Archive

Archive for the ‘Languages’ Category

Atlanta Anti-Police March Nov. 21

November 23, 2011 Leave a comment

Tonight, Atlanta’s campaign against the police continues.

An ongoing campaign to stop the police, who have been murdering Atlantans at an increasing rate recently, and who have been repressing Occupy Atlanta demonstrators, had a march today to commemorate the 5th year after the murder of 92 year old Kathryn Johnston. Demonstrators also remembered 19 year old Joetavious Stafford, killed by a MARTA cop on his way home from homecoming just last month, and Dwight Person who was executed by police in the service of a fraudulent no-knock warrant just 5 days ago. Demonstrators also cried the names of Oscar Grant and Sean Bell and reminded each other of the ongoing repression in Oakland, Seattle, Chapel Hill, Boston, New York, Cairo, Greece and around the world. The narrative of this growing campaign has been explicityl anti-police, as a mechanism of control. Calls to fight “police brutality” have been marginal as well as calls for “justice” or “accountability” – the marchers and literature have focused almost exclusively on the police as an apparatus and on how much “fuck” them all.

By 8:30, the park was filled with almost 100 people who had shown up for the march. Roughly half of them had shown up en bloc – black hoods, pants, gloves, flags and goggles were seen en masse. Additionally, street kids with red and blue bandanas were out showing colors and ready to throw down (hostility between street gangs has been, for a few, suspended in favor of fighting the police and growing Occupy Atlanta). With over half of the soon-to-be-marchers masked, a group of anarchists began passing out stacks of anti-cop fliers (which totaled 2,000) and insisted that people distribute them however they see fit during the march, whether by tossing them or passing them to bystanders. A large banner was unfurled reading “Cops, Pigs = Murderers” an a bass drum inscribed with a red Circle-A on its side began picking up a beat. Many of these faces were new and many of them were obscured by goggles, tied shirts, bandanas, and ski masks.

At one point, someone called for the demonstrators to meet by “the big tree” to discuss the route of the march. Immediately following the call to meet-up, I overheard a kid wearing a red bandana yell “Man, fuck!” to his other friend in red. I asked him what the problem was and he looked at me and said, “These people always out here talking ‘solidarity-this’, ‘solidarity-that’ but as soon as a cop kills someone all I see are these black masks, red masks, and blue masks.” I told him I knew what he meant but that at least he now knew who was down. He agreed.

After a few brief reminders about the details of the murder, which amplified the palpable anger of the march, a man asked if the march was going to remain “non-violent”, to which nobody responded at all. This man would later be seen run up to cops with both fingers in the air screaming “fuck the police.” I guess everything changes rapidly in the streets.

Marchers began chanting “Our passion for freedom is stronger than their prisons” and made their way to the police station located immediately across the street from the park – we were gonna take the fight right up to their shit. The march spilled across the street and up to the glass doors and windows of the station and demonstrators began chanting into the station at the police officers inside who stood confused and surprised. As fliers rained down on the crowd, the march wound its up up to Peachtree Street, going toward the Five Points MARTA station. Chanting “Cops,Pigs, Murderers” and “No Justice, no peace/fuck the police” the march entered the station. Our voices reverberated off of the walls all around the terminal which quickly filled with police. In response, the demonstrators turned their backs to the police with their hands up chanting “Shot in the back/there’s no excuse for that” and “Hey hey/ho ho/ what did you do to Joe?”.

“Shot in the back/There’s No Excuse for That!”

At this point, fliers were blowing everywhere and several citizen-cops began picking them up off of the ground feverishly. When one kid donning a red bandana asked a peace police officer named Daniel, in a truly inquisitive tone, why he was doing that, he responded that the kid needed to “shut the fuck up, you pussy-bitch.” Quite violent rhetoric coming from one of the neo-Gandhians. Coupled with the violence of actively censoring the political outreach of demonstrators, I would say this kid and those who share his intense hatred of freedom are pushing the limits of absurdity.

Rather then wait around for the police, the march wound its way back into the street headed toward Mitchell. At this point, protesters who had at previous demonstrations always remained on the sidewalks spilled into the street. Citizen-cops who had urged us to stop using “violent” language against the police just a few weeks ago began leading chants such as “Fuck the pigs, we don’t need ’em all we want is total freedom”. Something really is happening in this city.

Turning left onto a one-way, the marchers headed toward the Pryor Street police station. Upon arrival, there was a “mic-check”. While blocking traffic, a demonstrator reminded everyone of the magnitude of the struggle and encouraged us to, again, remember Kathryn Johnston, Joetavious Stafford, Dwight Person, and Troy Davis who was unjustly murdered by the state recently for allegedly killing a cop in 1989.

As a few chanted “Atlanta – Oakland – Egypt – France: Fuck the pigs and fucking dance” the march continued to make its rowdy way up the street back toward the park.

Upon arrival to the park, the march decided that it would march up Peacthree Street toward the business district – the “neighborhood of the 1% in this city” as one demonstrator phrased it. Although in retrospect, maybe the march should’ve ended here, at the time it seemed like a good idea: spirits were high and the march was still ready to roll out.

After several blocks of blocking traffic in all lanes going both ways, and a few minutes of rowdiness in a Suntrust Plaza, the march continued up Baker street and made the first right onto another one-way. After a few blocks in this direction, it was brought to the attention of the march by friends driving around the block that riot police and busses had stationed themselves at Courtland and Auburn, just a few blocks away from our current location and right where we were headed. Following a brief and impromptu assembly, the marchers decided that, rather than face-off with the boys in blue, tonight they would call the march a victory and seize full control over the terms of engagement. With a few welps of joy and advice on how to disperse the march into small groups of friends walking in multiple directions, the march ended on a high note.

No arrests, no injury and an overwhelming presence of masked protesters who maintained the anti-police discourse over the liberal “police brutality” narrative. The masked protesters also maintained an open and impromptu public discourse over the trajectory the march should take, encouraging those who dissented with the majority to go through with their plans anyway autonomously – the element of social management was broken down completely during the march except for the few citizen-police picking up leaflets at the beginning off of the ground.

The march, which was roughly an hour and a half, was larger then any of the other marches that have happened in the last 2 weeks and more broadly participated in. Several people, at different points, even ran off of the sidewalks to enthusiastically join the march.

Afterword, many radicals, including mostly anarchists but also several Marxists, gathered at a local house to celebrate the event (a ritual we agreed to continue going forward) and the birthday of one of the participants. Gathering around a fire (start off tee-pee, transition to log cabin to allow the flames to breath), many discussed their feelings about the march and their surprise at the overwhelming force that we have become at these marches. We also revelled about anti-nazi street battles that we’ve heard about in other places (particularly in Trenton and Phoenix) and discussed prison revolts and the general state of prisons in Georgia (the jails are run by the guards, the prisons by the prisoners).

The struggle goes on.

Solidarity with our comrades in Chapel Hill who also marched tonight against the police.

The text of the leaflet distributed (2,000 were thrown into the air and passed out to bystanders):

Background:

Fuck

The

Police

Foreground:

Atlanta’s Cop Problem

Kathryn Johnston – November 21, 2006

Police murder 92 year old Kathryn Johnston – undercover cops raid the house with a “no-knock” warrant and shoot 39 times.

Atlanta Eagle Bar – September 10, 2009

SWAT raids gay bar with no probably cause – with guns drawn, officers make homophobic/transphobic slurs to club patrons and illegaly detain eveyrone in the club for an excessive period of time.

Brian Kidd and Shawn Venegas – January 2011

Police pull over two men in broad daylight and perform illegal cavity searches by the side of the road and sexually molest the men by groping their genitalia.

Roxanne Taylor – May 27, 2011

58 year old woman shot and killed by APD after allegedly stealing from a drug store.

Minors Molested by APD – September, 2011

Several minors sue City of Atlanta for being illegally strip searched in public and suffering groping and molestation by APD – som claims of anal penetrations with police batons.

Joetavious Stafford – October 15, 2011

19 year old shot by the MARTA police 3 times – twice in the back as he lay face down – as he comes home from a homecoming football game. Initial reports that he was armed are denied by eyewitnesses.

Dwight Person – November 17, 2011

54 year old veteran, and father of 2, is shot to death in his East Point home by APD.

The police, protectors of this social order, security guards of the 1% who control us, are everywhere. Their control, their violence, is everywhere that nothing happens. All adventure, managed;all desire; disarmed: all passion, sated; all fires, extinguished — but in us is a fire that never goes out.

There can be no dialogue with the terrorists in blue. As they run over our comrades with motorcylces, abduct our friends from the city sidewalks and quarantine our loved-ones inside their prison walls, they fan the flames of our discontent.

In Seattle, Chapel Hill, Greece, Chile, Bahrain, Egypt, Oakland, Denver, Moscow the struggle against the police grows. Inside Pelican Bay, the memory of Attica lives.

Fire to the prisons and the society that created them. (A)

Several hundred other leaflets where distributed as well:

The back: OCCUPY EVERYTHING! DON’T FUCK WITH ATLANTA

The front:

Occupy Everything! (Really)

In a crisis, it does not make sense anymore to beg. Though it is certainly no longer possible, many of us do not year to “go back” to the golden-age of our grandparents generation – a Keynesian control that resulted in the complete flattening out of any adventure, on the one hand, and the real subsumption of product into an every-expanding, ecologically perilous, global factory on the other. The age of austerity, which we face today, is a necessary result of the so-called “responsible capitalism” of the last few decades.

Although we are active in the current “Occupy Together” movement, many of us are distressed by the presence of those for whom the seizure of public parks and plazas represents a forum in which to “voice grievances” to Power – as if anyone was listening anyway.

The point of an occupation is not to “send a message” to Power, nor is it to demand to Power this-or-that resotration of normalcy. The occupation is a commoning, if you will, of resources and tools. The occupation must expand to all other spheres of social life as a necessary consequence of what it is: we must take over more shit so we can share it!; communization of this sort does not need to wait for the proper structures or the “right time” just as we do not need to go to culinary school before planning pot-luck dinners with our friends and neighbors. It is this sense of urgency that brought us into the parks int he first place – when so many in the established “activist” milieu remained skeptical, we came together to act outside of the political script to create something that was frankly unimaginable in scope just a few months ago.

The precedent has been set, and eveyrone already feels it on the tip of their tongues anyway:

To move forward, we have to start taking over buildings.

In Oakland, as well as in Chapel Hill, the landscape of struggle is being questioned altogether – that is to say, the struggle over landscape is being addressed for the first time in a meaningful way: how are we supposed to defend a park from police violence? how are we supposed to stay warm in the winter?

The answer is obvious to many of us.

This question, the question of weathering abuse as well as the question of expansion, is not a new one. Many of us occupiers have spent the last several weeks buildings relationships with houseless people – ask them how they live through the winter. more than likely, there are vacant buildings all over your city and most, if not all, of them can be used in new and exciting ways. Or perhaps the city is littered with buildings begging for a new content – universities come to mind as does city hall.

“Stop taking orders – Start taking over.”

Our comrades in Europe have been taking over buildings for decades now. Abandoned buildings everywhere have been transformed in “social centers” that serve as matrices of struggle and activity in the face of global capitalism which would render the buildings lifeless. Perhaps the “Occupy Together” movement can learn some lessons from the autonomous movements of decades past in the European context and expand on it for the American landscape.

-some scheming anarchists.

Reproduced from libcom.

Hadüzenet

August 2, 2010 Leave a comment

Ezentúl minden elemzésünk egy hadüzenet.

Válságos valóság

Az elmúlt másfél-egy év óta a görögországi helyzet csak úgy szemlélhető, mint egy megkerülhetetlen erő, amely folyamatosan forradalmi alakot ölt. A 16 éves fiú halála gyújtóponttá vált a mozgalmak fejlődésében, robbanásszerű szaporodásában. A 2008 decemberében meggyilkolt Alexandros Grigoropoulos azóta nem az egyetlen áldozata a rendőrök fegyverének. A tudatos és militáns proletár csoportok mellett egyre nagyobb méreteket öltött a munkások szerveződése és ellenállásuk az újabb fokozott kizsákmányolás hivatalos bevezetése ellen.

A tőke válságperiódusa világszerte a tőke újraszerveződését hozta magával. A burzsoázia frakciói közötti hatalmi harc új lendületet vesz minden ilyen alkalommal, hogy a lehető legprogresszívabb kizsákmányolók kerüljenek nyeregbe és vezényeljék az államapparátusokat, intézményrendszereket és nem utolsó sorban, hogy elfoglalják új piaci pozícióikat. Visszatekintve az elmúlt száz-kétszáz évre, a polgárság reakciója a profitráták zuhanására nem volt más, mint a kizsákmányolás mértékének növelése. A huszonegyedik század elején, évtizedünk első felében a polgárság profitéhségét a külterjesség fedezte elsősorban, amint azt láthattuk az iraki és afganisztáni háborúban, a kínai infrastruktúra kiépítésének kegyetlen hajszájában. Ezzel párhuzamosan természetesen a “tőkésítés”, a kizsákmányolás intenzív fokozása is a porondon volt, ami a leginkább a dél-amerikai kontinens országaiban ment végbe.

Az új piacok ígérete, a technológiai fejlődésbe vetett végtelen bizalom és a háborús gazdaság állandósítása adta az alapot a gazdasági növekedés, azaz a bővített újratermelés kereteinek fenntartására. Az évtized második felére azonban ez a lendület kifogyott. Adóságspirálok, divatosan szólva üzleti “lufik” képződtek, melyek „fedezetetére” már nem elég az új piacok ígérete. Világossá vált, hogy a kezdeti eufória, amellyel a nemzeti piacok regionális összeolvadását ünnepelték a nagy gazdasági blokkok kialakításakor, gyorsan elpárolgott és a növekedés gyakorlatilag megállt. A megszorítási hullámok egymást érik az évtized eleje óta, de igazán annak második felétől vált világossá, hogy ezek nem csak egyedi, külön álló esetek az egyes régiókban, ez egy világméretű járvány, amely még ebben a percben is csak terjed a szélrózsa minden irányába. Az USA, az EU, Kína és Dél-Amerika kapitalistái a lehető legváltozatosabban faragják meg a szociális kiadásokat, növelik a munkaidőt, vezetnek be kötelezően fogyasztandó szolgáltatásokat és még folytathatnánk a sort a végtelenségig.

Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy tettenérjük a politikai vezetők hazugságait. Minden erőfeszítésük tökéletes kudarcba fulladt, hogy a válságot egyszerű pénzügyi zavarnak állítsák be. A gazdasági válság első felvonásának végével a járvány továbbterjedt az ún. “reálgazdaságra”, tehát a termelés minden területére. A pénzügyi válság hirtelen gazdasági válság alakját öltötte, hogy ebben a formában kísértsen minket a munkahelyeinken és a munkaügyi hivatalok előtti ácsorgásunkban. Miniszterek és miniszterelnökök nyilatkozatai tele vannak a válság kezelésére tett ígéretekkel, azzal a néphülyítő szociáldemokrata maszlaggal, hogy a politikai szféra mindenható, és a gazdasági pályát képes megregulázni. És úgy látszik, az első körben hatott ez a maszlag.

Senki nem vette komolyan igazán azt, amikor a különböző kormányhivatalok a pénzügyi szektor kisegítésére euró- és dollármilliárdokat ruháztak be a bajban lévő alapokba és bankokba, egyetlen reakció csupán a rendelkezésekkel szemben a civil szervezetek szokásos erőtlen panasza volt: “Ne velünk fizetessék meg válságot, amit ők idéztek elő!”. Ebben a mondatban összegezte a velejéig demokratikus baloldal Európában, hogy nézetük szerint ezek a lépések a hibásan kezelt büdzséből következnek… Mindjárt ezen a ponton össze is találkoztak a nemzeti kistőke állandó lokálpatrióta álláspontjával, paradox módon azzal a tőkés réteggel, amely az államot kéri segítségül a védett gazdasági territóriuma megőrzésére. Első ránézésre ez a jobbos-balos egybeesés némileg furcsának tűnik, de valójában fényt derít a burzsoázia politikai polarizációjának cirkuszi mutatványaira.

Nemzeti összefogás

Görögország miniszterelnöke a nemzeti egység (hmmm, honnan ismerős?) nevében adta át a kormánya által kidolgozott reformrendeleteket. A költségek lefaragását annak hatására iktatták be, hogy a PASOK a kormányváltás után kiderítette, hogy a megelőző konzervatív kormány meghamisította a költségvetési adatokat. A rendeletek egyre csak szaporodtak a befektetői körök pánikhangulatának terjedésével, illetve francia és német vezetés nyomására.

Az intézkedések bejelentése után az addig is az általános rendőri megszállás ellen forrongó országot sztrájkok, tüntetések, utcai harcok, tűzpárbajok, robbantások és gyilkosságok sorozata lepte el. A szakszervezetek és a szakszervezetek tagjai utcára vonultak – persze ez a kettő nem ugyanabból az okból. A hatalom hirtelen darabokban hevert: a KKE (Görögországi Kommunista Párt) és a hozzá kapcsolódó szakszervezeti egyesülés komoly utcai támogatást érezhetett a háta mögött. Sztrájkokat a szakszervezetek viszonylag könnyen tudtak bejelenteni egy olyan légkörben, ahol a megszorításoknak nemcsak a puszta ténye, de elképesztő mértéke is felbőszítette a görögországi munkásosztályt.

Az Athénban felsorakozó proletárok bizonyos távolságtartással ugyan, de felvették a szolidaritási kapcsolatot a legradikálisabb elemeikkel, és ha tovább nem is mentek, de gyakran cinkosaikká váltak a militánsabb bajtársaiknak. A 2008 decemberében lezajlott felkelés során szerzett emlékeiket frissen találta az új szituáció, és lehetetlen nem felfedezni azokat az újonnan született kötelékeket, amelyek átszövik a görög események menetét. A fasiszta szervezetek ugyan nem lettek népszerűbbek a krízis napjaiban, de szilárd támogatást élveznek, amelyet a rendszeres pogromok, merényletek és más politikai megnyilvánulások is megerősítenek. A Chrisgi Avgi (Arany Hajnal – Igen, ez az Arany Hajnal, amely együtt táborozott a baráti torockai-féle 64 Vármegye Ifjúságával a napsütötte Olaszországban, ahol az egyik téma az északi kultúra önvédelme volt a déliekkel szemben. Az az Arany Hajnal, amelynek vezére egyébként a junta-korszak egyik “bizalmija” volt.) például bevándorlók elleni hadjáratokat szervezett, “feketekereskedelem kisöprése”-címén, és ezzel is éreztette a jelenlétét a hatalmi háborúban. Maga a tény, hogy a kormányváltás nem csillapította igazán a forrongások intenzitását, eleget árul el arról, hogy milyen nemzeti egységről is van itt szó.

David Cameron, a nemrég lezajlott választások után kinevezett angol kormányfő is a nemzeti egyetértést szorgalmazza az államadóság lefaragásákor. A konzervatív vezetők ugyanis komoly problémákat találtak a könyvelésben, amit a Labourtól, Gordon Brown kabinetjétől vettek át. “Sokkal nagyobb a baj, mint eddig gondoltuk volna.” A kampány során persze már minden párt pedzegette, hogy lesz itt valami nadrágszíj-szorítás, és az első ésszerűsítő intézkedések pedig már le is sújtottak. Meglengették bárdot a közszféra felett, illetve további adóemelésekről beszélnek. A munkanélküliség az 1980-as évek óta nem volt 10% környékén. Ha valamiért előfordul, hogy megvalósulna a Demokrácia Falu lakóinak óhaja az Afganisztánban és Irakban állomásozó brit katonák visszavonásáról, az azért fog megtörténni, mert a hadsereg létszámát is jelentősen le akarják költségvetési okokból faragni, pontosan ennyi új munkást felszabadítva a munkaerőpiacon. Persze lehet, hogy a hadseregből szélnek eresztett obsitosok végül könnyen találnak munkát a rendőrségnél…

A ködös Albion sajtójából ömlenek a bandaháborúk, nemi erőszakok, tűzharcok, képei. A szakszervezetek éledeznek. Ötezer itt, hatvanezer ott. Nemzeti egység, – mondja Cameron.

Nem olyan régen volt, hogy ne emlékezzünk Kósa Lajos és Szijjártó Péter látványos műsorára: a költségvetés elemzése után arra jutott ugyanis a kormánybizottság, hogy az előző kormány által hátrahagyott pénzügyi helyzet rosszabb, mint ahogy gondolták. Pánikhangulat a nemzeti valuta körül, pár nap alatt komoly esés. Valamit tenni kell. A sajtó, a vezető közgazdasági szakértők hada kórusban könyörög a kormánynak, hogy stabilizálja a helyzetet, vagyis cáfolja meg Debrecen polgármesterének szavait. Napok leforgása után a kormány hirtelen előáll a farbával: lerántják a leplet a “gazdasági akciótervükről”. 15% “bértömeg”-csökkentés az állami szektorban, liberálisabb adórendszer, bankadó – ezek a gazdasági szerkezet átalakításának lépései.

“Nemzeti Együttműködés Rendszere” – szerepel az új kormány első lépéseként előterjesztett politikai nyilatkozatban. Az országban a megélhetés az elmúlt években folyamatosan nehezebbé vált. Sorra jelentek meg a munkásosztály legkiszolgáltatottabb, széleskörben lumpennek tekintett rétegeivel szemben hozott rendeletek a legváltozatosabb adminisztrációs szinteken. Az egyik jobboldali párt, mely többek között az ún. “cigánybűnözés” elleni harcot hirdette, a választásokon látványos eredményeket produkált. A kormány legújabb adószerkezeti intézkedései alapján a válságkezelés terheinek elosztásából a munkásosztály oldalára billen a mérleg. Az első világháborút követő proletár-mészáros rezsimek teljeskörű rehabilitálása folyik. Tervek között van a “hatékonyabb rendvédelem” is, a büntetési tételek alsó határainak megemelése, a rendőri állomány létszámának növelése. És persze mindez a nemzeti együttműködés jegyében.

Itt emlékeztetnünk kell az előző kormány szavaira is a válságkezelés kapcsán (Válságkezelés és növekedés – stratégia az erős Magyarországért), hogy teljesebb képet kaphassunk: “A válság kezelése nem egyszerűen költségvetési kérdés – nemzeti kihívás.”

Átszerveződés és hatalomátvétel

A befektetői körök figyelme Spanyolország, Portugália, Írország és Görögország nemzeti adóságára terelődött, és ezzel új felvonásba kezdtek ebben a meglehetősen hosszúra nyúló színdarabban. Az állami beavatkozások után ugyanis törvényszerűen az állami büdzsék körül alakultak ki az újabb riadalmak, kiderült, hogy a legtöbb ország költségvetése gyakorlatilag nem bírja el a “válságkezelés” költségeit. Bár a média az ún. PIGS államok körüli balhékkal van tele, a “felelőtlen költekezés” miatt veri el a port az említett államokon, vagy az ott lakókon, politikai színezetének megfelelően, de valójában világszerte ugyanez a helyzet. Az USA-tól Anglián keresztül Kínáig jelenleg is tart a gazdasági reformintézkedések bevezetése. Az euróövezetben zajló befektetői krízist végül egy újabb kisegítő csomaggal oldották meg az államfők és a vezető tőkés körök. Természetesen ehhez a megegyezéshez már alapfeltételként jelölték meg a megszorító intézkedéseket, azaz ezekben az államokban a munkásság újabb terhekkel gazdagodik, újabb emelt profitrátát kell megszolgálnia.

Románia, Csehország, Portugália, Görögország, Spanyolország, Írország, Németország, számos USA tagállam,… felesleges is továbbsorolni. A helyzet tehát az, hogy a munkásosztály egésze csak most kezdi majd el igazán érezni azt, amit a 2007-ben még pénzügyi zavarnak állítottak be odafenn. Felelőtlen hitelekről cikkeztek az újságok, és egy szót sem ejtettek arról, hogy ezek a “felelőtlen hitelek” jelentették az elmúlt időszakban azt a növekedési potenciált, amire a gazdaság egésze felépült. Az új rezsimet ugyanis a reformokra kondicionálták, a szlogen mától az, hogy “rendbe tesszük!”. Egymásra licitálnak a miniszterek és miniszterelnökök a százalékokban, azaz hogy milyen mély érvágást is végeznek el rajtunk.

Ahogy láttuk a felsorolt néhány példán (ó, és még mennyi van) a rendcsináló kormányok egytől-egyig a “nemzeti egység”-re hivatkozva szentesítik rendeleteiket és megváltó intézkedés-tervezeteiket. Országonként természetesen eltérő a válság konkrét megnyilvánulása, és egyben mások is az adott hatalmi feltételek. 2008-ban egy szabályos gazdasági hatalomátvétel ment végbe a világpiacon. A hitelrendszer köré szerveződött nemzetközi munkamegosztás forrásai kiapadtak, és beindult a pánik-gépezet, ami végül a pénzügyi hálózatokba öntött irdatlan mennyiségű állami segélycsomagok árán kerülte el a teljes széthullást. Ami valóban végbement, az a hitelrendszer kisajátítása volt. A hitelrendszert az állami büdzsék, illetve ezáltal az államok hitelezői vették ellenőrzés alá.

A válságnak nincs vége. A válságot valóban menedzselték, kezelgették, de ettől még lefelé tartunk a lejtőn. Valódi arca most kezd csak igazán kibontakozni: egy megoldást találtak – még több munka! Görögország példája minden államfő előtt ott lebeg Európában: milyen megcélzott számadatokkal, mekkorára fokozott tempóval lehet még fenntartani a társadalmi békét. Meddig tudnak elmenni anélkül, hogy be ne köszönjön egy eltévedt gránát parlamentjük ablakán. Milyen biztonsági intézkedéseket kell hozniuk, hogy megbénítsák a proletárok szervezkedését. A hatalom mindig is arról szólt, hogy hogyan ne veszítsék el az ellenőrzést a társadalom egésze felett.

Az internet példáján láthatjuk, hogy milyen ellenőrzési intézkedéseket vezettek be az utóbbi pár évben. A terror, a gyerekpornográfia, a “kalózkodás” elleni hadjárat égisze alatt gyakorlatilag mára teljes kormányzati ellenőrzés van érvényben minden országban az internetes forgalom felett. Hasonló mondható el a telefonhálózatokról is.

A közbiztonság fenntartása érdekében szó szerint több millió kamera figyeli a köztereket, a boltokat. Csak nehogy valami történjen. Az újságok címlapjait a borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságok, nemi erőszak képei uralják, hogy a célközönség körében legitimálják az újabb hírszerzési gyakorlatok bevezetését.

Az 1997-es albániai proletárharcok tanúsága szerint a tőke egyre inkább úgy számít a hadseregre, mint fegyelmező erőre. A nemzeti hadseregek sorra állnak át a zsoldos hadsereg modelljére, hogy ebben a formában biztosítsák, hogy egy felkelés során a katonák szakmai feladataikra koncentráljanak és ne kössenek barátságot az “ellenséggel”, azaz velünk.

Soha nem látott szakadékok nyíltak meg az elmúlt évtizedek során az aktív dolgozó és az állástalan munkásosztálybeliek között, az ellentéteket kisebbségi-többségi nemzetiség, bevándorló-bennszülött, eltartott-eltartó, nyugdíjas-fiatal ellentétekben stabilizálták. A keresztény örökség moralizálását a szociáldemokrata mozgalom “társadalmi igazságossága” egészíti ki, és így a proletárcselekvés iránti szolidaritással szemben a polgári erkölcs bástyái állnak.

Világos, hogy a megszorítások korát éljük. Az is világos, hogy a kizsákmányolás mértékének fokozásához egy átfogó, megelőző hadjáratot folytat ellenünk a burzsoázia. Proletár testvéreink a világ más részein ugyanúgy szenvednek tőle, mint mi. Persze az időzítésen múlik minden, ezért iparkodnak szétosztani jól kezelhető helyi válságokra a világgazdaság globális haldoklását. Ma Görögországban tombol a vihar, de holnap átvonul az északi térségbe.

Senki ne képzelje, hogy a vihar elmúlt azért, mert jó híreket kapunk az újságok szorgalmas tudósítóitól a tőzsde virágzásáról. Láttátok azokat a kipirult, boldogságban úszó arcokat a tőzsdéken, amikor elfogadták az euró-zóna kisegítő-csomagját? Láttátok, hogy ujjonganak a részvénybörzék, pénzpiacok, diplomaták, tőkések? Ilyen az igazi polgári gyönyör: Most határoztak a munkások szárazraszívásáról a piac legnagyobb vámpírjai.

Senki ne képzelje, hogy azok az égbetörő mutatók egy szebb jövőt ábrázolnak az újságok címlapjain. Azok a színes kis csíkocskák jelzik a következő évi munkaórákat, a többletszenvedéseket a túlélésünk alamizsnájához mérve. Jövedelmezőségi előrejelzéseket gyártanak abból a vérből, amit mi izzadunk ki magunkból a nap huszonnégy órájában, megállás és pihenő nélkül. Hogy túléljünk, vagy ha – úgy diktálja az érdek -, akkor megdögöljünk. Azok a holnapunk gyötrelmeinek oszlopai, a szolgaság önmagáért való várába építve.

“Adj vért, hogy a helyi szinten jelentkező problémákat ne hozzák összefüggésbe a tőke általános válságával, amely nem ciklikus, hanem permanens. Adj vért, hogy a franciaországi proletár megmozdulásokat ne kapcsold össze önnön nyomoroddal, hogy a Latin-Amerikában folyamatosan zajló tüntetések, sztrájkok, lázadások csak médiaesemények legyenek számodra, és hétfő hajnalban pontosan lépj be az elidegenedés csarnokaiba.”

[Barrikád Kollektíva: Adj vért! (2006)]

Can we break walls with dialectics? (1.)

Attila József as a child

The history of the Hungarian workers’ movement after the “II. World War” has been committed to paper almost exclusively by Bolshevik-social democratic Marxists, therefore they regarded all the major manifestations of the class movement as successes of their own party line, while usually they were writing disdainfully about the more radically leftist groups and – beyond leftism – the anti-democratic anarchist-communist groups and phenomena, and called them traitors. But there had been some militants about whom the party-historians had to speak, because, for instance, their activity in the workers’ movement had become inseparable from their literary activity, so it was impossible to remain silent about them. The press also couldn’t afford not the make capital from a newly discovered proletarian poet or working-class writer for a while. Here we would like to say some words about one of the most controversial figures of the movement in Hungary, Attila József, whom our introduction fits very well. In addition, we can witness now in Hungary a falsification, the aim of which is to make from this proletarian poet a bourgeois poet.

After the crushing of the revolution in 1919, during the twenties, in the Café Blau in Vienna, a small anarchist circle around Erno Weiler met regularly. The latter considered himself a communist, but he had taken a loathing to the Bolshevik “party discipline” and made sabotage acts in Vienna together with his comrades while living the life of the vagabonds. Attila József had traveled to Vienna in order to study, and here he contacted Géza Forgács, a member of the ‘Bund der Herrschaftslosen Sozialisten’ anarchist circle, which published a periodical. The young poet heard a lecture of Pierre Ramus, and there he made acquaintances with Weiler and his comrades. However, their ways separated. In this period Attila József met the Bolshevik elders of the Vienna emigration, György Lukács and Béla Balázs, and they held him a very talented proletarian poet. After the short stay in Vienna, Attila József arrived in Paris in 1926, here he made acquaintances with A. Dauphin-Meunier (who had written his book about the proletarian revolution in Hungary, La Commune Hongroise et les Anarchistes, not long ago, in 1925). Shortly after his arrival, Attila József got in touch with the Anarchist-Communist Union, which was discussing about individualist anarchism versus collectivism and anarcho-communism in this period. There are no memoirs from which we could know whether the young proletarian poet had somehow participated in the debates, and we are also not informed whether he met the Platformists around Makhno. For him, it was more a period of inquiry and immersion than of serious commitment. But the new influences had shown through his revolutionary poems written in those days – it’s enough to mention the excellent Szabados dal (‘Emancipated Song’). Soon he starts to deeply study the works of Marx, and, among others, this helps him to become one of the most brilliant revolutionary poets, the poems of whom step out from the usual medium, penetrate into the factories, workshops and workers’ flats and hardly strike. The poet had become a member of the Bolshevik party, but he was expelled later because of his unreliability and anti-Stalinist views. Marx in lyrics – so we can characterize his most important and best thought-out poetic works. Attila József was one of those few in the Hungarian class movement whose historical materialist approach hadn’t become a peculiar grotesque self-justification which makes one drown in Marxist orthodoxy. His class-struggle poems (he wrote a big number of them while living in the deepest proletarian misery) are tantamount to any high-standard communist analysis, and they are also first-class bases for agitation. Later some of his poems and essays suffered for the fact that the poet hadn’t found his comrades and moved towards social democracy, and with his united frontist views drifted apart from the revolution. His journal contributions and studies are less meaty, but we can see in them the vague picture of a lost serious ‘communist theoretician’ (see A szocializmus bölcselete [‘The Wisdom of Socialism’] from 1934, for example). In 1937, being 32 years old, Attila József committed suicide, not having found his place either in civil life or in the movement, so he decided to let the train destroy his young body which had suffered many privations. We charge also this to the bourgeoisie’s account. Sure it is…

Lehet-e dialektikával falat törni? (1.)

József Attila

A magyarországi munkásmozgalom történetét a „II. világháború” után szinte kizárólag bolsevik-szociáldemokrata marxisták vetették papírra, ebből adódóan minden nagyobb méretű mozgalmi megmozdulást saját pártvonaluk sikereként könyveltek el, miközben általában lekicsinylűen írtak a tőlük balra, vagy azon túl működő antidemokratikus anarchista-kommunista csoportokról, jelenségekről és leárulózták azokat. Akadtak azonban olyanok, akikről mégis csak kénytelenek voltak szólni a párttörténészek, mivel munkásmozgalmi tevékenységük összeforrt például irodalmi tevékenységükkel, és így nem lehetett elhallgatni oket. A sajtó sem tehette meg, hogy ha felfedezett egy proletár költőt vagy munkásírót, akkor azt a maga szintjén ideig-óráig ne futassa, ne tőkésítse. Az itt következőkben a magyarországi mozgalom egyik legellentmondásosabb figurájáról, József Attiláról ejtenénk néhány szót, akire bevezető soraink nagyon is illenek. Ráadásul ma Magyarországon annak a hamisításnak vagyunk tanúi, hogy a proletár költőből polgári költőt próbálnak kreálni.

Az 1919-es forradalom leverése után a húszas években, Bécsben a Café Blauben egy kis anarchista kör találkozgatott, Weiler Ernővel az élén, aki kommunistának tartotta magát, de megutálta a bolsevik „pártfegyelmet” és ausztriai tartózkodása során szabotázsakciókat hajtott végre elvtársaival, miközben élte a vagabundok életét. József Attila Bécsbe ment diákoskodni és itt került kapcsolatba azzal a Forgács Gézával, aki tagja volt a Bund der Herrschaftlosen Sozialisten nevu anarchista körnek, melynek időszakos lapja is megjelent. A fiatal költő elment az egyik Pierre Ramus által tartott előadásra és ekkor ismerkedett össze Weilerékkel. Útjaik azonban elváltak. József Attila ekkoriban találkozott a bécsi emigráció bolsevik öregjeivel, Lukács Györggyel és Balázs Bélával, akik igen tehetséges proletár költőnek tartották. József Attila rövid bécsi tartózkodás után 1926-ban Párizsba került, itt ismerkedik össze A. Dauphin-Meunierrel (aki nem sokkal korábban, 1925-ben írta meg könyvét a magyarországi proletárforradalomról: La Commune Hongroise et les Anarchistes címen). József Attila megérkezése után nem sokkal felveszi a kapcsolatot az Anarcho-Kommunista Unióval, amely éppen ekkor folytatta le vitáit az individualista anarchizmus kontra kollektivizmus, anarcho-kommunizmus kérdésében. Semmilyen emlékezés nincs arról, hogy az ifjú proletárköltő bármilyen szinten is részt vett volna a vitákon, és arról sincs információnk, hogy összeismerkedett volna a Mahno-féle platformistákkal. Inkább a tájékozódás, az elmélyülés korszakát élte, mintsem a komoly elköteleződését. Azonban ekkor született forradalmi versein átütnek a friss hatások (elég csak a nagyszerű Szabados dalra gondolnunk). Hamarosan behatóan ismerkedik Marx műveivel, és többek között ennek hatására az egyik legnagyszerűbb forradalmi költővé válik, akinél a vers kilép a megszokott közegből és behatol a gyárak, az üzemek, a munkáslakások falai közé és üt. A költő a bolsevik párt tagjává válik, de megbízhatatlansága és anti-sztálinista felfogása miatt később kizárják. Versbe szedett Marx – jellemezzük legfontosabb és átgondoltabb költői műveit. József Attila a magyarországi mozgalmon belül azon kevesek közé tartozott, akinek történelmi materialista szemlélete nem válik sajátosan groteszk önigazolássá, amely révén belefullad a marxista ortodoxiába. Osztályharcos versei (amelyeket szép számmal ontott magából, miközben a legmélyebb proletárnyomorban élt) felérnek akármelyik jól sikerült kommunista elemzéssel, illetve elsőrangú agitációs alapok is. A későbbiek során verseinek és esszéinek némelyike megsínyli, hogy a költő nem találja meg elvtársait, és így elmozdul a szociáldemokrácia irányába, egységfrontos nézeteivel eltávolodik a forradalmiságtól. Publicisztikája és tanulmányai nem annyira tartalmasak, de csíráiban egy elveszett, komoly „kommunista teoretikus” képe tűnik fel (lásd pl. A szocializmus bölcseletét 1934-ből). József Attila 1937-ben 32 évesen úgy lett öngyilkos, hogy sem a polgári életben, sem a mozgalomban nem találta meg a helyét, ezért inkább a vonattal szétzúzatta fiatal, sokat nélkülöző testét. Ezt is írjuk a burzsoázia számlájára. Naná…

Állami elnyomás

Közvetlen a 2008 decemberi felkelés után az állam megkísérelte helyrehozni sebzett presztízsét és helyreállítani a hullaszagú társadalmi békét, mivel félő, hogy válság árnyékában új lázadás és társadalmi nyugtalanság törhet ki. Mivel a társadalmi “romlottság” egyik búvóhelyének tartják Exarchiát, ezért csaptak le rá és vezették be a háborút idéző rendőri megszállást. Közben az állam úgy tűnik, hogy továbbfejlesztette a jogi fegyvereit is, hogy könnyebben ellenőrzése alatt tudja tartani a társadalmi szférát: például házkutatásokat rendeltek el – a főügyész Sanidas segítségével – a búvóhelyeken és squatokban, vagy életbeléptették a koukoulonomos-t (kapucni viselés elleni törvény) a tüntetéseken. Ezzel párhuzamosan megkezdték az egyetemi menedékjogot felszámolni: Propylaea-t a rendőrség lezárta 2009. decemberében, és többször is behatolt athéni és tesszalonikii egyetemi kampuszokra.

A közrend helyreállítása miatt az állam növelte a rendőrök létszámát és új, motoros egységeket hozott létre, “Delta” és a “Dias” néven. Komolyan erősödött a rendőri jelenlét minden városrészben. Hogy Athén belvárosából kiterjesszék a rendőrállam műveleteit más területekre is, 2010 márciusában Athén és Tesszaloniki utcáin 2000 motoros rendőri egység cirkált a város külső negyedeiben. A kormány kétségbeesetten próbálja az egyetlen lehetséges képet közvetíteni magáról a társadalom felé, az állampolgárok állítólagos biztonságának szavatolását. Ezért aztán motoros zsaruk naponta cirkálnak továbbra is a városokban, ami hozzávetőleg fél millió euróba kerül.

Ezeket az intézkedések alkotják a zeró-tolerancia elvének hátterét, ami a demokrácia háttéralkuinak csendjét megtörő tiltakozásokat sújta: a rendőri erők megelőző lépései, hogy a tiltakozókat beviszik, megrohamozzák a szabad társadalmi tereket (Resalto, Giannena), és erővel (letartóztatásokkal, verésekkel és vegyi fegyverekkel) vernek le minden demonstrációt, amelyek fokozatosan egyre harciasabbakká válnak. Ezekre jó példa a nikaia-i és a byronas-i kivonulás, ahol az állam bérgyilkosai ellen tiltakoztak, akik megölték Mohammed Kamran Atifot (miután megkínozták a rendőrségen) és Nikola Todit (akit az utcán lőtték le a zsaruk egy tűzpárbajban).

Ezt a kegyetlen politikai elnyomást erősíti a média és más közvetítő szervezetek, mint a politikai pártok és a szakszervezetek; ezek hivatottak alakítani a közhangulatot, illetve ideológiai síkon intéztek támadásokat a tiltakozók ellen. Erre tipikus példa az anarchista mozgalom kriminalizálása fejpénzek hirdetésével és koholt vádak terjesztésével, melyek szerint a mozgalom “bűnözőkkel”, fegyveres csoportokkal működik együtt.

Mindezekhez hozzájön még az, hogy Görögország és Törökország között különösen jó együttműködés alakult ki az elnyomás terén. Legutóbb a védelmi szoftvereket frissítik, hogy összekapcsolhassák a Frontex rendszereivel, amiket a földi, tengeri és légi határellenőrzésre használnak. A kormányhivatalok a török kollegáik repülőjáratait használják fel arra, hogy aztán a légtér megsértéseről beszélhessenek, mivel a múltban sokszor hasznosnak bizonyult “külső ellenség” képe a belső krízisek kezelésére, mint pl. a jelenlegi gazdasági válság. Nem véletlen, hogy a külső ellenség képe éppen akkor jelenik meg, amikor a helyi uralkodóosztály nem érzi magát biztonságban.

forrás: contrainfo

State Repression

Immediately after the uprising of December 2008, the state attempted to restore its wounded prestige and re-establish a funereal social peace, fearing riots and unrests that could erupt in anticipation of the economic recession. It targeted Exarchia, mainly as a place of social iniquity, and imposed a military-style police occupation. In the meantime, the state sought to strengthen its legal arsenal in order to better control the social sphere, either by ordering – through prosecutor Sanidas – searches in hangouts and squats, or by applying the koukoulonomos (hood-wearing-law) in demonstrations. At the same time, a sustained effort to remove the university asylum status began, with the police guarding the Propylaea in December ‘09, continuously violating it in the Thessaloniki and Athens campuses.

The state sought to reorganize public order, increasing the number of cops and creating new units, such as the mechanized units “Delta” and “Dias”. Meanwhile there was a considerable increase of police presence around all neighborhoods. In March 2010, in the streets of Athens and Thessaloniki, there was a flux of 2000 motorcycles of the newly created bike unit “Dias”, in an attempt to shift the police-state existing in the center of Athens throughout all neighborhoods. The government is trying to project the only image they can offer to society, that of the alleged safety of citizens. Thus, the cops-bikers will ride daily their motorcycles, which cost around half a million euros.

All these actions set up the background of the doctrine of zero tolerance, which applies to all social protests attempting to break the silent consensus to democracy: a police force acting preventively, bringing in protesters, invading free social spaces, (Resalto, Giannena), forcefully suppressing demonstrations that become progressively more militant (with arrests, beatings and chemical weapons). Indicative are the marches in Nikaia and Byronas protesting the state murders of Mohammed Kamran Atif (after torture in a PD) and Nikola Todi (on the street during a cops’ shootout).

This harsh political repression is strengthened by the media and other mechanisms of mediation, such as political parties and trade unions, which assume the role of changing the perception on facts and execute ideological attacks on protesters. A typical example is the attempt of criminalization of the anarchist movement through offering bounties, imaginary scenarios on its relationship with “criminal offenders”, armed groups etc.

Simultaneously, a very good level of cooperation between Greece and Turkey in the area of repression has been fostered. Lately, an upgrade to the software of the weapons systems is taking place, in order to link with those of Frontex deployed along the borders, in the air as well as in others. Meanwhile, the government agencies are using the flights of aircrafts of their colleagues, presenting them as “violations”, as it has been found in the past an effective means to use the “external enemy” to deal with internal crises, such as the current financial plight. It is no coincidence that the threat is always appearing when the local rulers feel uneasy in their position.

source: contrainfo

Permanent crisis, fascist hordes, war against us

First of May: Not holiday but struggleday. Struggle for the red May, struggle for the new Hungarian Council Republic!

Due to the antagonism of capital and labour, the general crisis of capitalism manifests itself steadily in the form of different social upheavals. It’s true even if the bourgeoisie is able to find ephemeral solutions for certain partial problems. We know these „delectable salves” very well: unemployment, disguised or open war against us, etc. In 1929 a further symptom of the crisis of the capitalist system occurred, over and above very sharply. From the end of 1928 (and from 1929 still more) the main creditor of Europe, the US detained its credits. The liquid export of capital of which value in 1928 was more than one milliard dollars, decreased to 200 million dollars during 1929. It was dangerous even in itself since the indebted Central-, and East-European countries were able to pay their extinction mainly only from further credits. Thus the economy crashed. In this situation none of the capitalists wanted to start new investments, so the amounts applied to investments decreased materially world-wide. There were no orders for the industries producing capital goods, they stopped the production and fired great masses of workers. At the end of 1932 there were 15 million unemployed workers in Europe. Until 1932, when the crisis touched its bottom, the world-production of constructional trade, compared to the summit before the crisis, decreased with 40%. The world-production of coal-mining, of iron-, and steel industries decreased with 60%. The decrease of the employment decreased also the absorbing capacity of the market, so the crisis spread to the industries producing consumer goods. The demand decreased materially and this abated the prices. The prices of agricultural goods started to collapse, the price of the grain on the world-market decreased with 58% between 1929 and 1932. The agrarian working class was starving, the urban working class was living in penury. In 1933 there was general famine for instance in Ukraine, in the North-Caucasus, etc.

The effect of the general crisis of capitalist production spread to Hungary, too. Due to the decrease of the prices of agricultural goods in fact the Hungarian agricultural export broke down. The inflow of capital, which had been considerable during the prosperity, stopped. The western creditors of the Hungarian bourgeoisie suddenly reclaimed their money, thus the Hungarian bourgeoisie was running into debt more and more. They tried to solve this problem by increasing the expolitation of the working class. The wages in general decreased with 50-60%, the number of the unemployed workers increased from approximately 250000 to 600000. The poor peasants, owning small lands, were running into debt, lost their lands which were bought by the peasant proprietors. The set-back in the field of the industry occurred mainly in the iron industry and metallurgy, in mechanical engineering, building-trade as well as in food industry. Until 1932, when the crisis touched its bottom, the number of the workers employed in these industries decreased with 30%, the wages in general decreased with 25-30%. All these meant the pauperization, and in several cases, the real famine of the working class. In Hungary there was no unemployment benefit, thus the system of the so-called starvation work was established. It meant that in exchange for some kind of labour service a wageworker got as much money that he or she could creep home in order to sleep, and on the following day back to the workplace. In this period, due to the general misery, the movement of the unemployed workers strengthened, the incensed proletarians were demonstrating throughout the country.

At the end of 1929 and early in 1930 when winter came, the unemployed workers also arrived to the streets of Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezovásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza. In Szolnok the hungering demonstrators were attacked by the police and the scuffle ended with flatling. The hungering proletarians demonstrated in Szegeden, Gyula, Járokszállás, Hódmezovásárhely, Orosháza, Kiskundorozsma. They shouted as follows: „Here is the revolution, down with the masters, let’s go there where the food is!”, and attacked the police which scattered the mass by beating them with gun-stock. A lot of people were arrested. The actions, however, didn’t spread to other districts and because of their detachedness, afterwards everything was going in the same groove. In several cases it was the „calm” and pacifist, counter-revolutionary attitude of the social democratic party which prevented the masses from acting as real class-militants. To attain this, naturally, at the workers’ hand it was necessary to pin their faith upon the party. Above we wrote that the lef-wing parties of the bourgeoisie didn’t have a great influence on the argrarian working class. It was true in general, but they were able to put pressure on the working class when it was urgently required for the ruling class. The publications and the leaflets of the social democrats could suddenly appear in the critical areas to pour balm into the workers’ wounds. For this it was necessary that the hungering masses who were unable to organize themselves seriously, had democratic illusions and co-operated with the social democrats.

During the period of the crisis the ground-men easily left their non-existent workplaces, so the proletarians of the cities and of the neighbourhoods took part together in the demonstrations. On the 1st of September in 1930, when the proletariat was fighting on the streets of Budapest, hundreds of proletarians were demonstrating in other cities, for example in Gyula, Szentes, Szeged, Debrecen, etc., but the clashes didn’t form a great and strong insurrectional wave. The causes are well-known. There was bungling in every region, the lack of organization and the lack of pespective dominated everywhere. Many people thought – and they were absolutely wrong! – that the agrarian proletariat „was fighting with the feudal latifundia” and the urban proletariat opposed the world-bourgeoisie. Seemingly they were fighting against different enemies, but in reality there was not a shadow of difference between them. The smallholders and the day-wage men sought the sources of their problems near at hand, while the ruling class profited from their exploitation. So the agrarian workers could be manipulated easier by anti-Semitism and be instigated against the towns, because of the backwardness of the countryside, what we detailed above; the urban workers vegetated on higher living standards, thus the witch-hunt was successful. Today the Hungarian nationalism also uses the same methods: it’s enough if we look at the slogan of the revision of the frontiers which is very popular today, or at the very active Christian Churches interlocked with the far-right. On the other hand, it’s much cheaper for the Hungarian bourgeois to employ the workers of Romanian, Ukrainian origin, so they try to embrace this fact on the field of xenophobia. It’s the same problem like then: we are confined into different regions or isolated by the huge distances. There is no direct class-militant connection between the struggles of the Brazilian land-retakers and of the Polander miners, just like in the case of the rural-, and the urban proletariat then. The bourgeoisie is usually able to solve the „micro-problems” confined into regions from their point of view satisfactorily.

In spite of the manipulation, violent retorsion and the peaceful promises the proletarian actions were continuing in the thirties, too. „We are living in penury and starving. Count Teleki is jollifying and pay the costs from the blood pressed out from his landless peasants” – wrote a Bolshevik leaflet in the early thirties. Early in 1932 the masses demanded work and bread in Makó, Szeged, Mindszent, Nagymagócs, the ground-men were on strike in Battonya. In February a firm in Pesterzsébet called jobs, a few workers were accepted and the others, the unemployed workers attacked the office. In March the proletarians demostrated for work and bread in Debrecen, they joined battle with the police, 54 proletarians were arrested. There were demonstrations in Csongrád, Békéscsaba and in several other places. The government financed the social democratic party and the trade unions in order that they could control the discontented voices. In April, due to the pressure of the masses and of the left-wing inner opposition, the social democratic party went to the streets in order to demonstrate its existence for both sides. In Balmazújváros and in Nyírtura, however, the masses attacked the gendarmerie, they used stones and sticks, finally the gendarmerie opened fire on them. The streets were covered with proletarian blood, several proles were arrested and during the interrogation they were beaten. The organ of the party, the Népszava was banned for a short time. Both the MSZDP and Bolsheviks dealt a lot with the conditions in the countryside, so they „perceived” that „the question of the ground-men is firstly the question of the land”, thus the land reform has to be conquered on political field. During the period of the crisis the Bolsheviks, to some slight extent, also strengthened. At the end of 1932 the party center had connections with several cells (from Kecskemét to Gyor), but more and more activists were arrested (193 activists were put under arrest in 1933). The social democratic party was unable to organize among the agrarian workers securely and effectively. It didn’t know the local conditions well enough and sank into its electoral campaigns.

In the state of the general upheaval the want for pacification strengthened among the bourgeoisie. It led to the reinforcement of the government’s far-right opposition. Bethlen resigned and after Gyula Károlyi’s prime ministership, in 1932 Gyula Gömbös became prime minister. Thus the fascist orientation, revisionism and anti-Semitism strengthened and Gömbös, in long-term, was working on the formation of a dictatorship similar to the Italian one. By this time, however, the total building-up of the fascist system didn’t came about yet. Since the yeasty promises, demagogism (new workplaces, reformation of capitalism under the aegis of romantic anti-capitalism, anti-Semitism), and the fictitious decrees (benefit for the medium-holders, taking over of one part of the smallholders’ debt by the state, etc.) were enough to abate the discontent of the working class. Hordes shouting anti-Semite slogans were on the hike throughout the country and influenced easily certain groups of the unconscious workers who wanted land, work and better living conditions. In 1937 the Kaszáskeresztes Párt (‘Scythe-Cross Party’) tried to organize an army from the most exploited workers of the villages, which would have attacked Budapest in order to capture the power and form a government (in the event of victory, the party promised 20 acres land per head for all the members of the army). The racialist groups reached also the world of the homesteads in the southern Alföld, the agitators of the Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt (‘National Socialist Hungarian Workers’ Party’), of the Nemzeti Radikális Párt (‘National Radical Party’), of the Nyilaskeresztes Párt (‘Arrowed-Cross Party’), of the Alföldi Brigád (‘Brigade of Alföld’), of the Kettoskereszt Vérszövetség (‘Double Cross Blood-Alliance’) were present there. Moreover, several journals like the Nemzetor (‘Militiaman’), Nyilas roham (‘Arrowed Assault’), Nyilas harc (‘Arrowed Struggle’) and different brochures propagated the racialist thoughts, dulled the workers. After the occupation of Austria by the Germans in 1938, this course intensifyed, since due to this the Arrowed movement strengthened. Gömbös, however, didn’t have a unitary fascist mass-movement, and the buliding-up of such movement was contradictory both to the interests of the capitalists and that of the great landlords. After the first period of the pacification, the ruling class didn’t need an omnipotent leader. Now Gömbös tried to enlarge the power of his government upon the economy and with his permanent social demagogy was instigating the agrarian workers against the great landlords. Both the groups of the capitalists and of the great landlords disapproved of this, so they tried to push the fascist groups back.

The bourgeoisie was still unable to restore order, in the midst of the inner struggles of the ruling class the proletarians continued the organization. In summer, 1934 there was a demonstration in Sarkad and others followed it in December, in Debrecen and in Nyíregyháza. In Korösladány the proles marched to the town-hall and shouted as follows: „We are dying of hunger!”. In 1936 the harvestmen went on strike in the Pallavici manor. In several cases the isolated communists and the Bolsheviks also took part in the organization and launching of the strikes, but without the support of the masses their activity was not very effective. It was also added to the strike movement which livened up in the late thirties that the urban proletarians, who were in direct connection with the countryside, also fought for higher wages and as casual workers took part in several cases in the demonstrations of the agrarian proletariat. Due to the effect of the industrial proletariat’s movement the workers went on strike at the sugarworks in Mezohegyes, the platelayers went on strike in Kisbér, the textile workers in Szony, etc. From the pieces of news they got several agrarian workers felt a kindly interest toward the Spanish proletarian revolution. The farm-hands blustered at their landlords as follows: „Take care what you do, because we are going to make it warm for you, like the Spanish peasants made with their landlords and priests in Madrid”

Meanwhile the government started to reorganize the economy in order to stabilize its position. To get through the crisis they decreased the state costs, increased the taxes and took up loans. They encouraged financially the agricultural export, so they ameliorated the competitiveness of the Hungarian products. Moreover, thanks to the political-economic orientation towards Italy, Germany and Austria there were new markets for the increasing export. The government succeeded in decreasing unemployment by encouraging the elekctricity supply and the aluminium production. Gömbös planned to establish an obligatory corporate system which would have been very similar to the Italian corporative system. He wanted to eliminate the strikes and demonstrations in this way, that is, to solve the „workers’ question”. Gömbös, however, mobilized the fascist groups to no avail, he failed to take over the helm against the rival bourgeois groups. They were against the exaggerated control of the state over the economy and the instigation against the great landlords, as well as against the quick political-economic orientation towards Germany, since in long-term they were afraid of the loss of their autonomy. Thus, due to the opposition of the capitalists and of the great landlords, Gömbös was not able to entirely practise his social demagogy and without an adequate mass-movement he didn’t succeed in carrying his plan into execution even till 1938.

Due to the war preparations of the fascist powers, which were gaining ground and livening up from the mid thirties, the Hungarian industrial-, and agricultural exportation to these countries increased. The economic-political bonds strengthened more and more so these supported the strengthening of the Hungarian fascist forces. As natural continuation of the always stressed revisionism, Hungary also began to war preparations in 1939, which, thanks to the considerable capital investement and to the development of heavy industry, gave a new impulse to the economy. The formerly huge unemployment decreased, the wages which had been previously minimized, icreased (mostly in the heavy industry), the living standards of the working class, compared to the former years, changed for the better. The agricultural production also livened up due to the increasing inner consumption and broadening export. At the same time the government tried to gain direct control over the economy. Several factories were pronounced to ordnance factories and were put under military leadership. The government could control the production and the operation of the factories, thus it centrally increased the labour-time and the intensity of labour. The men between the age of 14 and 70 as well as the adult women could be called up for work of home-defense at any time. So, the exploitation of the working class was intensifyed already from this time. In this period the government introduced the so-called Jewish-laws which defined the maximum percentage of people of Jewish origin in certain ways of business, so the bourgeoisie hastened to discard the workers of Jewish origin and fired them in great quantities. When they became unemployed the police interned them soon after under the pretext of that they were labour deserters, thus they made a living certainly with illegal means.

In 1941 Hungary joined the „World War II”, thus the functioning of the war economy and the extension of war altered the conditions of the working class for the worse. Due to war prosperity the unemployment mended, but with the increment of the wages there was a huge increase in prices (until 1943 the prices increased more than 300% compared to the pre-war price-level) and because of the shop-shortage a lot of basic goods were non-available or were much more expensive than usually. The state tried the decrease the wages and the home consumption by means of adjusting prices and wages, and afterwards both rationing and obligatory surrender of agricultural goods were introduced. Due to that Hungary gradually became ancillary to the German war machine the deficit of the state estimate increased materially. This problem was solved by inflation of the currency and continuous extension of labour-time, so the living standars of the working class were continously decreasing. In addition the bourgeoisie tried to liquidate all forms of resistance and organizational efforts. In September 1943 – for instance – 5000 workers went on strike at the Weiss Manfréd factory demanding 40% wage increase, but the army intervened and crushed the strike. The state repression, the police control were intensifyed at the workplaces in order to maintain the uninterrupted production: in case of absenteeism the workers were fined, sent to the front or were interned. Meanwhile the army was mobilized tens of thousands of workers were sent to the front in order that they would fight and die for bourgeois interests. So the bourgeois war against us was becoming total more and more on all sides.

Horthy and his associates seeing the German military defeats, however, tried to withdraw from the war. In reply to this, at the same time with the occupation of Hungary by the Germans, fascists assumed power with the collaboration of the Sztójay government on 19th of March, 1944. The Gestapo was more effective in repressing the workers than the former military powers were, more and more labour camps were established for the refractory proletarians. The ghettoization, deportation and sending of workers of Jewish origin to the front was started soon after, and these were enthusiastically carried on by the Arrowed movement (when we are writing these their successor organization – the Magyar Gárda [Hungarian Guard] – is just being established in Hungary) after their rise to power in October, 1944. Hundreds of thousands of workers of Roma-, and of Jewish origin, communists and those who were condemned as „lumpen persons” were killed. The Bolsheviks and the left-wing social democrats made common cause with the Soviet Union and gathered into an antifascist front against Hitler in order to fight back: they put forward the slogan of „independent, free, democratic Hungary”. The popular front organized the antifascist resistance, they demanded wage-rise, better alimentation and the decrease of labour-time. In 1944 in Pécs the workers in the coal-mines celebrated May Day with work stoppage, on 10th of July in Békéscsaba leaflets („Let’s sabotage! Join the partisans! Don’t join the army! Down with the war! Beat those who hold with the Germans!”) were spread by unidentified persons. In September about 2000 workers from the Diósgyor ironworks marched to the management’s office and demanded the withdrawal from the war. In October Gömbös’s statue on Döbrentei square and afterwards a bookshop maintained by the Arrowed movement were exploded by partisans from Marót group. There were also sabotages, the Demény group and the Deák-Mayer group spread leaflets in Sashalom, Kispest, Soroksár, etc. and they organized attempts against the Arrowed movement, but kept closely in the shade of the Soviet Union. The popular front established its bases also in the countryside, the Bolshevik party tried to act the role of the great leader but it walked into a rival organization, the Parasztszövetség (‘Peasants’ Alliance’) which was founded in 1941. There were antifascist demonstrations and assemblies for independence, a few corps joined the Soviet army or the partisans in order to fight by the side of Bolshevism. The revolutionary traditions of the proletariat did not appear on the scene, in this region there was no opposition to the common insanity of triunity of fascism, nationalism and Bolshevism.

In June, 1944 a group, calling itself anarchist, gave a sign of life during its action in a small town in North-Hungary. They had entered into a totally false (self-liquidating) alliance with the Bolshevik partisans already from the beginning, but afterwards they had a row with the Stalinists who wanted to direct the events more and more, and who finally delated them for the fascists. Those members of the group who survived, split into fractions, some of them joined the Bolshevik party, the others performed direct actions. They attacked two warships from the Hungarian river fleet and afterwards exploded a fuel depot in the Buda Castle. Members of the third part of this movement were shot dead when they attacked a nazi residency. When Budapest stood a siege they organized sabotages, 200 activists of them were killed. After this they decided, except Korsakin who didn’t agree with his fellows, to stop their activity till Hungary became part of the Soviet zone and would see what is to be done later. Till that time they were working in work detachments and in hospitals. In June, 1945 the movement held a meeting where the representatives of all the three wings were present. One of the wings, signed with P. M. monogram (he was a student), wanted to co-operate with the Bolsheviks and hoped that after finishing with the bourgeoisie they would finish also with the Bolsheviks. The other wing led by Torockói wanted to make the movement legal, while Korsakin’s group aimed at continuing the struggle against the state and the Russian troops. They decided this question democratically and all of them stressed the they would accept the decision taken by the majority. The majority was on Torockói’s side so the movement became legal, they established a printery and started their propaganda activity. Then the movement consisted of 500 active members. Afterwards they had a conflict with the Bolsheviks again, who eliminated the hostile group when they got an opportunity (it happened under the Stalinist era when there was a strike in a factory in Csepel). So their inorganization, democratism, the lack of a clear common program doomed to self-liquidation their far-leftist, popular frontist, class collaborationist attempt. Finally the so much wished Red Army arrived and continued the exenteration of the working class just as the Arrowed movement did it before. They broke everything, looted the flats of the workers, raped the women and girls who came their way, those who tried to resist were shooted down. The soldiers captured by them were deported, executed, a lot of workers became „guest” of the Gulag for long decades. From the entire population which consisted of 14,6 million people approximately 340000-360000 soldiers and 600000 civilians (mostly workers) were killed during the triumphant campaign of the bourgeoisie. The „new era” meant nothing positive for the working class, when it came out from the shelters only got the future of misery and exploitation within different bourgeois framework. The next chain-link of capitalism was the bolshevization, then the original version of monopol capitalism was renewed. We, however, still have only one task which is not easy: to liquidate the class society in order that we could sit down to drink a beer in such a way that we didn’t need to look at the prices and at the time. There is the cold beer… can you see it?

Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk

A kapitalizmus általános válsága a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentétéből adódóan folyamatosan különböző társadalmi robbanások formájában kerül felszínre. Ez még akkor is így van, ha a burzsujok átmenetileg gyógyírt találnak egy-egy részleges problémára. Ezeket a „kellemes gyógyíreket” nagyon is jól ismerjük: munkanélküliség, leplezett vagy nyílt háború ellenünk, és megannyi más jótétemény. 1929-ben a tőkés rendszer újabb válságtünete mutatkozott meg, méghozzá igen éles formában. Európa legfőbb hitelezője, az Egyesült Államok már 1928 végétől kezdve, 1929-től pedig még jelentősebb mértékben visszafogta hiteleit. A tiszta tőkeexport 1928. évi több mint 1 milliárd dolláros értéke 1929-re 200 millióra zuhant. Ez önmagában is veszéllyel fenyegetett, hiszen a közép-, és kelet-európai adós országok az esedékes törlesztéseket jórészt az újabb hitelekből tudták csak fedezni. A gazdasági élet tehát megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásokra még a legprofitéhesebb burzsuj sem vállalkozott, így a beruházásokra fordított összegek jelentosen csökkentek világszerte. A beruházási javakat előállító iparágak megrendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket bocsátottak el. 1932 végén Európában 15 millió munkanélküli volt. A válság mélypontjára, 1932-re – a válság előtti csúcsponthoz képest – a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése 60%-kal csökkent. A foglakoztatás csökkenése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket előállító iparokra. A kereslet rendkívüli mértékben csökkent, a csökkenő kereslet pedig az árak jelentős csökkenéséhez vezetett. A mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára 1929 és 1932 között 58%-kal esett. Az agrármunkásosztály éhezett, a városi nyomorgott. 1933-ban általános éhínség volt pl. Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, stb.

A tőkés termelés általános válságának hatása Magyarországra is begyűrűzött. Az agrártermékek világpiaci árának jelentős csökkenése következtében lényegében összeomlott a magyarországi agrárexport. Másrészt a konjunktúra időszakában jelentos tőkebeáramlás megállt, a magyarországi burzsoázia nyugati hitelezői hirtelen visszakövetelték a pénzüket, így a burzsujok a korábbiakhoz képest még jobban eladósodtak. Ezt a helyzetet a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásával igyekeztek orvosolni. A bérek átlagban 50-60%-al csökkentek, miközben a munkanélküliek száma a korábbi kb. 250 ezerről 600 ezerre nőtt. A minimális földbirtokkal rendelkező szegényparasztok eladósodtak, elvesztették földjeiket, amiket a birtokos parasztok felvásároltak. Az iparban a termelés visszaesése elsosorban a vas -, és fémiparban, a gépgyártásban, az építőanyag-iparban és az élelmiszeriparban jelentkezett. Az 1932-es mélypontig bezárólag 30%-al csökkent az ezeken a területeken dolgozó munkások száma, a bércsökkenés pedig 25-30%-os volt. Mindez tehát a munkásosztály elnyomorodását, sok esetben a tényleges éhezést jelentette. Magyarországon nem volt munkanélküli segély, ezért bevezették az ínségmunka-rendszert, aminek az volt a lényege, hogy valamilyen közmunkáért cserébe annyi pénzt kapott egy-egy bérmunkás, hogy elvonszolja magát aludni és aztán másnap vissza a munkába. Az általános nyomor hatására ebben az időszakban megerősödött a munkanélküliek mozgalma, országszerte tüntettek a feldühödött proletárok.

1929 végén, 1930 elején a tél jöttével a munkanélküliek is megérkeztek Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza utcáira. Szolnokon az éhező felvonulóknak nekirontott a rendőrség, a tömegverekedést a rendfenntartó erők kardlapozással fejezték be. Szegeden tüntettek az éhezők, ahogyan Gyulán, Járokszálláson, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kiskundorozsmán is. „Itt a forradalom, le az urakkal, menjünk oda, ahol ennivaló van!” felkiáltással csaptak össze a rendőrséggel, amely puskatussal oszlatta szét a tömeget. Sorozatosak voltak a letartóztatások. A megmozdulások azonban nem terjedtek tovább a maguk körzetén és elszigeteltségük miatt később minden ment tovább a régi kerékvágásban. Nem egy esetben a szociáldemokrata párt „higgadt”, pacifista, ellenforradalmi magatartása gátolta meg, hogy a tömegek valójában osztálymilitánsként lépjenek fel. Ehhez persze szükségeltetett némi vakhit is a párt irányában. Korábban azt írtuk, hogy a burzsoázia baloldali pártjai nem rendelkeztek számottevő hatással az agrármunkásosztály soraiban, és ez általában így is volt. Azonban jellemző módon képesek voltak éppen akkor nyomást gyakorolni a munkásságra, amikor erre a legégetőbb szüksége volt az uralkodó osztálynak. A válságos területeken hirtelen megjelenhettek a szociáldemokrata kiadványok és röplapok, hogy gyógyírt ajánljanak. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a magukat komolyan megszervezni képtelen éhező tömegek táplálják magukban a demokratikus illúziókat és együttműködjenek a szocdemekkel.
A válság idején a földmunkások könnyen otthagyták nem-létező munkahelyeiket, így a megmozdulásokban a városok és azok környékének proletárjai együtt vonultak fel tüntetni uraik ellen. Amikor a budapesti proletariátus 1930. szeptember 1-én az utcán harcolt, Gyulától Szentesig, Szegedtől Debrecenig százak vonultak fel az utcákon, de ahogyan azt már említettük, az összecsapások nem alkottak egy nagy, erős lázadási hullámot. Az okok jól ismertek. Minden egyes régióban óriási volt a zűrzavar, a szervezetlenség és a távlatnélküliség dominált. Sokan úgy gondolták – teljesen helytelenül! -, hogy miközben az agrárproletariátus a „feudális nagybirtokkal hadakozott”, addig a városi proletárokkal szemben a világ burzsoáziája állt. Látszólag tehát más ellen harcoltak, a valóságban azonban csak az érem más-más oldaláról volt szó. A törpebirtokos, a napszámos közvetlen környezetében kereste problémáinak forrását, miközben kizsákmányolásából az uralkodó osztály profitált. Ezért lehetett az agrármunkásosztálybelit jobban manipulálni, antiszemitizmussal, városellenességgel hergelni, mert – ahogyan korábban részleteztük – a vidék fejlődése messze elmaradt a nagyváros mögött, a városi munkásság magasabb életszínvonalon vegetált, így a bűnbakképzés módszerei megértő hallgatóságra találtak. A magyar nacionalizmus ma is űzi ezt az ipart, elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire népszerű a területi revízió gondolata, mennyire aktívak a szélsőjobbal összefonódó keresztény egyházak. Ugyanakkor mennyivel olcsóbb az ukrajnai, romániai bérmunkást alkalmaznia az itteni burzsujnak, amit viszont az idegenellenesség területén próbálnak kiaknázni. Ma ugyanannak a problémának vagyunk átélői, mint akkor, hasonlóképpen regionálisan vagyunk bezárva, vagy nagyobb távolságok által elszigetelve: a brazíliai földfoglalók és a lengyelországi bányászok harca között ugyanúgy nincs közvetlen osztálymilitáns kapcsolat, mint akkoriban a falu és város proletárjai között. A régióba zárt „mikro-problémákat” a burzsoázia minden esetben számára megnyugtató módon orvosolja.

Mindenféle manipuláció, erőszakos megtorlás és békés beetetés ellenére a harmincas években továbbra is folytatódtak a különféle megmozdulások. „Mi nyomorgunk és éhezünk. Teleki gróf 100 terítékes dáridókat rendez zselléreinek kipréselt véréből” – írta az egyik bolsevik röplap a harmincas évek elején. 1932 első felében Makón, Szegeden, Mindszenten és Nagymagócson követeltek munkát és kenyeret a tömegek, Battonyán kubikosok sztrájkoltak. Február elején, Pesterzsébeten az egyik cég állást hirdetett, felvettek néhány szerencsétlent, mire a kinnrekedő munkanélküliek megtámadták az irodát. Márciusban, Debrecenben munkát és kenyeret követelve mentek utcára a prolik, akik összecsaptak a karhatalommal, 54 embert letartóztattak. Tüntettek Csongrádon, Békéscsabán és sok más helyen is. A kormány anyagilag támogatta a szocdem pártot, és a szakszervezeteket, hogy nyomják el az elégedetlenkedő hangokat. 1932 áprilisában a tömegek és a baloldali belső ellenzék nyomására a szociáldemokrata párt az utcára ment, hogy mindkét oldal felé demonstrálja elkötelezettségét, azonban Balmazújvárosban és Nyírturán a tömegek közelharcba bocsátkoztak a csendőrséggel, kövek és botok kerültek elő, a lovas csendőrök a tömegbe lőttek. Proletárok vére mosta az utcát, sokakat letartóztattak, és a kihallgatások során ütötték-verték őket. A párt napilapját, a Népszavát kis időre betiltották. Mind az MSZDP, mind a bolsevik párt sokat foglalkozott az agrárvilággal, amellyel kapcsolatban a felismerések terén odáig sikerült eljutniuk, hogy „a földmunkás kérdés elsősorban földkérdés”, vagyis politikai síkon kell kiharcolni a földosztást. A válság korszakában némileg a bolsevikok is megerősödtek. 1932 végére sok vidéki sejttel tartotta a kapcsolatot a pártcentrum (Kecskeméttől Győrig), de egyre több alkalommal kerültek kopókézre aktivistáik (1933-ban 193 mozgalmárt tettek hűvösre). A szocdem párt nem volt képes tartósan és hatékonyan szerveződni az agrármunkásság körében, nem ismerték kellőképpen a helyi viszonyokat és beleragadtak választójogi hadjárataikba.

Az általános forrongás állapotában a burzsoázia körében újra megerősödött a rendteremtés igénye, ami a kormány szélsőjobboldali ellenzékének a előretörését vonta maga után. Bethlen lemondott, majd Károlyi Gyulát követően 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ezzel erősödött a fasiszta orientáció, a revíziós politika, az antiszemitizmus még inkább előtérbe került, Gömbös pedig hosszabb távon az olaszországi rendszerhez hasonló diktatúra kiépítésén dolgozott. A teljes fasizálás azonban ekkor még nem következett be, mivel egyelőre a hangzatos ígéretek, demagóg szólamok (munkahelyteremtés, a kapitalizmus megreformálása a romantikus antikapitalizmus jegyében, antiszemitizmus), és látszatintézkedések (középbirtokosok támogatása, a gazdaadósságok egy részének állami átvállalása, stb.) is enyhítették a munkásosztály elégedetlenségét. Antiszemita jelszavakat harsogó hordák járták az országot és könnyen befolyásolták az öntudatlan munkásság bizonyos rétegeit, amelyek földet, munkát, jobb életkörülményeket akartak. A Kaszáskeresztes Párt 1937-ben odáig jutott, hogy a falu leginkább kizsákmányolt munkásaiból megpróbált hadsereget verbuválni, amely felfegyverkezve Budapest ellen vonult volna, hogy aztán ott átvéve a hatalmat, kormányra kerüljön (győzelem esetén fejenként 20 hold földet ígértek a sereg tagjainak). A dél-alföldi tanyavilágba is eljutottak az elszaporodott fajvédők, a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, a Nemzeti Radikális Párt, a Nyilaskeresztes Párt, az Alföldi Brigád, a Kettőskereszt Vérszövetség agitátorai. Emellett a Nemzetőr, Nyilas roham, Nyilas harc címu újságok és számtalan brosúra propagálta és butította a megélhetést keresőket. Ez a folyamat Ausztria 1938-as német megszállásával csak fokozódott, ennek következtében ugyanis tovább erősödött a nyilas mozgalom. Gömbös mögött azonban nem állt egységes fasiszta tömegmozgalom. Ennek kiépítése pedig ellentétes volt mind a nagytőkések, mind a nagybirtokosok érdekeivel. Az uralkodó osztálynak a kezdeti rendteremtést követően nem volt szüksége egy teljhatalmú vezérre, márpedig az új miniszterelnök igyekezett kiterjeszteni a kormány hatalmát a gazdaság irányítására, folyamatosan hangoztatott szociális demagógiájával pedig a nagybirtokosok ellen hangolta az agrármunkásságot. Ez nem tetszett sem a nagytőkés, sem a nagybirtokos csoportoknak, így igyekeztek háttérbe szorítani a fasiszta csoportokat.

A burzsoázia továbbra sem tudta teljesen helyreállítani a rendet, az uralkodó osztály belső villongásai közepette is tovább szervezkedtek a proletárok. 1934 nyarán Sarkadon tüntettek, majd decemberben Debrecenben és Nyíregyházán. Korösladányban „Éhen pusztulunk!” felkiáltással vonultak a városháza elé. 1936-ban a sövényházi Pallavici uradalomban aratómunkás sztrájkra került sor. A sztrájkok szervezésében és létrejöttében sokszor az elszigetelt kommunistáknak és bolsevikoknak is szerepük volt, de a tömegek támogatása nélkül nem voltak túl hatékonyak. A harmincas évek második felében megélénkült sztrájkmozgalomhoz az is hozzájárult, hogy a vidékkel közvetlen kapcsolatban lévő városi proletárok maguk is vívták bérküzdelmeiket, és nem egy esetben alkalmi munkásként maguk is részt vettek az agrárproletárok demonstrációiban. Az ipari proletariátus bérmozgalmának hatására sztrájkoltak a mezőhegyesi cukorgyárban, Kisbéren a vasúti pályamunkások, Szőnyben a lentörők, stb. A beérkező hírek alapján, az agrármunkások közül többen rokonszenveztek a spanyolországi proletárforradalommal. A béresek azzal fenyegetőztek, hogy „vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”.

Mindeközben a kormány saját helyzetének stabilizálása érdekében gazdasági újjászervezésbe kezdett. A válságból való kilábalást az állami kiadások csökkentésével, adóemeléssel, és kölcsönökkel igyekeztek megoldani. Pénzügyileg támogatták a mezőgazdasági exportot, így növelve a magyarországi termékek versenyképességét. Emellett az Olaszországhoz és Németországhoz, Ausztriához való politikai-gazdasági közeledésnek köszönhetően sikerült új piacokat szerezni a bővülő export számára. A munkanélküliség csökkentését pedig a villamosenergia-termelés, az alumínium gyártás állami támogatása révén érték el. Gömbös egy kötelező érdekképviseleti rendszer bevezetését is tervezte, ami igen hasonló lett volna az olaszországi korporációs rendszerhez. Így kívánta végérvényesen megszüntetni a sztrájkokat, tüntetéseket, azaz megoldani a „munkáskérdést”. Azonban Gömbös hiába mozgósította a fasiszta csoportokat, nem volt képes átvenni az irányítást a rivális burzsoá csoportokkal szemben, melyek ellenezték a gazdaság túlzott állami irányítását és a nagybirtokosok elleni szólamokat, valamint a Németországhoz való gyors gazdasági-politikai közeledést, mivel hosszabb távon féltek autonómiájuk elvesztésétől. Tehát Gömbös a nagytőkés és nagybirtokos körök ellenállása miatt szociális demagógiáját nem volt képes teljes mértékben átültetni a gyakorlatba, így megfelelő tömegmozgalom híján 1938-ig sem tudta teljesen véghezvinni tervét.

A harmincas évek közepétől megerosödő, aktivizálódó fasiszta hatalmak fegyverkezése következtében növekedésnek indult az oda irányuló magyar ipari-, és mezogazdasági export. Az egyre szorosabbá váló gazdasági-politikai kötelékek a fasiszta erők további térnyerését tették lehetővé. A területi revízió állandó hangoztatásának logikus folytatásaként 1939-ben Magyarországon is megindult a fegyverkezés, ami a komoly tőkebevonás, a nehézipari fejlesztés révén újabb lendületet adott a gazdaságnak. Csökkent a korábban hatalmas méreteket öltő munkanélküliség, nőttek az előzőleg minimálisra leszorított bérek – elsősorban a nehéziparban -, a korábbi évekhez képest valamelyest javult a munkásosztály életszínvonala. A növekvő belső fogyasztás és export következtében a mezőgazdasági termelés is fellendült. Ugyanakkor a kormány igyekezett a közvetlen irányítása alá vonni a gazdaság működését. Számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, amelyek élére katonai vezetés került. A kormány szabályozhatta az üzemek termelését, működését, ennek révén központilag növelték a munkaidőt, a munka intenzitását, a 14 és 70 év közötti férfiakat és a felnőtt korú nőket pedig bármikor behívhatták honvédelmi munkára – tehát már ekkortól fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása. Az ebben az időszakban megszületett zsidótörvények – amelyek maximálták a zsidó származásúak számarányát bizonyos foglalkozási körökben – hatására a burzsujok igyekeztek megszabadulni zsidó származású munkásaiktól, akiket tömegével rúgtak ki munkahelyeikről. Miután munkanélkülivé váltak, a rendőrség rövid időn belül internálta oket, azzal az ürüggyel, hogy munkakerülők, így bizonyára illegális eszközökkel biztosítják megélhetésüket.

1941-ben Magyarországnak a „II. világháborúba” való belépésével a hadigazdaság működése, a háború kiterjedése tovább rontotta a munkásosztály helyzetét. A háborús konjunktúra következtében a munkanélküliség ugyan megszűnt, de a bérek növekedésével együtt az árak is jelentősen emelkedtek (1943-ra a háború előtti szint háromszorosát is elérték), és az áruhiány miatt bizonyos alapvető termékekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni, vagy csak jóval drágábban. Emellett az állam az ár-, és bérszabályozás révén igyekezett csökkenteni a béreket és a belső fogyasztást, majd a jegyrendszert és a mezogazdasági termények kötelező beszolgáltatását is bevezették. Eközben a német háborús gépezetnek való fokozatos alárendelodés miatt jelentősen nőtt az államháztartási hiány, amit csak az infláció eszközével és a munkaidő állandó növelésével tudtak ellensúlyozni, ami folyamatosan csökkentette a munkásosztály életszínvonalát. Ráadásul a burzsoázia mindenféle ellenállást, szervezkedést igyekezett felszámolni. Pl. 1943. szeptemberében a Weiss Manfréd gyár 5000 munkása lépett sztrájkba 40%-os béremelést követelve, a katonaság közbelépett és felszámolta a sztrájkmozgalmat. A munkahelyeken a termelés zavartalan működésének biztosítása érdekében fokozták az állami elnyomást, kiterjesztették a rendőri felügyeletet, a munkásokat igazolatlan hiányzás esetében pénzbüntetéssel sújtották, a frontra küldték, vagy internálták. Eközben a hadsereg mozgósításával munkások tízezreit vezényelték a harcterekre, hogy ott burzsoá célokért harcolva dögöljenek meg. A burzsoázia velünk szemben folytatott háborúja tehát minden szinten egyre totálisabbá vált.

A németek katonai kudarcait látva Horthyék mégis megpróbáltak kiugrani a háborúból. Erre válaszként 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával egy időben fasiszták vették át a hatalmat a Sztójay kormány közreműködésével. A Gestapo a korábbi hatalmi szerveknél hatékonyabban nyomta el a munkásságot, egyre több munkatábor létesült a lázongó proletárok számára. Hamarosan megkezdődött a zsidó származású munkásosztálybeliek gettóba terelése, deportálása, frontszolgálatra küldése, amit a nyilasok (mikor ezt írjuk, Magyarországon éppen megalakul utódszervezetük, a Magyar Gárda) 1944. októberi hatalomra kerülésük után lelkesen folytattak. Cigány-, és zsidószármazású munkásosztálybeliek százezreit, kommunistákat, „lumpen elemnek” nyilvánítottak ezreit gyilkolták le. A magyarországi bolsevikok és baloldali szociáldemokraták szolidaritást vállaltak a Szovjetunióval és Hitler-ellenes antifasiszta frontba tömörülve vették fel a harcot: a „független, szabad, demokratikus Magyarország” jelszavát hangoztatták. A népfront szervezte az antifasiszta ellenállást, követelték a bérek emelését, az ellátás javítását, a munkaidő csökkentését. 1944-ben Pécsett a környező szénbányák munkásai munkabeszüntetéssel ünnepelték meg május elsejét, Békéscsabán „Szabotálj! Légy te is partizán! Ne vonulj be katonának! Le a háborúval! Üsd a németpártit!” feliratú röplapokat szórtak szét ismeretlennek július 10-én. Szeptemberben a diósgyőri vasgyár kb. 2000 munkása az igazgatóság elé vonult, és a háborúból való kilépést követelte. Októberben a Marót csoport partizánjai felrobbantották Gömbös Gyula szobrát a Döbrentei téren, később pedig egy nyilas könyvesboltot is. Egyes szabotázsakciókra is sor került, a Demény-, illetve a Deák-Mayer csoport Sashalmom, Kispesten, Soroksáron és másutt röpiratszórásokkal, a nyilasok elleni merényletekkel borzolta a fasiszták idegeit – azonban továbbra is szigorúan a Szovjetunió árnyékában működtek. A népfront vidéken is kiépítette bázisait, a bolsevik párt igyekezett eljátszani a nagy irányító szerepét, de az 1941-ben megalakult Parasztszövetségben riválisra talált. Antifasiszta tüntetések és függetlenségi megmozdulások egymást felváltva zajlottak, néhány alakulat átállt a szovjetekhez vagy a partizánokhoz, hogy a bolsevizmus oldalán harcoljon. A proletariátus forradalmi hagyományai nem jelentek meg a színen, a fasizmus, nacionalizmus, bolsevizmus szentháromság együttes tébolyával szemben nem volt szembenállás ebben a térségben.

1944. júniusában egy magát anarchistának nevező csoport adott magáról életjelet, egy észak-magyarországi kisvárosban lebonyolított akciójával. Már működésük kezdetén teljesen hamis (önfelszámoló) szövetséget alkottak a bolsevik partizánokkal, de összevesztek a mindinkább irányítani akaró sztálinistákkal, akik aztán feladták őket a fasisztáknál. A csoport életben maradt tagjai frakciókra szakadtak, egy részük beolvadt a bolsevik pártba, mások pedig direkt akciókat hajtottak végre. Megtámadtak két hadihajót a magyarországi folyami flottából, aztán a Várban felrobbantottak egy üzemanyag raktárt. A mozgalom harmadik részének tagjait lelőtték, miközben azok megtámadtak egy náci rezidenciát. Budapest ostromakor szabotázs-tevékenységet folytattak, amely során 200 aktivista meghalt. Ezek után – egy Korsakin nevű mozgalmár kivételével, aki nem értett egyet társaival -, úgy döntöttek, hogy tevékenységüket beszüntetik addig, ameddig nem válik szovjet zónává Magyarország, és utána majd meglátják mi a teendő. Addig is munkaosztagokban és kórházakban dolgoztak. 1945. júniusában a mozgalom gyűlést tartott, amelyen mindhárom irányzat képviseltette magát. A P. M. szignóval (ami mögött egy diák állt) jelölt irányzat a bolsevikokkal való együttműködés mellett szállt síkra, és abban reménykedett, hogy a burzsoáziával való leszámolások során a bolsevikokkal is leszámolhatnak. A Torockói nevével fémjelzett csoport célja a mozgalom legálissá tétele volt, míg a Korsakin-féle irányzat folytatni akarta a harcot az állam és az orosz csapatok ellen. A “hogyan tovább” kérdését demokratikus úton döntötték el, és mindhárom csoport kijelentette, hogy tartja magát a többség döntéséhez. A többséget a Torockói-féle irányzat szerezte meg, így a mozgalom legálissá vált, felállítottak egy nyomdát és elkezdték propaganda-tevékenységüket. Ekkor 500 aktív taggal rendelkezett mozgalmuk. A későbbiek során a csoport ismét szembekerült a bolsevikokkal, akik az első adandó alkalommal felszámolták a velük szemben harcoló csoportot (ez már a sztálinista hatalom korszakában történt, amikor az egyik csepeli üzemben sztrájk tört ki). Szervezetlenségük, demokratizmusuk, a letisztázott közös program hiánya önfelszámolásra ítélte a népfrontba és osztálykollaborációba rohadt szélsőbalos vállalkozásukat. Végül megérkezett az olyannyira áhított Vörös Hadsereg és ott folytatta a munkásosztály kizsigerelését, ahol a nyilasok abbahagyták. Törtek-zúztak, kifosztották a munkások lakásait, az útjukba kerülo nőket, lányokat megerőszakolták, aki ellenkezni próbált azt lelőtték. A szovjetek által fogságba ejtett katonákat deportálták, kivégezték, sokan hosszú évtizedekre a gulágok „vendégeivé” váltak. A 14,6 milliós összlakosságból kb. 340-360 ezer katona és közel 600 ezer, főleg munkásosztálybeli, civil halt meg a burzsoázia diadalmas hadjárata során. Az „új korszak” nem jelentett semmi pozitívat a munkásosztályra nézve, az óvóhelyekrol kijőve a nyomor és a kizsákmányolás jövőjét kapta – másfajta burzsoá keretek között. A kapitalizmus következő láncszeme a bolsevizálódás volt, hogy aztán felújítsák a monopolkapitalizmus eredeti verzióját. Nekünk azonban továbbra is csak egyetlen feladatunk van és az nem kevés: likvidálni az osztálytársadalmat, hogy végre úgy üljünk le sörözni, hogy ne kelljen az árlapot és az órát nézni. Ott a hideg sör… látod?

Munka. Közösség. Politika. Háború. – Szöveg

June 8, 2010 1 comment

„Azért kérik ki mindenki véleményét minden részletről, hogy ne legyen véleményük a világ egészéről.“

– Raoul Vaneigem

Körülnézünk, és egy világot látunk, ami felett nem rendelkezünk. Mindennapi küzdelmünk a túlélésért óriási, folyton váltakozó kulisszák között zajlik…

…a természeti katasztrófától a terrorista-támadásig… az újabb diétától az újabb éhínségig… a hírességek szexbotrányaitól a korrupt politikusok körüli felhajtásig… a vallásháborúktól a gazdasági csodákig… a lenyűgöző új reklámoktól a kormányellenes tévés közhelyekig… az eszményi szeretők kézikönyvétől a „hogyan akadályozzuk meg a szurkolókat a zavargásokban“ rendfenntartó stratégiákig… a legújabb rendőri lövöldözésektől a legújabb egészségügyi vészhelyzetekig…

Ugyanazok az erők munkálkodnak mindenütt… a demokratikus és a totalitárius kormányokban… az óriáscégekben és a családi kisvállalkozásokban… a sajtburgerben és a tofuban… az operában, a countryzenében és a hip-hopban… minden országban és minden nyelvben… a börtönökben, az iskolákban, a kórházakban, a gyárakban, az irodaházakban, a háborús területeken és a zöldésgesnél…

Valami folyamatosan zabálja az életünket, és csak képeket böfög vissza róla a képünkbe. Ez a valami a saját tevékenységünk terméke… a mi óráról órára, hétről hétre, egyik nemzedékről a másikra eladott mindennapi dolgos életünké. Nincsen cégünk vagy olyan tulajdonunk, amivel pénzt tudnánk csinálni, így arra vagyunk kényszerítve, hogy eladjuk időnket és energiánkat valaki másnak. Mi vagyunk a mai munkásosztály – a prolik.

MUNKA

„A tőke holt munka, mely, akárcsak a vámpír, csak az élő munka kiszipolyozásából él, és annál elevenebb, mennél több munkát emészt fel.“

– Karl Marx

Nem azért dolgozunk, mert dolgozni akarunk.Azért dolgozunk, mert másképp nem tudunk pénzhez jutni. Eladjuk időnket és energiánkat a főnöknek, hogy megvehessük a túléléshez szükséges dolgokat.

Összezárnak más munkásokkal, és különböző feladatokat osztanak ki nekünk. A munka különféle területeire szakosodunk, hogy újra meg újra végezzük ugyanazokat a feladatokat. A munkával töltött időnk nem igazán része az életünknek. Inkább holt idő, amit a főnökeink irányítanak.

Ezek lehetnek tárgyak, mint például pamuting, számítógép vagy felhőkarcoló, vagy állapotok, mint mondjuk tiszta folyosó és gyógyult betegek, vagy szolgáltatások, pl. hogy busszal járhass ide-oda, hogy a pincér vegye fel a rendelésedet, esetleg hogy valaki hívjon fel otthon, hogy haszontalan dolgok megvételére rávegyen. A munka nem a termék elkészítéséért folyik. Mi a fizetésért dolgozunk, és a főnök azért fizet, hogy hasznot húzzon rajta.

Végül a főnökök újra befektetik a pénzt, amit rajtunk kerestek és tovább terjeszkednek. Munkánk mindabban van fölhalmozva, amit a főnökök birtokolnak és adnak-vesznek – a tőkében.

Állandóan keresik a módját, hogy a munkánkat új termékekben tárolhassák, az új piacokat, ahol eladhatják azokat, és az újabb embereket, akiknek idejükön és erejükön kívül nincs más eladnivalójuk.

Munkánkért cserébe annyi pénzt kapunk, ami elég a lakásbérletre, ennivalóra, ruhára meg sörre – eleget ahhoz, hogy visszamenjünk dolgozni. Amikor nem dolgozunk, akkor úton vagyunk munkába vagy vissza, kipihenjük a munka fáradalmait vagy berúgunk, hogy elfelejtsük a munkát.

A munkánál csak egyvalami rosszabb: ha nincs munkánk. Ilyenkor hosszú heteket vesztegetünk el munkakeresésre, anélkül, hogy ezt bárki is megfizetné nekünk. Ha van is segély, csak kellemetlenségek árán kapható meg, és összege sohasem annyi, mint a munkabér. A munkanélküliség állandó veszélye miatt megyünk vissza dolgozni minden áldott nap.

A mi munkánk ennek a társadalomnak az alapja. Ahogy dolgozunk, úgy növekszik a főnökeink hatalma. Ma a világ összes országban ez a hatalom uralkodik.

A munkaidőnk során a főnökeink és a felvevőpiacaik hatalma alatt állunk. Ugyanakkor egy láthatatlan kéz a munka fegyelmét és céltalanságát erőlteti az életünk más területeire is. Az élet egyfajta előadásnak mutatkozik, amit csak kívülről szemlélhetünk, de semmi befolyásunk nincs rá.

Minden más tevékenység is ugyanolyan idegenné, unalmassá és feszültté válik, mint maga a munka: az otthoni teendők, az iskolaórák, a „szabadidő“. Ezt nevezik kapitalizmusnak.

A MUNKA ELLEN

„A kapitalistáknak ez a rendszer természetesen teljes megelégedésére szolgál. Miért is lennének elégedetlenek? Hiszen meggazdagszanak rajta.“

– Alexander Berkman

A munkát nagyon különbözően lehet felfogni, attól függően, melyik oldalán áll az ember. Főnökeink így jutnak pénzhez, hogy még több pénzt csinálhassanak. Számunkra a munka a túlélés nyomorúságos módja. Minél kevesebbet fizetnek, annál kevesebbet keresünk. Minél gyorsabban tudnak minket munkába állítani, annál keményebben kell dolgoznunk.

Érdekeink ellentétesek, ezért állandó harc folyik a főnökök és a munkások között a munkafolyamatban – és a munkára alapozott társadalom más területein. Mennél többet adunk ki lakbérre vagy buszjegyre, annál többet kell dolgoznunk, hogy az albérletet vagy a buszt kifizethessük.

A bérek, jutalmak, munkaórák és munkakörülmények, csakúgy, mint a politika, a művészet és a technika, ahogy ma ismerjük őket, ennek az osztályharcnak az erdménye. Amikor kiállunk saját érdekeinkért ebben a harcban, akkor tesszük meg az első lépést a kapitalizmus megdöntése felé.

KÖZÖSSÉG

„Nos, itt volt már az ideje, hogy minden lázadó ráébredjen arra, hogy „a népnek“ és a munkásosztálynak semmi köze egymáshoz.“

– Joe Hill

Civilizációnk mélységesen megosztott. Mi, miközben sokunk szegénysorban él, idejünk nagy részét melóval töltjük, míg a dúsgazdag tulajdonosok, igazgatják azt és profitálnak a munkánkból. A társadalmat alkotó közösségek és intézmények ezen alapvető megosztottság köré épültek fel. Így vannak faji, kulturális és nyelvi különbségek és ezekre épülő közösségek. Létezik megosztás és közösség a nemek és korosztályok alapján. Egyaránt alkot közösségeket a nemzet és az állampolgárság, és törésvonalat a nemzetek, illetve az állampolgársággal rendelkezők és nem rendelkezők között. Vallások és ideológiák osztanak meg és egyesítenek minket. Azért zsúfolnak össze, hogy vegyünk és eladjunk a piacon.

Ezen identitások némelyike évezredek óta kísér bennünket. Mások egyenes következményei annak, ahogyan ma dolgozunk. De ma már mindenezek az identitások a tőke köré szerveződnek. Arra szolgálnak, hogy a főnökeink könnyebben halmozhassanak fel még többet a mi különböző termékekbe fektett holt időnkből, és hogy visszatartsa ezt a társadalmat, hogy szétvesse az alapjaiban fekvő megosztottsága.

Így lehet rávenni az országok legszegényebb lakosait is, hogy azonosuljanak az ugyanazon országbeli burzsoákkal, és harcba menjenek a más ország szegényei ellen. Nehéz az egymásnak idegen kinézetű, különböző nyelvet beszélő a munkásoknak közös sztrájkot szervezniük, főleg, ha egy csoport többnek képzeli magát a többinél.

A közösségek között feszülő megosztottságban tükröződik vissza a munkamegosztás, és fordítva.

Míg ezekbe az elkülönültségekbe és kizárólagos közösségekbe erőltetnek, a másik oldalról egy mindent magába foglaló emberi közösséget kínálnak fel portékául. Ez a közösség is legalább ilyen beképzelt és hamis közösség. Elrejti csupán a társadalom alapvető megosztottságát.

A cégtulajdonosok kormányokat, médiát, iskolákat, börtönöket, munkaügyi hivatalokat és rendőrséget tartanak maguknak. Ők tervezik meg az életünket. Az újságok és a tévék az ő látásmódjukat hirdetik mindenütt. Az ő történelmük nagyszerűségét (vagy éppen szerencsétlenségeit) tanítják az iskolákban, amelyek a különböző feladatokra kiképzett szakemberek és bukott veszetesek egyvelegét ontják. A kormánygépezet látja el a társadalmuk működésének zökkenőmentességéhez elengedhetetlen feladatokat.

És ha minden más csődöt mondana, vannak még rendőrségeik,
börtöneik és hadseregeik.

Ez nem a mi közösségünk.


ELLEN-KÖZÖSSÉG

„A burzsoázia máig ennyire virágzó hatalma a proletariátus autonómiájának és szellemi függetlenségének hiányában gyökerezik.“

– Anton Pannekoek

Egymás ellen fordítanak minket, de mi is meg tudjuk szervezni magunkat velük szemben. Azért beszélünk osztályokról és „a prolikról“, mert ragaszkodunk ahhoz, hogy a különböző „közösségekbe“ tartozó emberek lényegében hasonló tapasztalatokon mennek keresztül, illetve annak a megmutatása, hogy az ugyanazon „közösségekbe“ tartozók tulajdonképpen szemben állnak egymással. Innen indul ki a jelenleg létező „közösségek“ ellen folytatott küzdelem. Mikor a saját érdekeinkért kezdünk harcolni, rájövünk, hogy mások is ugyanezt teszik. Az előítéleteink elhalványulnak, és a haragunk a megfelelő irányba terelődik.

Nem a megosztottságtól vagyunk gyengék. A gyengeségünk miatt vagyunk megosztottak. A létező közösségek elveszítik jelentőségüket, ha megtámadják őket, és a legjobb fegyver ellenük, ha feleslegessé teszik őket.

A faji és nemek közti megkülönböztetés vissztaszítóvá válik akkor, mikor különféle bőrszínű női és férfi munkások együtt harcolnak az osztályellenséggel. És ez a harc csak annál hatásosabb lesz, minél több, különböző „közösségekből“ jött ember is bekapcsolódik.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz szükség kormányra, ami a társadalmat igazgatja, hogyha a társadalom nem válik szét vezetőségre és munkaerőre – ha az emberek saját maguk tartják kezükben az életüket. Nem lesz szükség nemzeti és „faji“ közösségekre – és létrejöhet az emberi közösség −, ha a társadalom nem oszlik gazdagokra és szegényekre.

Ezeknek a körülmények megteremtéséért harcolnunk kell a létező körülmények ellen. Ezt a folyamatot, melynek során az életkörülményeink − és ennélfogva a munka, a pénz, a csere, a határok, a nemzetek, a kormányok, a rendőrség, a vallás és a fajgyűlölet – elleni harcban alkotunk közösséget, ezt nevezték el valamikor kommunizmusnak.

POLITIKA

„Minnél jobban kormányoznak, annál kevésbé vagyunk szabadok.“

– The Alarm

A kormány a politikai tevékenység modellje. Különböző országokat, régiókat vagy „közösségeket“ képviselő politikusok csatáznak egymással. Arra bíztatnak, hogy támogassuk azokat a vezetőket, akikkel a legkevésbé térnek el egymástól nézeteink, és már régóta nem igazán lepődünk meg, ha átvernek minket.

Egy politikus származhat a munkásosztályból vagy lehetnek radikális nézetei, mert ez abban a pillanatban szertefoszlik, amint kormányozni kezd. Mindegy, ki van kormányon – a kormányzásnak meg van a saját logikája.

Az a tény, hogy ez a társadalom ellentétes érdekű osztályokra oszlik, azt jelenti, hogy mindig fennáll a veszély, hogy darabjaira hullik. A kormány arról gondsokodik, hogy ez ne történhessen meg.

Mindegy, hogy diktatórikus, vagy demokratikus a kormány; ő birtokolja a fegyvereket, és szükség esetén be is veti azokat saját népe ellen, hogy továbbra is dolgozzunk.

Nem is olyan régen, egy bizonyos országban a forrongás miatt veszélyessé vált helyzetet úgy tudták feloldani, hogy államosították az ország iparának egészét, kialakítottak egy rendőrállamot, és az egészet „kommunizmusnak“ keresztelték. A kapitalizmusnak ez a fajtája kevésbé bizonyult hatékonynak és rugalmasnak, mint a jó öreg szabadpiaci kapitalizmus. Mivel a Szovjetunió bukása óta nincs többé Vörös Hadsereg, ami bevonulhatna más országokba és az említett módszerekkel stabilizálhatná azokat, ezért a „kommunista“ pártok világszerte egyszerű szociáldemokratákká vedlenek vissza.

A munkásosztály politikai pártja önellentmondás – nem mintha egy párt tagsága nem állhatna nagyrészt munkásokból, de azért, mert a legtöbb, amit tehet, hogy hangot ad a munkásosztálynak a politika keretei között. Képviselőinknek arra ad módot, hogy ötleteket szolgáltassanak főnökeinknek ahhoz, hogy miként igazgassák ezt a társadalmat – ötleteket, hogy hogyan csinálhatnak még több pénzt, és tarthatnak minket ellenőrzés alatt. Akár az államosítást, akár a privatizációt támogatják, a több szociális juttatást vagy az erősebb rendőrséget (vagy esetleg mindkettőt), a politikai pártok programjai valójában a kapitalizmus igazgatásának különböző stratégiái.

Sajnos a politika a kormányokon kívül is jelen van. „Közösségek“ vezetői, a hivatásos aktivisták és a szakszervezetek ékelődnek a bérmunkások és főnökök közé, hogy ők legyenek a közvetítők, a tárgyalópartnerek, a kommunikáció eszközei, a képviselők és végső soron a békéltetők. Ők ezeknek tisztségeknek a megtartásáért küzdenek. Ezért kell a munkásosztályt az ellenőrzésük alatt tartaniuk, hogy nyomást gyakorolhassanak a gazdaságban érdekelt politikusokra, egyszersmind felkínálják az üzleti gépezetnek a dolgozni kész munkaerőt. Ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban fel kell oszlatniuk minket, amikor felvesszük a harcot. Ezt néha engedmények kialkudása útján, máskor meg a kiárusításunkkal érik el.

A politikusok szavazásra szólítanak fel, hogy aztán csak dőőljünk hátra, és hagyjuk a bizalmit a nevünkben egyezkedni; támogassuk a vezetőket és szakértőket, és nyugodjunk bele ebbe a passzív részvételbe. Ezek a nem-kormányzati politikusok lehetőséget biztosítanak a kormánynak, hogy békés úton tartsa fenn a status quóját, és ezért cserébe olyan állásokat kapnak, melyekből a nyomorunkat igazgathatják.

Minden politikai csoportosulás bürokratikus. Általában a termelés szerkezetét tükrözik, ahol a tevékenységet kívülről irányítják. Így termelik ki politika hivatásosait. Vezetők és vezetettek, képviselők és képviseltek, szervezők és megszervezettek közötti megosztáson alapulnak. Ez nem valamilyen rossz szervezeti taktikának az eredménye, amit elég egy nagy adag részvételi demokráciával orvosolni. Ez a közvetlen eredménye a politikai csoportok és projektek erőfeszítéseinek – hogy a kapitalizmus egy szeletét igazgassák.

ANTIPOLITIKA

„Az anarchizmus nem valami szépséges utópia, vagy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma.“

– Dyelo Tryda Csoport

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, az alkudozások és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben militáns taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőkért, a burzsujokért vagy az országért küzdünk.

Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenlő félként tárgyalni ezzel a világgal.

A munkásosztály harcainak ezt a tendenciáját, a kormányzaton és a politikán kívül, és -ellen szerveződést, az olyan szerveződési formákat teremtését, ahol kizárólag a saját képességeinkben bízunk – ezt nevezték el valamikor anarchizmusnak.

HÁBORÚ

„Perzseljük fel a gazdagok pompás utcáit!“

– Lucy Parsons

Szóval hadban állunk – az osztályháborúban. A győzelmet nem az ötletek, a javaslatok és a szerveződési stratégiák egységcsomagjai jelentik. Ezt a háborút meg kell nyerni.

Amíg az ő térfelükön van a kezdeményezés, addig magányosak és tehetetlenek vagyunk. Csak egyéni válaszokat tudunk adni az élethelyzetünkre: otthagyjuk a munkahelyünket, olcsóbb lakónegyedekbe költözünk, szubkultúrákhoz és utcai bandákhoz csapódunk, öngyilkosságot követünk el, lottózunk, iszunk, drogozunk, és templomba járunk.

Ez a világ látszik az egyetlen járható útnak. A változáshoz fűzött reményeinket fantáziálásban éljük ki – a mindennapi életünk valóságától teljesen elszakítva. Minden a megszokott módon megy tovább, beleértve minden válságot és pusztulást.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk. Bátrabbá és erősebbé válunk miközben saját osztályérdekeinket érvényesítjük. Ezek nem jelenti azt, hogy sem egy új kormány alakul, sem azt, hogy mi leszünk majd az új főnökök. Közös érdekünk az, hogy véget vessünk ennek az őrületnek, ahogyan most élünk – és ezzel együtt annak a társadalomnak, amely erre az életmódra épült fel.

Mi vagyunk a munkásosztály, azok, akik meg akarják szüntetni az osztályokat és a munkát. Mi azoknak vagyunk a közössége, akik a létező közösséget darabokra akarják szakítani. Politikai programunk a politika elpusztítása. Hogy ezt elérjük, a mai felforgató mozgalmakat kell addig a pontig fejlesztenünk, amíg végül mindenhol teljesen át nem alakítottuk a társadalmat. Ezt nevezték el valamikor forradalomnak..

Munka. Közösség. Politika. Háború.

Eredeti szöveg (prole.info): [klikkelgetős][szöveg][pdf]

Magyarul: [klikkelgetős][szöveg] [pdf]

Először is szeretnénk elvtársi köszönetet mondani az Antipolitika szerzőinek, hogy elkészítették a prole.info szövegének első fordítását. Ezt használtuk fel a füzet elkészítéséhez, bár sok helyen belenyúltunk, tisztáztuk, egyszóval rendeltetésszerűen használtuk a felkínált szöveget. Köszönjük szépen, egészségünkre vált!

A szöveg egyenlőre nem végleges, de első ítéletünk szerint ez már megéri a publikációt ebben a formájában. Ennek a szóróanyagnak a közlését azért tartjuk fontosnak, mert ebben a füzetben egészen pontosan, mégis a hétköznapi nyelvünkre támaszkodva magyarázza el az anarchizmus “mit, miért és hogyan”-ját. Magyarországon munkások milliói élnek a saját történelmüktől elszakítva, a cselekvési lehetőségeik és kényszerpályáik ismerete nélkül. Ahhoz, hogy amindennapi küzdelmek és a pártpolitikai cirkuszi mutatványok mókuskerekéből kitörjünk, először is össze kell gyűjteni az erőnket, hogy végre felállhassunk, és a passzivitással leszámolva támadásba lendülhessünk.

Ez az írás nem egyszerűen egy politikai oktató-, vagy önmagában álló propagandaanyag. Ez egy felhívás a szerveződésre, ösztönzés a politikai cselekvésre a mindennapi életünk nyomora ellen.

“Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenjogú tárgyalásokba bocsátkozni ezzel a világgal.

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.”