiszipolyozásából él, és annál elevenebb, mennél több munkát emészt fel.“

– Karl Marx

Nem azért dolgozunk, mert dolgozni akarunk.Azért dolgozunk, mert másképp nem tudunk pénzhez jutni. Eladjuk időnket és energiánkat a főnöknek, hogy megvehessük a túléléshez szükséges dolgokat.

Összezárnak más munkásokkal, és különböző feladatokat osztanak ki nekünk. A munka különféle területeire szakosodunk, hogy újra meg újra végezzük ugyanazokat a feladatokat. A munkával töltött időnk nem igazán része az életünknek. Inkább holt idő, amit a főnökeink irányítanak.

Ezek lehetnek tárgyak, mint például pamuting, számítógép vagy felhőkarcoló, vagy állapotok, mint mondjuk tiszta folyosó és gyógyult betegek, vagy szolgáltatások, pl. hogy busszal járhass ide-oda, hogy a pincér vegye fel a rendelésedet, esetleg hogy valaki hívjon fel otthon, hogy haszontalan dolgok megvételére rávegyen. A munka nem a termék elkészítéséért folyik. Mi a fizetésért dolgozunk, és a főnök azért fizet, hogy hasznot húzzon rajta.

Végül a főnökök újra befektetik a pénzt, amit rajtunk kerestek és tovább terjeszkednek. Munkánk mindabban van fölhalmozva, amit a főnökök birtokolnak és adnak-vesznek – a tőkében.

Állandóan keresik a módját, hogy a munkánkat új termékekben tárolhassák, az új piacokat, ahol eladhatják azokat, és az újabb embereket, akiknek idejükön és erejükön kívül nincs más eladnivalójuk.

Munkánkért cserébe annyi pénzt kapunk, ami elég a lakásbérletre, ennivalóra, ruhára meg sörre – eleget ahhoz, hogy visszamenjünk dolgozni. Amikor nem dolgozunk, akkor úton vagyunk munkába vagy vissza, kipihenjük a munka fáradalmait vagy berúgunk, hogy elfelejtsük a munkát.

A munkánál csak egyvalami rosszabb: ha nincs munkánk. Ilyenkor hosszú heteket vesztegetünk el munkakeresésre, anélkül, hogy ezt bárki is megfizetné nekünk. Ha van is segély, csak kellemetlenségek árán kapható meg, és összege sohasem annyi, mint a munkabér. A munkanélküliség állandó veszélye miatt megyünk vissza dolgozni minden áldott nap.

A mi munkánk ennek a társadalomnak az alapja. Ahogy dolgozunk, úgy növekszik a főnökeink hatalma. Ma a világ összes országban ez a hatalom uralkodik.

A munkaidőnk során a főnökeink és a felvevőpiacaik hatalma alatt állunk. Ugyanakkor egy láthatatlan kéz a munka fegyelmét és céltalanságát erőlteti az életünk más területeire is. Az élet egyfajta előadásnak mutatkozik, amit csak kívülről szemlélhetünk, de semmi befolyásunk nincs rá.

Minden más tevékenység is ugyanolyan idegenné, unalmassá és feszültté válik, mint maga a munka: az otthoni teendők, az iskolaórák, a „szabadidő“. Ezt nevezik kapitalizmusnak.

A MUNKA ELLEN

„A kapitalistáknak ez a rendszer természetesen teljes megelégedésére szolgál. Miért is lennének elégedetlenek? Hiszen meggazdagszanak rajta.“

– Alexander Berkman

A munkát nagyon különbözően lehet felfogni, attól függően, melyik oldalán áll az ember. Főnökeink így jutnak pénzhez, hogy még több pénzt csinálhassanak. Számunkra a munka a túlélés nyomorúságos módja. Minél kevesebbet fizetnek, annál kevesebbet keresünk. Minél gyorsabban tudnak minket munkába állítani, annál keményebben kell dolgoznunk.

Érdekeink ellentétesek, ezért állandó harc folyik a főnökök és a munkások között a munkafolyamatban – és a munkára alapozott társadalom más területein. Mennél többet adunk ki lakbérre vagy buszjegyre, annál többet kell dolgoznunk, hogy az albérletet vagy a buszt kifizethessük.

A bérek, jutalmak, munkaórák és munkakörülmények, csakúgy, mint a politika, a művészet és a technika, ahogy ma ismerjük őket, ennek az osztályharcnak az erdménye. Amikor kiállunk saját érdekeinkért ebben a harcban, akkor tesszük meg az első lépést a kapitalizmus megdöntése felé.

KÖZÖSSÉG

„Nos, itt volt már az ideje, hogy minden lázadó ráébredjen arra, hogy „a népnek“ és a munkásosztálynak semmi köze egymáshoz.“

– Joe Hill

Civilizációnk mélységesen megosztott. Mi, miközben sokunk szegénysorban él, idejünk nagy részét melóval töltjük, míg a dúsgazdag tulajdonosok, igazgatják azt és profitálnak a munkánkból. A társadalmat alkotó közösségek és intézmények ezen alapvető megosztottság köré épültek fel. Így vannak faji, kulturális és nyelvi különbségek és ezekre épülő közösségek. Létezik megosztás és közösség a nemek és korosztályok alapján. Egyaránt alkot közösségeket a nemzet és az állampolgárság, és törésvonalat a nemzetek, illetve az állampolgársággal rendelkezők és nem rendelkezők között. Vallások és ideológiák osztanak meg és egyesítenek minket. Azért zsúfolnak össze, hogy vegyünk és eladjunk a piacon.

Ezen identitások némelyike évezredek óta kísér bennünket. Mások egyenes következményei annak, ahogyan ma dolgozunk. De ma már mindenezek az identitások a tőke köré szerveződnek. Arra szolgálnak, hogy a főnökeink könnyebben halmozhassanak fel még többet a mi különböző termékekbe fektett holt időnkből, és hogy visszatartsa ezt a társadalmat, hogy szétvesse az alapjaiban fekvő megosztottsága.

Így lehet rávenni az országok legszegényebb lakosait is, hogy azonosuljanak az ugyanazon országbeli burzsoákkal, és harcba menjenek a más ország szegényei ellen. Nehéz az egymásnak idegen kinézetű, különböző nyelvet beszélő a munkásoknak közös sztrájkot szervezniük, főleg, ha egy csoport többnek képzeli magát a többinél.

A közösségek között feszülő megosztottságban tükröződik vissza a munkamegosztás, és fordítva.

Míg ezekbe az elkülönültségekbe és kizárólagos közösségekbe erőltetnek, a másik oldalról egy mindent magába foglaló emberi közösséget kínálnak fel portékául. Ez a közösség is legalább ilyen beképzelt és hamis közösség. Elrejti csupán a társadalom alapvető megosztottságát.

A cégtulajdonosok kormányokat, médiát, iskolákat, börtönöket, munkaügyi hivatalokat és rendőrséget tartanak maguknak. Ők tervezik meg az életünket. Az újságok és a tévék az ő látásmódjukat hirdetik mindenütt. Az ő történelmük nagyszerűségét (vagy éppen szerencsétlenségeit) tanítják az iskolákban, amelyek a különböző feladatokra kiképzett szakemberek és bukott veszetesek egyvelegét ontják. A kormánygépezet látja el a társadalmuk működésének zökkenőmentességéhez elengedhetetlen feladatokat.

És ha minden más csődöt mondana, vannak még rendőrségeik,
börtöneik és hadseregeik.

Ez nem a mi közösségünk.


ELLEN-KÖZÖSSÉG

„A burzsoázia máig ennyire virágzó hatalma a proletariátus autonómiájának és szellemi függetlenségének hiányában gyökerezik.“

– Anton Pannekoek

Egymás ellen fordítanak minket, de mi is meg tudjuk szervezni magunkat velük szemben. Azért beszélünk osztályokról és „a prolikról“, mert ragaszkodunk ahhoz, hogy a különböző „közösségekbe“ tartozó emberek lényegében hasonló tapasztalatokon mennek keresztül, illetve annak a megmutatása, hogy az ugyanazon „közösségekbe“ tartozók tulajdonképpen szemben állnak egymással. Innen indul ki a jelenleg létező „közösségek“ ellen folytatott küzdelem. Mikor a saját érdekeinkért kezdünk harcolni, rájövünk, hogy mások is ugyanezt teszik. Az előítéleteink elhalványulnak, és a haragunk a megfelelő irányba terelődik.

Nem a megosztottságtól vagyunk gyengék. A gyengeségünk miatt vagyunk megosztottak. A létező közösségek elveszítik jelentőségüket, ha megtámadják őket, és a legjobb fegyver ellenük, ha feleslegessé teszik őket.

A faji és nemek közti megkülönböztetés vissztaszítóvá válik akkor, mikor különféle bőrszínű női és férfi munkások együtt harcolnak az osztályellenséggel. És ez a harc csak annál hatásosabb lesz, minél több, különböző „közösségekből“ jött ember is bekapcsolódik.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz szükség kormányra, ami a társadalmat igazgatja, hogyha a társadalom nem válik szét vezetőségre és munkaerőre – ha az emberek saját maguk tartják kezükben az életüket. Nem lesz szükség nemzeti és „faji“ közösségekre – és létrejöhet az emberi közösség −, ha a társadalom nem oszlik gazdagokra és szegényekre.

Ezeknek a körülmények megteremtéséért harcolnunk kell a létező körülmények ellen. Ezt a folyamatot, melynek során az életkörülményeink − és ennélfogva a munka, a pénz, a csere, a határok, a nemzetek, a kormányok, a rendőrség, a vallás és a fajgyűlölet – elleni harcban alkotunk közösséget, ezt nevezték el valamikor kommunizmusnak.

POLITIKA

„Minnél jobban kormányoznak, annál kevésbé vagyunk szabadok.“

– The Alarm

A kormány a politikai tevékenység modellje. Különböző országokat, régiókat vagy „közösségeket“ képviselő politikusok csatáznak egymással. Arra bíztatnak, hogy támogassuk azokat a vezetőket, akikkel a legkevésbé térnek el egymástól nézeteink, és már régóta nem igazán lepődünk meg, ha átvernek minket.

Egy politikus származhat a munkásosztályból vagy lehetnek radikális nézetei, mert ez abban a pillanatban szertefoszlik, amint kormányozni kezd. Mindegy, ki van kormányon – a kormányzásnak meg van a saját logikája.

Az a tény, hogy ez a társadalom ellentétes érdekű osztályokra oszlik, azt jelenti, hogy mindig fennáll a veszély, hogy darabjaira hullik. A kormány arról gondsokodik, hogy ez ne történhessen meg.

Mindegy, hogy diktatórikus, vagy demokratikus a kormány; ő birtokolja a fegyvereket, és szükség esetén be is veti azokat saját népe ellen, hogy továbbra is dolgozzunk.

Nem is olyan régen, egy bizonyos országban a forrongás miatt veszélyessé vált helyzetet úgy tudták feloldani, hogy államosították az ország iparának egészét, kialakítottak egy rendőrállamot, és az egészet „kommunizmusnak“ keresztelték. A kapitalizmusnak ez a fajtája kevésbé bizonyult hatékonynak és rugalmasnak, mint a jó öreg szabadpiaci kapitalizmus. Mivel a Szovjetunió bukása óta nincs többé Vörös Hadsereg, ami bevonulhatna más országokba és az említett módszerekkel stabilizálhatná azokat, ezért a „kommunista“ pártok világszerte egyszerű szociáldemokratákká vedlenek vissza.

A munkásosztály politikai pártja önellentmondás – nem mintha egy párt tagsága nem állhatna nagyrészt munkásokból, de azért, mert a legtöbb, amit tehet, hogy hangot ad a munkásosztálynak a politika keretei között. Képviselőinknek arra ad módot, hogy ötleteket szolgáltassanak főnökeinknek ahhoz, hogy miként igazgassák ezt a társadalmat – ötleteket, hogy hogyan csinálhatnak még több pénzt, és tarthatnak minket ellenőrzés alatt. Akár az államosítást, akár a privatizációt támogatják, a több szociális juttatást vagy az erősebb rendőrséget (vagy esetleg mindkettőt), a politikai pártok programjai valójában a kapitalizmus igazgatásának különböző stratégiái.

Sajnos a politika a kormányokon kívül is jelen van. „Közösségek“ vezetői, a hivatásos aktivisták és a szakszervezetek ékelődnek a bérmunkások és főnökök közé, hogy ők legyenek a közvetítők, a tárgyalópartnerek, a kommunikáció eszközei, a képviselők és végső soron a békéltetők. Ők ezeknek tisztségeknek a megtartásáért küzdenek. Ezért kell a munkásosztályt az ellenőrzésük alatt tartaniuk, hogy nyomást gyakorolhassanak a gazdaságban érdekelt politikusokra, egyszersmind felkínálják az üzleti gépezetnek a dolgozni kész munkaerőt. Ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban fel kell oszlatniuk minket, amikor felvesszük a harcot. Ezt néha engedmények kialkudása útján, máskor meg a kiárusításunkkal érik el.

A politikusok szavazásra szólítanak fel, hogy aztán csak dőőljünk hátra, és hagyjuk a bizalmit a nevünkben egyezkedni; támogassuk a vezetőket és szakértőket, és nyugodjunk bele ebbe a passzív részvételbe. Ezek a nem-kormányzati politikusok lehetőséget biztosítanak a kormánynak, hogy békés úton tartsa fenn a status quóját, és ezért cserébe olyan állásokat kapnak, melyekből a nyomorunkat igazgathatják.

Minden politikai csoportosulás bürokratikus. Általában a termelés szerkezetét tükrözik, ahol a tevékenységet kívülről irányítják. Így termelik ki politika hivatásosait. Vezetők és vezetettek, képviselők és képviseltek, szervezők és megszervezettek közötti megosztáson alapulnak. Ez nem valamilyen rossz szervezeti taktikának az eredménye, amit elég egy nagy adag részvételi demokráciával orvosolni. Ez a közvetlen eredménye a politikai csoportok és projektek erőfeszítéseinek – hogy a kapitalizmus egy szeletét igazgassák.

ANTIPOLITIKA

„Az anarchizmus nem valami szépséges utópia, vagy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma.“

– Dyelo Tryda Csoport

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, az alkudozások és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben militáns taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőkért, a burzsujokért vagy az országért küzdünk.

Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenlő félként tárgyalni ezzel a világgal.

A munkásosztály harcainak ezt a tendenciáját, a kormányzaton és a politikán kívül, és -ellen szerveződést, az olyan szerveződési formákat teremtését, ahol kizárólag a saját képességeinkben bízunk – ezt nevezték el valamikor anarchizmusnak.

HÁBORÚ

„Perzseljük fel a gazdagok pompás utcáit!“

– Lucy Parsons

Szóval hadban állunk – az osztályháborúban. A győzelmet nem az ötletek, a javaslatok és a szerveződési stratégiák egységcsomagjai jelentik. Ezt a háborút meg kell nyerni.

Amíg az ő térfelükön van a kezdeményezés, addig magányosak és tehetetlenek vagyunk. Csak egyéni válaszokat tudunk adni az élethelyzetünkre: otthagyjuk a munkahelyünket, olcsóbb lakónegyedekbe költözünk, szubkultúrákhoz és utcai bandákhoz csapódunk, öngyilkosságot követünk el, lottózunk, iszunk, drogozunk, és templomba járunk.

Ez a világ látszik az egyetlen járható útnak. A változáshoz fűzött reményeinket fantáziálásban éljük ki – a mindennapi életünk valóságától teljesen elszakítva. Minden a megszokott módon megy tovább, beleértve minden válságot és pusztulást.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk. Bátrabbá és erősebbé válunk miközben saját osztályérdekeinket érvényesítjük. Ezek nem jelenti azt, hogy sem egy új kormány alakul, sem azt, hogy mi leszünk majd az új főnökök. Közös érdekünk az, hogy véget vessünk ennek az őrületnek, ahogyan most élünk – és ezzel együtt annak a társadalomnak, amely erre az életmódra épült fel.

Mi vagyunk a munkásosztály, azok, akik meg akarják szüntetni az osztályokat és a munkát. Mi azoknak vagyunk a közössége, akik a létező közösséget darabokra akarják szakítani. Politikai programunk a politika elpusztítása. Hogy ezt elérjük, a mai felforgató mozgalmakat kell addig a pontig fejlesztenünk, amíg végül mindenhol teljesen át nem alakítottuk a társadalmat. Ezt nevezték el valamikor forradalomnak..

Munka. Közösség. Politika. Háború.

Eredeti szöveg (prole.info): [klikkelgetős][szöveg][pdf]

Magyarul: [klikkelgetős][szöveg] [pdf]

Először is szeretnénk elvtársi köszönetet mondani az Antipolitika szerzőinek, hogy elkészítették a prole.info szövegének első fordítását. Ezt használtuk fel a füzet elkészítéséhez, bár sok helyen belenyúltunk, tisztáztuk, egyszóval rendeltetésszerűen használtuk a felkínált szöveget. Köszönjük szépen, egészségünkre vált!

A szöveg egyenlőre nem végleges, de első ítéletünk szerint ez már megéri a publikációt ebben a formájában. Ennek a szóróanyagnak a közlését azért tartjuk fontosnak, mert ebben a füzetben egészen pontosan, mégis a hétköznapi nyelvünkre támaszkodva magyarázza el az anarchizmus “mit, miért és hogyan”-ját. Magyarországon munkások milliói élnek a saját történelmüktől elszakítva, a cselekvési lehetőségeik és kényszerpályáik ismerete nélkül. Ahhoz, hogy amindennapi küzdelmek és a pártpolitikai cirkuszi mutatványok mókuskerekéből kitörjünk, először is össze kell gyűjteni az erőnket, hogy végre felállhassunk, és a passzivitással leszámolva támadásba lendülhessünk.

Ez az írás nem egyszerűen egy politikai oktató-, vagy önmagában álló propagandaanyag. Ez egy felhívás a szerveződésre, ösztönzés a politikai cselekvésre a mindennapi életünk nyomora ellen.

“Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenjogú tárgyalásokba bocsátkozni ezzel a világgal.

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.”


Munkásosztály és proletariátus

A húszas évek közepén a munkások több mint 20%-a robotolt napi 10 óránál többet, Kobányán 12 órás munkaidő mellett 12-13 éves munkásgyerekek gürcöltek, téglát cipeltek havi 7 pengőért. Évi 3000-4000-re tehető azon munkások száma, akik életüket vesztették, nyomorékká váltak az üzemi balesetek következtében. Egy dohos, poloskás lakás lakbére 1926-ban átlag 217 pengő volt, ebbol fakadóan rengetegen kénytelenek voltak ágyrajárókat tartani, hogy ki tudják fizetni a lakbérüket. Rengeteg munkáscsalád éhezett, a budapesti munkások 51%-a nem tudott naponta háromszor enni. A munkáskerületekben pusztított a járvány. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… A vezetékes víz fertőzöttsége megtette a magáét. Sok volt az öngyilkos, Budapesten minden 2000 lakosa közül 1 lett öngyilkos (többnyire kilátástalan élete vitte sírba a munkásosztálybelit). „A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú ház lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserűen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak. És ha nagyon sok szabad idejük van, esetleg elgondolkoznak azon, hogy mennyivel jobb nekik, mint az abesszin bennszülötteknek, mert ok kultúrában élnek és jól megszervezett polgári társadalom őrködik anyagi és szellemi javaik fölött. És akit egészen áthat ez a gyönyörű gondolat, az hamarabb alszik el, mint a többiek, hogy reggel friss erővel mehessen ínségmunkára”. (Bálint György)

A húszas évek végén a munkásosztálybeliek lassan és fokozatosan szembesültek a tőke kirívó válságával, saját borükön tapasztalták, hogy a tőkések megint rajtuk verik el a port. 1929-ben főleg bolsevik aktivisták éhségsztrájkoltak a börtönökben, amit valószínűleg az illegális bolsevik párt szervezett meg. A nyomor a perspektívanélküliség újra és újra utcára vitte a munkásosztályt, azonban az 1930 tavaszától sorozatossá váló tüntetések, sztrájkok mögött nem a proletariátus tényleges érdekei álltak – ezek csupán a szocdem és a bolsevik párt uszályában vergődő munkásság demokratikus fellépései voltak. 1929-ben már 75000 ipari munkás volt munkanélküli. Különböző munkanélküli mozgalmak alakultak, amelyek hátterében a szakszervezetek fontoskodtak. Tüntettek Kispesten, Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Pécsett és más nagyobb városokban. 1930. január 26-án a KMP által szervezett tüntetésen, a Rákóczi úton a demonstrálók összeverekedtek a rendőrökkel, egy rendőrt leütöttek. Azonban ezeket a tüntetéseket különféle beígért segélyekkel, tárgyalásokkal hamar leszerelték. A munkásságnak ideje volt szembesülnie azzal, hogy az égvilágon semmit nem várhat sem baloldali funkcionáriusaitól, akik a maguk érvényesülésére használták fel a tömegeket, sem pedig a kormánytól, amely annyi segélyt ad, hogy a munkások épp csak éhen ne haljanak, és így bármikor munkába lehessen állítani oket. A baloldali pártok taktikáztak és az erőviszonyoknak megfelelően dobálták oda üres jelszavaikat a tömegeknek. A hétórás munkanap, a 40 órás munkahét volt ekkoriban a reformista munkásmozgalom terítékén. Ezt 1931-tol vette át a szocdem mozgalom nyugati rokonától. A szervezett munkásokat a reformista baloldali politikai erők szervezték meg, a szervezetlenek pedig gyakran voltak sztrájktörők, így őket szívesebben is alkalmazták. A burzsoázia a megosztottságot akkor is ügyesen kihasználta. Az „idegen munkás” gyakran szembekerült a helyiekkel, a nem magyar munkások ellen a jobboldal emelte fel szavát, követelte elbocsátásukat és kitoloncolásukat (a nacionalizmus természetrajza mindmáig változatlan). Olykor egyes szocdemek is felsorakoztak ezen követelések mögé (pl. 1931-ban a győri szocdemek). A munkanélküliek gyakran összeverekedtek az alkalmazottakkal, és az osztályszolidaritás leghalványabb jele sem mutatkozott.

És mégis élt, lélegzett, mozgott, szervezkedett a magyarországi proletariátus. 1930. szeptember 1-én hatalmas tömegtüntetésre került sor Budapesten.

1930. szeptember elseje:

„Pesti utcák köveire,
folyik a proli vére,
gépfegyver, puska zaja szól,
nem halkan, miként tegnap
ébred a Vörös Holnap!
Dalunk a forradalomról”

A szeptemberi események nem érték váratlanul a hatóságokat, a világgazdasági válság idején jelentősen romló gazdasági helyzet miatt sűrűsödő sztrájkok jelezték a proletariátus egyre erőteljesebb harci kedvét. A szocdemek szeptember elsejére utcára szólították a tömegeket, azonban a proletárgyilkosok a farkát behúzó néma tömeg tüntetését akarták látni. A KMP radikálisabb hangnemben szólt a munkásosztályhoz, hangos, harcias tüntetésre hívott fel, hogy demonstrálják saját erejüket. 150 ezres tömeg vonult fel az Andrássy úton és környékén, a felvonulók serege „Vesszen Horthy!”, „Vesszen Bethlen!” kiáltással hömpölygött az utcákon, a jelszavak még visszafogottak voltak, „Munkát, kenyeret!” követeltek. Az Andrássy út sarkán a rendőrök elállták az utat és nekirontottak a tömegnek, amely „Éljen a proletárdiktatúra!”, „Le a kormánnyal!” felkiáltásokkal csapott össze az állam bérenceivel. Egy ellenzéki politikus megpróbálta megnyugtatni a dühös proletárokat, akik erre felgyújtották a kocsiját. A szocdem vezetők kétségbeesetten vették tudomásul, hogy elszabadult a pokol, és csak a rendőri segítségnek köszönhették, hogy nem ütötték őket agyon. Már a Városligetet is elérte a lázadás, beljebb a városban felborított villamosok és autók, felszedett utcakövek voltak mindenfelé. „Üssük agyon a rendőröket!” üvöltés terjedt a tereken, azonban a rendőri sortűz megölt egy 22 éves elvtársat. Még indulatosabbá váltak az utcák üres gyomrú proletárjai. Csatatérré változott a belváros, de egy-egy jól megszervezett kordon áttörésen kívül, a tömegek akarata a konkrét célok végrehajtásában nem volt egységes. Összecsaptak a karhatalommal, kiosztották a petróleumlámpa vakító fényénél megírt röplapokat, fel-felcsendült az Internacionálé, de általános méretekben nem tudták forradalmasítani a munkásosztályt. Vidéken is összetűztek a proletárok az uralkodó osztály erőszakszervezeteivel. Miskolc, Győr és más városok proletárjai külön-külön vívták a maguk utcai harcát. A szeptember elsejei eseménysorozat fordulópont lehetett volna a proletariátus életében, hisz ekkora tömegek még nem voltak az utcán a proletárforradalom óta. A tömegsztrájk fegyvere és a barikádok emelése azonban mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy továbbterjedjen a harc. A tüntetés eleve defenzív maradt, semmiféle konkrét program, elképzelés nem jelent meg, illetve az sem, hogy hogyan kellett volna továbblendülnie a harcnak. A környező országokban élő munkásosztálybeliekkel sem volt összehangolva a lázadás, egy-egy szolidáris hang fel-feltűnt a mozgalmi sajtóban, de általában a sztálinisták sajátították ki az események értékelését, a világ proletariátusának többsége nem is hallott a történtekről.