Archive for the ‘Contribution to the Civil War’ Category

Crime and Punishment – musing on the politics of the External

November 19, 2011 Leave a comment

There’s an issue that bothers me for long time. Capitalism seems to have a magic ingredient which contribute the complexity of the mode of the production since it exists.

As a start I was thinking of the criminality within the capitalist society. The trigger for this was the position of the Roma people in Hungary. They serve as a sort of sub-proletarian minority as all capitalist country have its ethnicity assigned to some similar role. Their alleged sub-proletarian role is derived from the fact that this minority bear much of the unemployment of the country and have notoriously the worst criminal statistics, or at least, due to the lack of official record on ethnic background, they thought to have the worst criminal statistics. The marginalisation of the Roma people is based on their alleged role as a sub-proletarian, making them essential media and political target as welfare-dependent, uneducated, unwashed, criminal stereotypes. Leaving these superficial ideological mystification behind, we could find a quite complex section of the social terrain which demands a more elaborate view on the society as a whole.

The actual case here, that many Roma families are completely lacking of any legal income apart from the welfare allowances. Members of the family have no job, and they are already at disadvantage on the job-market due to their criminal records. Of course, in this situation they have no legal way to get any loan either. As the welfare money is just simply not enough for anything (regardless of the lifestyle), it is unavoidable to get loans from other “institutions” that is, from loan-sharks. Loan-sharks it this respect became vital for many Roma families, and their involvement in criminal activities are hugely motivated by this fact. High interest rates can not be repaid by any other means. So at some extent we can observe here the constant rising of the Capital, with all its unmistakable birthmarks: A rising of a concentrated merchant-creditor class and a working class, who is likely to have huge amount of debt, rising. In fact, this subjected class shows a huge diversity without the possibility to categorise in any way. It’s ranging from “self-employed entrepreneur” to straightforwardly enslaved groups. The historical parallel with the early capitalism is more than tempting here. The early capitalism found already a great diversity of social classes and roused above them by the means of trading and lending. What we can witness in the “underworld” of modern life is the constant genesis of capital at the margins of the markets and of the classes.

There are two different models I came up with thinking about this peculiar sector of the society. One is for understanding how the illegal economy is completely integral part of the world market. For this I understood the criminal organisation of life as minuscule states that aims to exploit the “external” parts within the society, not unlike the ancient empires took advantage of the people of the “uncharted territories” and their growth was much of an external expanding. These “external parts” are in our case however, more subtle than it was for the Roman Empire. Their status of “sub-proletarian” as “external” to the legal scene of capitalism provides their particular ability to be exploited this way, often with higher rates than anyone within the legal framework. The wealth accumulated from such an illegal business practices breeds new formal, political powers in the form of mafias often grew so extensive that it would clash with the “legal” territory on the basis of interests. So, this model would lead us to an understanding of capitalism where the State formal existence lead to the continuous birth of sort of pseudo-States and if that critical event happens, the “war on crime” and alike is nothing short of a civil war. This model also implies that the communist movement has a continuous capitalist war at hand where we have to organise as intensively as in the case of the inter-state conflicts.

The second model isn’t completely divorced from the one above as I understand the “criminal sector” of capitalist production completely in harmony with the capitalist society as a whole. In the point of view of the State (the legal, formal power), exclusion is essential. There could not be more severe punishment imaginable in a society entirely based on market competition. A market in one way isn’t anything but laying out forcible norms between individual interests. Marketplace is a place where you can exchange your products according to the rules of who runs the marketplace itself. Fees, taxes, behaviour norms form complex legal machinery, and the State naturally is the enforcer of this rule in the scale of national market, and as a matter of fact it is also a beneficiary of running this market. The old republicans sought to unify the interest of the bourgeois with running the national market as a unified effort. Of course it was always idealistic to think that the otherwise competing capitalist of the national markets could be entirely subjected to such a union therefore it was inevitable that new markets will arise along with the national one… but existing in the same geographic and social location. Without effective hegemony over the social landscape rulers of any kind (democratic or dictatorial) sought to abolish these shadow markets where the fracture of the capital is accumulating in order to extend the national market rule completely over their sovereign territory. But there’s a side-effect in the occasional victory over these illegal organisations: the wealth appropriated during the ambushes on “illegal” capital is essentially adding up to the budget of the State and consequently all the market-actors of the legal framework, and most obviously the ones who have more “shares” in the market-running power. Thus, creating indirectly an external to the legal markets would profit them as the kidnapped slaves and robbed wealth for the colonial powers.

It’s pretty hard to deal with news like this from a communist point of view because most of the interest was focused on the “normal” behaviour of Capital where markets have less frequency of clashing each other (like in the case of transnational wars, economic blockades and other spectacular stuff). But looking at history I’ve found that this “hidden” (hidden as it is dismissed just simply under the term of criminal) civil war is more characteristic to capitalism than the former. To understand the way how this civil war raging through our social landscape almost continuously, to build organisations that could deal with the situation of proletarians outside the legal framework isn’t important only because of building some sort of critical mass of proletarian movement but also because in an insurrectionary moment this genesis of capital previously mentioned could become the very seed what we chose to fight against.

This is rather just an introduction to a hopefully interesting discussion than anything specific question. I’m looking forward to see contribution to the question of forming organisations involving the “sub-proletar” section of the working class, the historical practices of revolutionary movements to deal with the constant capital production, the counter-revolutionary force behind the organised crime and of course reflections to how useful such an investigation could be.


August 2, 2010 Leave a comment

Ezentúl minden elemzésünk egy hadüzenet.

Válságos valóság

Az elmúlt másfél-egy év óta a görögországi helyzet csak úgy szemlélhető, mint egy megkerülhetetlen erő, amely folyamatosan forradalmi alakot ölt. A 16 éves fiú halála gyújtóponttá vált a mozgalmak fejlődésében, robbanásszerű szaporodásában. A 2008 decemberében meggyilkolt Alexandros Grigoropoulos azóta nem az egyetlen áldozata a rendőrök fegyverének. A tudatos és militáns proletár csoportok mellett egyre nagyobb méreteket öltött a munkások szerveződése és ellenállásuk az újabb fokozott kizsákmányolás hivatalos bevezetése ellen.

A tőke válságperiódusa világszerte a tőke újraszerveződését hozta magával. A burzsoázia frakciói közötti hatalmi harc új lendületet vesz minden ilyen alkalommal, hogy a lehető legprogresszívabb kizsákmányolók kerüljenek nyeregbe és vezényeljék az államapparátusokat, intézményrendszereket és nem utolsó sorban, hogy elfoglalják új piaci pozícióikat. Visszatekintve az elmúlt száz-kétszáz évre, a polgárság reakciója a profitráták zuhanására nem volt más, mint a kizsákmányolás mértékének növelése. A huszonegyedik század elején, évtizedünk első felében a polgárság profitéhségét a külterjesség fedezte elsősorban, amint azt láthattuk az iraki és afganisztáni háborúban, a kínai infrastruktúra kiépítésének kegyetlen hajszájában. Ezzel párhuzamosan természetesen a “tőkésítés”, a kizsákmányolás intenzív fokozása is a porondon volt, ami a leginkább a dél-amerikai kontinens országaiban ment végbe.

Az új piacok ígérete, a technológiai fejlődésbe vetett végtelen bizalom és a háborús gazdaság állandósítása adta az alapot a gazdasági növekedés, azaz a bővített újratermelés kereteinek fenntartására. Az évtized második felére azonban ez a lendület kifogyott. Adóságspirálok, divatosan szólva üzleti “lufik” képződtek, melyek „fedezetetére” már nem elég az új piacok ígérete. Világossá vált, hogy a kezdeti eufória, amellyel a nemzeti piacok regionális összeolvadását ünnepelték a nagy gazdasági blokkok kialakításakor, gyorsan elpárolgott és a növekedés gyakorlatilag megállt. A megszorítási hullámok egymást érik az évtized eleje óta, de igazán annak második felétől vált világossá, hogy ezek nem csak egyedi, külön álló esetek az egyes régiókban, ez egy világméretű járvány, amely még ebben a percben is csak terjed a szélrózsa minden irányába. Az USA, az EU, Kína és Dél-Amerika kapitalistái a lehető legváltozatosabban faragják meg a szociális kiadásokat, növelik a munkaidőt, vezetnek be kötelezően fogyasztandó szolgáltatásokat és még folytathatnánk a sort a végtelenségig.

Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy tettenérjük a politikai vezetők hazugságait. Minden erőfeszítésük tökéletes kudarcba fulladt, hogy a válságot egyszerű pénzügyi zavarnak állítsák be. A gazdasági válság első felvonásának végével a járvány továbbterjedt az ún. “reálgazdaságra”, tehát a termelés minden területére. A pénzügyi válság hirtelen gazdasági válság alakját öltötte, hogy ebben a formában kísértsen minket a munkahelyeinken és a munkaügyi hivatalok előtti ácsorgásunkban. Miniszterek és miniszterelnökök nyilatkozatai tele vannak a válság kezelésére tett ígéretekkel, azzal a néphülyítő szociáldemokrata maszlaggal, hogy a politikai szféra mindenható, és a gazdasági pályát képes megregulázni. És úgy látszik, az első körben hatott ez a maszlag.

Senki nem vette komolyan igazán azt, amikor a különböző kormányhivatalok a pénzügyi szektor kisegítésére euró- és dollármilliárdokat ruháztak be a bajban lévő alapokba és bankokba, egyetlen reakció csupán a rendelkezésekkel szemben a civil szervezetek szokásos erőtlen panasza volt: “Ne velünk fizetessék meg válságot, amit ők idéztek elő!”. Ebben a mondatban összegezte a velejéig demokratikus baloldal Európában, hogy nézetük szerint ezek a lépések a hibásan kezelt büdzséből következnek… Mindjárt ezen a ponton össze is találkoztak a nemzeti kistőke állandó lokálpatrióta álláspontjával, paradox módon azzal a tőkés réteggel, amely az államot kéri segítségül a védett gazdasági territóriuma megőrzésére. Első ránézésre ez a jobbos-balos egybeesés némileg furcsának tűnik, de valójában fényt derít a burzsoázia politikai polarizációjának cirkuszi mutatványaira.

Nemzeti összefogás

Görögország miniszterelnöke a nemzeti egység (hmmm, honnan ismerős?) nevében adta át a kormánya által kidolgozott reformrendeleteket. A költségek lefaragását annak hatására iktatták be, hogy a PASOK a kormányváltás után kiderítette, hogy a megelőző konzervatív kormány meghamisította a költségvetési adatokat. A rendeletek egyre csak szaporodtak a befektetői körök pánikhangulatának terjedésével, illetve francia és német vezetés nyomására.

Az intézkedések bejelentése után az addig is az általános rendőri megszállás ellen forrongó országot sztrájkok, tüntetések, utcai harcok, tűzpárbajok, robbantások és gyilkosságok sorozata lepte el. A szakszervezetek és a szakszervezetek tagjai utcára vonultak – persze ez a kettő nem ugyanabból az okból. A hatalom hirtelen darabokban hevert: a KKE (Görögországi Kommunista Párt) és a hozzá kapcsolódó szakszervezeti egyesülés komoly utcai támogatást érezhetett a háta mögött. Sztrájkokat a szakszervezetek viszonylag könnyen tudtak bejelenteni egy olyan légkörben, ahol a megszorításoknak nemcsak a puszta ténye, de elképesztő mértéke is felbőszítette a görögországi munkásosztályt.

Az Athénban felsorakozó proletárok bizonyos távolságtartással ugyan, de felvették a szolidaritási kapcsolatot a legradikálisabb elemeikkel, és ha tovább nem is mentek, de gyakran cinkosaikká váltak a militánsabb bajtársaiknak. A 2008 decemberében lezajlott felkelés során szerzett emlékeiket frissen találta az új szituáció, és lehetetlen nem felfedezni azokat az újonnan született kötelékeket, amelyek átszövik a görög események menetét. A fasiszta szervezetek ugyan nem lettek népszerűbbek a krízis napjaiban, de szilárd támogatást élveznek, amelyet a rendszeres pogromok, merényletek és más politikai megnyilvánulások is megerősítenek. A Chrisgi Avgi (Arany Hajnal – Igen, ez az Arany Hajnal, amely együtt táborozott a baráti torockai-féle 64 Vármegye Ifjúságával a napsütötte Olaszországban, ahol az egyik téma az északi kultúra önvédelme volt a déliekkel szemben. Az az Arany Hajnal, amelynek vezére egyébként a junta-korszak egyik “bizalmija” volt.) például bevándorlók elleni hadjáratokat szervezett, “feketekereskedelem kisöprése”-címén, és ezzel is éreztette a jelenlétét a hatalmi háborúban. Maga a tény, hogy a kormányváltás nem csillapította igazán a forrongások intenzitását, eleget árul el arról, hogy milyen nemzeti egységről is van itt szó.

David Cameron, a nemrég lezajlott választások után kinevezett angol kormányfő is a nemzeti egyetértést szorgalmazza az államadóság lefaragásákor. A konzervatív vezetők ugyanis komoly problémákat találtak a könyvelésben, amit a Labourtól, Gordon Brown kabinetjétől vettek át. “Sokkal nagyobb a baj, mint eddig gondoltuk volna.” A kampány során persze már minden párt pedzegette, hogy lesz itt valami nadrágszíj-szorítás, és az első ésszerűsítő intézkedések pedig már le is sújtottak. Meglengették bárdot a közszféra felett, illetve további adóemelésekről beszélnek. A munkanélküliség az 1980-as évek óta nem volt 10% környékén. Ha valamiért előfordul, hogy megvalósulna a Demokrácia Falu lakóinak óhaja az Afganisztánban és Irakban állomásozó brit katonák visszavonásáról, az azért fog megtörténni, mert a hadsereg létszámát is jelentősen le akarják költségvetési okokból faragni, pontosan ennyi új munkást felszabadítva a munkaerőpiacon. Persze lehet, hogy a hadseregből szélnek eresztett obsitosok végül könnyen találnak munkát a rendőrségnél…

A ködös Albion sajtójából ömlenek a bandaháborúk, nemi erőszakok, tűzharcok, képei. A szakszervezetek éledeznek. Ötezer itt, hatvanezer ott. Nemzeti egység, – mondja Cameron.

Nem olyan régen volt, hogy ne emlékezzünk Kósa Lajos és Szijjártó Péter látványos műsorára: a költségvetés elemzése után arra jutott ugyanis a kormánybizottság, hogy az előző kormány által hátrahagyott pénzügyi helyzet rosszabb, mint ahogy gondolták. Pánikhangulat a nemzeti valuta körül, pár nap alatt komoly esés. Valamit tenni kell. A sajtó, a vezető közgazdasági szakértők hada kórusban könyörög a kormánynak, hogy stabilizálja a helyzetet, vagyis cáfolja meg Debrecen polgármesterének szavait. Napok leforgása után a kormány hirtelen előáll a farbával: lerántják a leplet a “gazdasági akciótervükről”. 15% “bértömeg”-csökkentés az állami szektorban, liberálisabb adórendszer, bankadó – ezek a gazdasági szerkezet átalakításának lépései.

“Nemzeti Együttműködés Rendszere” – szerepel az új kormány első lépéseként előterjesztett politikai nyilatkozatban. Az országban a megélhetés az elmúlt években folyamatosan nehezebbé vált. Sorra jelentek meg a munkásosztály legkiszolgáltatottabb, széleskörben lumpennek tekintett rétegeivel szemben hozott rendeletek a legváltozatosabb adminisztrációs szinteken. Az egyik jobboldali párt, mely többek között az ún. “cigánybűnözés” elleni harcot hirdette, a választásokon látványos eredményeket produkált. A kormány legújabb adószerkezeti intézkedései alapján a válságkezelés terheinek elosztásából a munkásosztály oldalára billen a mérleg. Az első világháborút követő proletár-mészáros rezsimek teljeskörű rehabilitálása folyik. Tervek között van a “hatékonyabb rendvédelem” is, a büntetési tételek alsó határainak megemelése, a rendőri állomány létszámának növelése. És persze mindez a nemzeti együttműködés jegyében.

Itt emlékeztetnünk kell az előző kormány szavaira is a válságkezelés kapcsán (Válságkezelés és növekedés – stratégia az erős Magyarországért), hogy teljesebb képet kaphassunk: “A válság kezelése nem egyszerűen költségvetési kérdés – nemzeti kihívás.”

Átszerveződés és hatalomátvétel

A befektetői körök figyelme Spanyolország, Portugália, Írország és Görögország nemzeti adóságára terelődött, és ezzel új felvonásba kezdtek ebben a meglehetősen hosszúra nyúló színdarabban. Az állami beavatkozások után ugyanis törvényszerűen az állami büdzsék körül alakultak ki az újabb riadalmak, kiderült, hogy a legtöbb ország költségvetése gyakorlatilag nem bírja el a “válságkezelés” költségeit. Bár a média az ún. PIGS államok körüli balhékkal van tele, a “felelőtlen költekezés” miatt veri el a port az említett államokon, vagy az ott lakókon, politikai színezetének megfelelően, de valójában világszerte ugyanez a helyzet. Az USA-tól Anglián keresztül Kínáig jelenleg is tart a gazdasági reformintézkedések bevezetése. Az euróövezetben zajló befektetői krízist végül egy újabb kisegítő csomaggal oldották meg az államfők és a vezető tőkés körök. Természetesen ehhez a megegyezéshez már alapfeltételként jelölték meg a megszorító intézkedéseket, azaz ezekben az államokban a munkásság újabb terhekkel gazdagodik, újabb emelt profitrátát kell megszolgálnia.

Románia, Csehország, Portugália, Görögország, Spanyolország, Írország, Németország, számos USA tagállam,… felesleges is továbbsorolni. A helyzet tehát az, hogy a munkásosztály egésze csak most kezdi majd el igazán érezni azt, amit a 2007-ben még pénzügyi zavarnak állítottak be odafenn. Felelőtlen hitelekről cikkeztek az újságok, és egy szót sem ejtettek arról, hogy ezek a “felelőtlen hitelek” jelentették az elmúlt időszakban azt a növekedési potenciált, amire a gazdaság egésze felépült. Az új rezsimet ugyanis a reformokra kondicionálták, a szlogen mától az, hogy “rendbe tesszük!”. Egymásra licitálnak a miniszterek és miniszterelnökök a százalékokban, azaz hogy milyen mély érvágást is végeznek el rajtunk.

Ahogy láttuk a felsorolt néhány példán (ó, és még mennyi van) a rendcsináló kormányok egytől-egyig a “nemzeti egység”-re hivatkozva szentesítik rendeleteiket és megváltó intézkedés-tervezeteiket. Országonként természetesen eltérő a válság konkrét megnyilvánulása, és egyben mások is az adott hatalmi feltételek. 2008-ban egy szabályos gazdasági hatalomátvétel ment végbe a világpiacon. A hitelrendszer köré szerveződött nemzetközi munkamegosztás forrásai kiapadtak, és beindult a pánik-gépezet, ami végül a pénzügyi hálózatokba öntött irdatlan mennyiségű állami segélycsomagok árán kerülte el a teljes széthullást. Ami valóban végbement, az a hitelrendszer kisajátítása volt. A hitelrendszert az állami büdzsék, illetve ezáltal az államok hitelezői vették ellenőrzés alá.

A válságnak nincs vége. A válságot valóban menedzselték, kezelgették, de ettől még lefelé tartunk a lejtőn. Valódi arca most kezd csak igazán kibontakozni: egy megoldást találtak – még több munka! Görögország példája minden államfő előtt ott lebeg Európában: milyen megcélzott számadatokkal, mekkorára fokozott tempóval lehet még fenntartani a társadalmi békét. Meddig tudnak elmenni anélkül, hogy be ne köszönjön egy eltévedt gránát parlamentjük ablakán. Milyen biztonsági intézkedéseket kell hozniuk, hogy megbénítsák a proletárok szervezkedését. A hatalom mindig is arról szólt, hogy hogyan ne veszítsék el az ellenőrzést a társadalom egésze felett.

Az internet példáján láthatjuk, hogy milyen ellenőrzési intézkedéseket vezettek be az utóbbi pár évben. A terror, a gyerekpornográfia, a “kalózkodás” elleni hadjárat égisze alatt gyakorlatilag mára teljes kormányzati ellenőrzés van érvényben minden országban az internetes forgalom felett. Hasonló mondható el a telefonhálózatokról is.

A közbiztonság fenntartása érdekében szó szerint több millió kamera figyeli a köztereket, a boltokat. Csak nehogy valami történjen. Az újságok címlapjait a borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságok, nemi erőszak képei uralják, hogy a célközönség körében legitimálják az újabb hírszerzési gyakorlatok bevezetését.

Az 1997-es albániai proletárharcok tanúsága szerint a tőke egyre inkább úgy számít a hadseregre, mint fegyelmező erőre. A nemzeti hadseregek sorra állnak át a zsoldos hadsereg modelljére, hogy ebben a formában biztosítsák, hogy egy felkelés során a katonák szakmai feladataikra koncentráljanak és ne kössenek barátságot az “ellenséggel”, azaz velünk.

Soha nem látott szakadékok nyíltak meg az elmúlt évtizedek során az aktív dolgozó és az állástalan munkásosztálybeliek között, az ellentéteket kisebbségi-többségi nemzetiség, bevándorló-bennszülött, eltartott-eltartó, nyugdíjas-fiatal ellentétekben stabilizálták. A keresztény örökség moralizálását a szociáldemokrata mozgalom “társadalmi igazságossága” egészíti ki, és így a proletárcselekvés iránti szolidaritással szemben a polgári erkölcs bástyái állnak.

Világos, hogy a megszorítások korát éljük. Az is világos, hogy a kizsákmányolás mértékének fokozásához egy átfogó, megelőző hadjáratot folytat ellenünk a burzsoázia. Proletár testvéreink a világ más részein ugyanúgy szenvednek tőle, mint mi. Persze az időzítésen múlik minden, ezért iparkodnak szétosztani jól kezelhető helyi válságokra a világgazdaság globális haldoklását. Ma Görögországban tombol a vihar, de holnap átvonul az északi térségbe.

Senki ne képzelje, hogy a vihar elmúlt azért, mert jó híreket kapunk az újságok szorgalmas tudósítóitól a tőzsde virágzásáról. Láttátok azokat a kipirult, boldogságban úszó arcokat a tőzsdéken, amikor elfogadták az euró-zóna kisegítő-csomagját? Láttátok, hogy ujjonganak a részvénybörzék, pénzpiacok, diplomaták, tőkések? Ilyen az igazi polgári gyönyör: Most határoztak a munkások szárazraszívásáról a piac legnagyobb vámpírjai.

Senki ne képzelje, hogy azok az égbetörő mutatók egy szebb jövőt ábrázolnak az újságok címlapjain. Azok a színes kis csíkocskák jelzik a következő évi munkaórákat, a többletszenvedéseket a túlélésünk alamizsnájához mérve. Jövedelmezőségi előrejelzéseket gyártanak abból a vérből, amit mi izzadunk ki magunkból a nap huszonnégy órájában, megállás és pihenő nélkül. Hogy túléljünk, vagy ha – úgy diktálja az érdek -, akkor megdögöljünk. Azok a holnapunk gyötrelmeinek oszlopai, a szolgaság önmagáért való várába építve.

“Adj vért, hogy a helyi szinten jelentkező problémákat ne hozzák összefüggésbe a tőke általános válságával, amely nem ciklikus, hanem permanens. Adj vért, hogy a franciaországi proletár megmozdulásokat ne kapcsold össze önnön nyomoroddal, hogy a Latin-Amerikában folyamatosan zajló tüntetések, sztrájkok, lázadások csak médiaesemények legyenek számodra, és hétfő hajnalban pontosan lépj be az elidegenedés csarnokaiba.”

[Barrikád Kollektíva: Adj vért! (2006)]

Munka. Közösség. Politika. Háború. – Szöveg

June 8, 2010 1 comment

„Azért kérik ki mindenki véleményét minden részletről, hogy ne legyen véleményük a világ egészéről.“

– Raoul Vaneigem

Körülnézünk, és egy világot látunk, ami felett nem rendelkezünk. Mindennapi küzdelmünk a túlélésért óriási, folyton váltakozó kulisszák között zajlik…

…a természeti katasztrófától a terrorista-támadásig… az újabb diétától az újabb éhínségig… a hírességek szexbotrányaitól a korrupt politikusok körüli felhajtásig… a vallásháborúktól a gazdasági csodákig… a lenyűgöző új reklámoktól a kormányellenes tévés közhelyekig… az eszményi szeretők kézikönyvétől a „hogyan akadályozzuk meg a szurkolókat a zavargásokban“ rendfenntartó stratégiákig… a legújabb rendőri lövöldözésektől a legújabb egészségügyi vészhelyzetekig…

Ugyanazok az erők munkálkodnak mindenütt… a demokratikus és a totalitárius kormányokban… az óriáscégekben és a családi kisvállalkozásokban… a sajtburgerben és a tofuban… az operában, a countryzenében és a hip-hopban… minden országban és minden nyelvben… a börtönökben, az iskolákban, a kórházakban, a gyárakban, az irodaházakban, a háborús területeken és a zöldésgesnél…

Valami folyamatosan zabálja az életünket, és csak képeket böfög vissza róla a képünkbe. Ez a valami a saját tevékenységünk terméke… a mi óráról órára, hétről hétre, egyik nemzedékről a másikra eladott mindennapi dolgos életünké. Nincsen cégünk vagy olyan tulajdonunk, amivel pénzt tudnánk csinálni, így arra vagyunk kényszerítve, hogy eladjuk időnket és energiánkat valaki másnak. Mi vagyunk a mai munkásosztály – a prolik.


„A tőke holt munka, mely, akárcsak a vámpír, csak az élő munka kiszipolyozásából él, és annál elevenebb, mennél több munkát emészt fel.“

– Karl Marx

Nem azért dolgozunk, mert dolgozni akarunk.Azért dolgozunk, mert másképp nem tudunk pénzhez jutni. Eladjuk időnket és energiánkat a főnöknek, hogy megvehessük a túléléshez szükséges dolgokat.

Összezárnak más munkásokkal, és különböző feladatokat osztanak ki nekünk. A munka különféle területeire szakosodunk, hogy újra meg újra végezzük ugyanazokat a feladatokat. A munkával töltött időnk nem igazán része az életünknek. Inkább holt idő, amit a főnökeink irányítanak.

Ezek lehetnek tárgyak, mint például pamuting, számítógép vagy felhőkarcoló, vagy állapotok, mint mondjuk tiszta folyosó és gyógyult betegek, vagy szolgáltatások, pl. hogy busszal járhass ide-oda, hogy a pincér vegye fel a rendelésedet, esetleg hogy valaki hívjon fel otthon, hogy haszontalan dolgok megvételére rávegyen. A munka nem a termék elkészítéséért folyik. Mi a fizetésért dolgozunk, és a főnök azért fizet, hogy hasznot húzzon rajta.

Végül a főnökök újra befektetik a pénzt, amit rajtunk kerestek és tovább terjeszkednek. Munkánk mindabban van fölhalmozva, amit a főnökök birtokolnak és adnak-vesznek – a tőkében.

Állandóan keresik a módját, hogy a munkánkat új termékekben tárolhassák, az új piacokat, ahol eladhatják azokat, és az újabb embereket, akiknek idejükön és erejükön kívül nincs más eladnivalójuk.

Munkánkért cserébe annyi pénzt kapunk, ami elég a lakásbérletre, ennivalóra, ruhára meg sörre – eleget ahhoz, hogy visszamenjünk dolgozni. Amikor nem dolgozunk, akkor úton vagyunk munkába vagy vissza, kipihenjük a munka fáradalmait vagy berúgunk, hogy elfelejtsük a munkát.

A munkánál csak egyvalami rosszabb: ha nincs munkánk. Ilyenkor hosszú heteket vesztegetünk el munkakeresésre, anélkül, hogy ezt bárki is megfizetné nekünk. Ha van is segély, csak kellemetlenségek árán kapható meg, és összege sohasem annyi, mint a munkabér. A munkanélküliség állandó veszélye miatt megyünk vissza dolgozni minden áldott nap.

A mi munkánk ennek a társadalomnak az alapja. Ahogy dolgozunk, úgy növekszik a főnökeink hatalma. Ma a világ összes országban ez a hatalom uralkodik.

A munkaidőnk során a főnökeink és a felvevőpiacaik hatalma alatt állunk. Ugyanakkor egy láthatatlan kéz a munka fegyelmét és céltalanságát erőlteti az életünk más területeire is. Az élet egyfajta előadásnak mutatkozik, amit csak kívülről szemlélhetünk, de semmi befolyásunk nincs rá.

Minden más tevékenység is ugyanolyan idegenné, unalmassá és feszültté válik, mint maga a munka: az otthoni teendők, az iskolaórák, a „szabadidő“. Ezt nevezik kapitalizmusnak.


„A kapitalistáknak ez a rendszer természetesen teljes megelégedésére szolgál. Miért is lennének elégedetlenek? Hiszen meggazdagszanak rajta.“

– Alexander Berkman

A munkát nagyon különbözően lehet felfogni, attól függően, melyik oldalán áll az ember. Főnökeink így jutnak pénzhez, hogy még több pénzt csinálhassanak. Számunkra a munka a túlélés nyomorúságos módja. Minél kevesebbet fizetnek, annál kevesebbet keresünk. Minél gyorsabban tudnak minket munkába állítani, annál keményebben kell dolgoznunk.

Érdekeink ellentétesek, ezért állandó harc folyik a főnökök és a munkások között a munkafolyamatban – és a munkára alapozott társadalom más területein. Mennél többet adunk ki lakbérre vagy buszjegyre, annál többet kell dolgoznunk, hogy az albérletet vagy a buszt kifizethessük.

A bérek, jutalmak, munkaórák és munkakörülmények, csakúgy, mint a politika, a művészet és a technika, ahogy ma ismerjük őket, ennek az osztályharcnak az erdménye. Amikor kiállunk saját érdekeinkért ebben a harcban, akkor tesszük meg az első lépést a kapitalizmus megdöntése felé.


„Nos, itt volt már az ideje, hogy minden lázadó ráébredjen arra, hogy „a népnek“ és a munkásosztálynak semmi köze egymáshoz.“

– Joe Hill

Civilizációnk mélységesen megosztott. Mi, miközben sokunk szegénysorban él, idejünk nagy részét melóval töltjük, míg a dúsgazdag tulajdonosok, igazgatják azt és profitálnak a munkánkból. A társadalmat alkotó közösségek és intézmények ezen alapvető megosztottság köré épültek fel. Így vannak faji, kulturális és nyelvi különbségek és ezekre épülő közösségek. Létezik megosztás és közösség a nemek és korosztályok alapján. Egyaránt alkot közösségeket a nemzet és az állampolgárság, és törésvonalat a nemzetek, illetve az állampolgársággal rendelkezők és nem rendelkezők között. Vallások és ideológiák osztanak meg és egyesítenek minket. Azért zsúfolnak össze, hogy vegyünk és eladjunk a piacon.

Ezen identitások némelyike évezredek óta kísér bennünket. Mások egyenes következményei annak, ahogyan ma dolgozunk. De ma már mindenezek az identitások a tőke köré szerveződnek. Arra szolgálnak, hogy a főnökeink könnyebben halmozhassanak fel még többet a mi különböző termékekbe fektett holt időnkből, és hogy visszatartsa ezt a társadalmat, hogy szétvesse az alapjaiban fekvő megosztottsága.

Így lehet rávenni az országok legszegényebb lakosait is, hogy azonosuljanak az ugyanazon országbeli burzsoákkal, és harcba menjenek a más ország szegényei ellen. Nehéz az egymásnak idegen kinézetű, különböző nyelvet beszélő a munkásoknak közös sztrájkot szervezniük, főleg, ha egy csoport többnek képzeli magát a többinél.

A közösségek között feszülő megosztottságban tükröződik vissza a munkamegosztás, és fordítva.

Míg ezekbe az elkülönültségekbe és kizárólagos közösségekbe erőltetnek, a másik oldalról egy mindent magába foglaló emberi közösséget kínálnak fel portékául. Ez a közösség is legalább ilyen beképzelt és hamis közösség. Elrejti csupán a társadalom alapvető megosztottságát.

A cégtulajdonosok kormányokat, médiát, iskolákat, börtönöket, munkaügyi hivatalokat és rendőrséget tartanak maguknak. Ők tervezik meg az életünket. Az újságok és a tévék az ő látásmódjukat hirdetik mindenütt. Az ő történelmük nagyszerűségét (vagy éppen szerencsétlenségeit) tanítják az iskolákban, amelyek a különböző feladatokra kiképzett szakemberek és bukott veszetesek egyvelegét ontják. A kormánygépezet látja el a társadalmuk működésének zökkenőmentességéhez elengedhetetlen feladatokat.

És ha minden más csődöt mondana, vannak még rendőrségeik,
börtöneik és hadseregeik.

Ez nem a mi közösségünk.


„A burzsoázia máig ennyire virágzó hatalma a proletariátus autonómiájának és szellemi függetlenségének hiányában gyökerezik.“

– Anton Pannekoek

Egymás ellen fordítanak minket, de mi is meg tudjuk szervezni magunkat velük szemben. Azért beszélünk osztályokról és „a prolikról“, mert ragaszkodunk ahhoz, hogy a különböző „közösségekbe“ tartozó emberek lényegében hasonló tapasztalatokon mennek keresztül, illetve annak a megmutatása, hogy az ugyanazon „közösségekbe“ tartozók tulajdonképpen szemben állnak egymással. Innen indul ki a jelenleg létező „közösségek“ ellen folytatott küzdelem. Mikor a saját érdekeinkért kezdünk harcolni, rájövünk, hogy mások is ugyanezt teszik. Az előítéleteink elhalványulnak, és a haragunk a megfelelő irányba terelődik.

Nem a megosztottságtól vagyunk gyengék. A gyengeségünk miatt vagyunk megosztottak. A létező közösségek elveszítik jelentőségüket, ha megtámadják őket, és a legjobb fegyver ellenük, ha feleslegessé teszik őket.

A faji és nemek közti megkülönböztetés vissztaszítóvá válik akkor, mikor különféle bőrszínű női és férfi munkások együtt harcolnak az osztályellenséggel. És ez a harc csak annál hatásosabb lesz, minél több, különböző „közösségekből“ jött ember is bekapcsolódik.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz majd szükség általános mindenre cserélhető értékre, ami eladható és vásárolható – a pénzre −, ha majd nem kell az ezekben tárolt munkaidőt mérni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem azért készítünk termékeket és végzünk tevékenységeket, mert szükségesek, és nem azért, mert el kell cserélnünk ezeket.

Nem lesz szükség kormányra, ami a társadalmat igazgatja, hogyha a társadalom nem válik szét vezetőségre és munkaerőre – ha az emberek saját maguk tartják kezükben az életüket. Nem lesz szükség nemzeti és „faji“ közösségekre – és létrejöhet az emberi közösség −, ha a társadalom nem oszlik gazdagokra és szegényekre.

Ezeknek a körülmények megteremtéséért harcolnunk kell a létező körülmények ellen. Ezt a folyamatot, melynek során az életkörülményeink − és ennélfogva a munka, a pénz, a csere, a határok, a nemzetek, a kormányok, a rendőrség, a vallás és a fajgyűlölet – elleni harcban alkotunk közösséget, ezt nevezték el valamikor kommunizmusnak.


„Minnél jobban kormányoznak, annál kevésbé vagyunk szabadok.“

– The Alarm

A kormány a politikai tevékenység modellje. Különböző országokat, régiókat vagy „közösségeket“ képviselő politikusok csatáznak egymással. Arra bíztatnak, hogy támogassuk azokat a vezetőket, akikkel a legkevésbé térnek el egymástól nézeteink, és már régóta nem igazán lepődünk meg, ha átvernek minket.

Egy politikus származhat a munkásosztályból vagy lehetnek radikális nézetei, mert ez abban a pillanatban szertefoszlik, amint kormányozni kezd. Mindegy, ki van kormányon – a kormányzásnak meg van a saját logikája.

Az a tény, hogy ez a társadalom ellentétes érdekű osztályokra oszlik, azt jelenti, hogy mindig fennáll a veszély, hogy darabjaira hullik. A kormány arról gondsokodik, hogy ez ne történhessen meg.

Mindegy, hogy diktatórikus, vagy demokratikus a kormány; ő birtokolja a fegyvereket, és szükség esetén be is veti azokat saját népe ellen, hogy továbbra is dolgozzunk.

Nem is olyan régen, egy bizonyos országban a forrongás miatt veszélyessé vált helyzetet úgy tudták feloldani, hogy államosították az ország iparának egészét, kialakítottak egy rendőrállamot, és az egészet „kommunizmusnak“ keresztelték. A kapitalizmusnak ez a fajtája kevésbé bizonyult hatékonynak és rugalmasnak, mint a jó öreg szabadpiaci kapitalizmus. Mivel a Szovjetunió bukása óta nincs többé Vörös Hadsereg, ami bevonulhatna más országokba és az említett módszerekkel stabilizálhatná azokat, ezért a „kommunista“ pártok világszerte egyszerű szociáldemokratákká vedlenek vissza.

A munkásosztály politikai pártja önellentmondás – nem mintha egy párt tagsága nem állhatna nagyrészt munkásokból, de azért, mert a legtöbb, amit tehet, hogy hangot ad a munkásosztálynak a politika keretei között. Képviselőinknek arra ad módot, hogy ötleteket szolgáltassanak főnökeinknek ahhoz, hogy miként igazgassák ezt a társadalmat – ötleteket, hogy hogyan csinálhatnak még több pénzt, és tarthatnak minket ellenőrzés alatt. Akár az államosítást, akár a privatizációt támogatják, a több szociális juttatást vagy az erősebb rendőrséget (vagy esetleg mindkettőt), a politikai pártok programjai valójában a kapitalizmus igazgatásának különböző stratégiái.

Sajnos a politika a kormányokon kívül is jelen van. „Közösségek“ vezetői, a hivatásos aktivisták és a szakszervezetek ékelődnek a bérmunkások és főnökök közé, hogy ők legyenek a közvetítők, a tárgyalópartnerek, a kommunikáció eszközei, a képviselők és végső soron a békéltetők. Ők ezeknek tisztségeknek a megtartásáért küzdenek. Ezért kell a munkásosztályt az ellenőrzésük alatt tartaniuk, hogy nyomást gyakorolhassanak a gazdaságban érdekelt politikusokra, egyszersmind felkínálják az üzleti gépezetnek a dolgozni kész munkaerőt. Ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban fel kell oszlatniuk minket, amikor felvesszük a harcot. Ezt néha engedmények kialkudása útján, máskor meg a kiárusításunkkal érik el.

A politikusok szavazásra szólítanak fel, hogy aztán csak dőőljünk hátra, és hagyjuk a bizalmit a nevünkben egyezkedni; támogassuk a vezetőket és szakértőket, és nyugodjunk bele ebbe a passzív részvételbe. Ezek a nem-kormányzati politikusok lehetőséget biztosítanak a kormánynak, hogy békés úton tartsa fenn a status quóját, és ezért cserébe olyan állásokat kapnak, melyekből a nyomorunkat igazgathatják.

Minden politikai csoportosulás bürokratikus. Általában a termelés szerkezetét tükrözik, ahol a tevékenységet kívülről irányítják. Így termelik ki politika hivatásosait. Vezetők és vezetettek, képviselők és képviseltek, szervezők és megszervezettek közötti megosztáson alapulnak. Ez nem valamilyen rossz szervezeti taktikának az eredménye, amit elég egy nagy adag részvételi demokráciával orvosolni. Ez a közvetlen eredménye a politikai csoportok és projektek erőfeszítéseinek – hogy a kapitalizmus egy szeletét igazgassák.


„Az anarchizmus nem valami szépséges utópia, vagy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma.“

– Dyelo Tryda Csoport

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, az alkudozások és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben militáns taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőkért, a burzsujokért vagy az országért küzdünk.

Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenlő félként tárgyalni ezzel a világgal.

A munkásosztály harcainak ezt a tendenciáját, a kormányzaton és a politikán kívül, és -ellen szerveződést, az olyan szerveződési formákat teremtését, ahol kizárólag a saját képességeinkben bízunk – ezt nevezték el valamikor anarchizmusnak.


„Perzseljük fel a gazdagok pompás utcáit!“

– Lucy Parsons

Szóval hadban állunk – az osztályháborúban. A győzelmet nem az ötletek, a javaslatok és a szerveződési stratégiák egységcsomagjai jelentik. Ezt a háborút meg kell nyerni.

Amíg az ő térfelükön van a kezdeményezés, addig magányosak és tehetetlenek vagyunk. Csak egyéni válaszokat tudunk adni az élethelyzetünkre: otthagyjuk a munkahelyünket, olcsóbb lakónegyedekbe költözünk, szubkultúrákhoz és utcai bandákhoz csapódunk, öngyilkosságot követünk el, lottózunk, iszunk, drogozunk, és templomba járunk.

Ez a világ látszik az egyetlen járható útnak. A változáshoz fűzött reményeinket fantáziálásban éljük ki – a mindennapi életünk valóságától teljesen elszakítva. Minden a megszokott módon megy tovább, beleértve minden válságot és pusztulást.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk.

Ahogy támadásba lendülünk, meg fogjuk magunkra fogunk ismerni egymásban, és kollektívan harcolunk. Azokkal az eszközökkel romboljuk le ezt a társadalmat, amelyekben ránk szorul. Sztrájkolunk, szabotálunk, zavargásokat szervezünk, dezertálunk, zendülünk és kisajátítjuk a tulajdont. Olyan szervezeteket hozunk létre, amelyekben egymást erősítjük és össze tudjuk hangolni a tetteinket. Új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk. Bátrabbá és erősebbé válunk miközben saját osztályérdekeinket érvényesítjük. Ezek nem jelenti azt, hogy sem egy új kormány alakul, sem azt, hogy mi leszünk majd az új főnökök. Közös érdekünk az, hogy véget vessünk ennek az őrületnek, ahogyan most élünk – és ezzel együtt annak a társadalomnak, amely erre az életmódra épült fel.

Mi vagyunk a munkásosztály, azok, akik meg akarják szüntetni az osztályokat és a munkát. Mi azoknak vagyunk a közössége, akik a létező közösséget darabokra akarják szakítani. Politikai programunk a politika elpusztítása. Hogy ezt elérjük, a mai felforgató mozgalmakat kell addig a pontig fejlesztenünk, amíg végül mindenhol teljesen át nem alakítottuk a társadalmat. Ezt nevezték el valamikor forradalomnak..

Munka. Közösség. Politika. Háború.

Eredeti szöveg ( [klikkelgetős][szöveg][pdf]

Magyarul: [klikkelgetős][szöveg] [pdf]

Először is szeretnénk elvtársi köszönetet mondani az Antipolitika szerzőinek, hogy elkészítették a szövegének első fordítását. Ezt használtuk fel a füzet elkészítéséhez, bár sok helyen belenyúltunk, tisztáztuk, egyszóval rendeltetésszerűen használtuk a felkínált szöveget. Köszönjük szépen, egészségünkre vált!

A szöveg egyenlőre nem végleges, de első ítéletünk szerint ez már megéri a publikációt ebben a formájában. Ennek a szóróanyagnak a közlését azért tartjuk fontosnak, mert ebben a füzetben egészen pontosan, mégis a hétköznapi nyelvünkre támaszkodva magyarázza el az anarchizmus “mit, miért és hogyan”-ját. Magyarországon munkások milliói élnek a saját történelmüktől elszakítva, a cselekvési lehetőségeik és kényszerpályáik ismerete nélkül. Ahhoz, hogy amindennapi küzdelmek és a pártpolitikai cirkuszi mutatványok mókuskerekéből kitörjünk, először is össze kell gyűjteni az erőnket, hogy végre felállhassunk, és a passzivitással leszámolva támadásba lendülhessünk.

Ez az írás nem egyszerűen egy politikai oktató-, vagy önmagában álló propagandaanyag. Ez egy felhívás a szerveződésre, ösztönzés a politikai cselekvésre a mindennapi életünk nyomora ellen.

“Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.

Ez nem egyenlő a demokrácia kiteljesülésével. Tárgyalások nélkül kényszerítjük rá a szükségleteinket a társadalomra, – azokat a szükségleteket, amelyek mindig is szögesen ellentétben állnak a gazdagok vágyaival és érdekeivel. Nem áll módunkban egyenjogú tárgyalásokba bocsátkozni ezzel a világgal.

Amikor felvesszük a harcot az életkörülményeink ellen, egy egészen másfajta tevékenység jelenik meg. Többé nem keresünk magunknak politikusokat, hogy helyettünk változtassanak a dolgokon. Mi magunk kezdjük azokat formálni, együttesen más munkásosztálybeliekkel. Ahol a munkások között egy ilyen ellenállás bontakozik ki, ott a politikusok megkísérlik a petíciók, a lobbizás és a választási kampányok áradatába fojtani. Ám, mikor magunkért küzdünk, a mi tetteink egészen másként festenek, mint az ő lépéseik. Ingatlanokat foglalunk el a főbérlőktől, és a magunk céljára használjuk fel azokat. Főnökeinkkel szemben harcias taktikákat fejlesztünk, és emiatt még harcba is keveredhetünk a rendőrséggel. Olyan csoportokat alakítunk ki, ahol mindenki részt vesz a tevékenységekben: nincsenek sem vezetők, sem pártkatonák. Nem a vezetőinkért, a főnökeinkért vagy az országunkért küzdünk. Magunkért harcolunk.”

Paris 2005

Húsz év

April 15, 2010 Leave a comment

“HÚSZ ÉV. Az ellenforradalom húsz éve. A megelőző ellenforradalomé.
És máshol.
Húsz évnyi álom biztonsági kapuk mögött, biztonsági őröktől kísértve. A testek álma, takarodóra kényszerítve.
Húsz év. A múlt nem múlik. Mert a háború folytatódik.
Terjed. Növekszik.
Helyi apparátusok hálózatán. Jól osztályozott látásmódokban. A béke felszíne alatt.
Fegyveres béke alatt, ami jól rejti a láthatatlan polgárháború ívét.”
/Tiqquin: How Is To Be Done?/

Húsz év. Húsz év a plurális demokrácia elől menekülve. A mi húsz évünk Magyarországon, amióta a globális piacegyesítés, a rendszerváltás rémálmát éljük. Nem mintha előtte nem futottunk volna: a hiten kívül akkor se volt semmink.

Hitünk volt húsz éve, lelkesek voltunk, hogy vége lett az egyetlen párt uralmának. Jól elhelyezett, okosan megfogalmazott szabadságot hirdettek fennkölten. A fogyasztás szabadsága zúdult a nyakunkba és a termelés újabb mókuskereke. A munkanélküliség szabadsága kilépett a függöny mögül. Elszabadult, és azóta reflexszé fejlődött mindannyiunkban. Oroszok, MSZMP, és Munkásőrség nélkül folytatódott a síri csend, amit mérnöki pontossággal szerkesztett az államhatalom 33 éven át. Az munka új rendjének krisztusi korában a jött el hozzánk megváltóként a Nyugat — szelleme.

Hatalmas csinnadrattával adták tudtunkra, hogy ez itt egy új piac, hogy ez itt az árutermelés mennyországa. Belépőt viszont nem kaptunk. Pillanatok alatt felhúzták a liberális demokrácia díszletekeit, emberarcú kapitalizmusról és jóléti társadalomról beszéltek kezdetektől fogva, mi pedig szakadatlanul hittünk, miközben a jóléti állam maradékát is felszámolták. A színpad mögött kialakultak az új alkuk, a globális piaci struktúra új kapcsolatrendszere. Fegyelmet vertek belénk 33 év alatt, hogy dolgozzunk, aztán 20 éven át erre a fegyelemre alapozva neveltek belőlünk tökéletes fogyasztókat.

Új magyar nemzetet kiáltottak ki, az állampolgárságunk új tudatát. A látszat-összetartozásokat, mint az úttörők, KISZ-esek, vasöklű ipari munkások, amikben az államkapitalista rend definiálta magát a liberalizmus cinikus mosollyal lerombolta végleg, helyüket a képlékeny, naponta változó termékmárkák és -szlogenek vették át, az új nemzet alaktalan belső kategóriái.

Hitünk villámgyorsan elfogyott, de a kiábrándultság továbbra is szervezetlen maradt. Semmi nélküli tulajdonosokká váltunk, szerepeinkből a munkásosztály egységének illúziója is kiveszett, amelyet oly gyöngéden ápolt régen, céljainak megfelelően a bolsevik hatalom. Az utcára lépve a harcos gyanakvásával tekintünk körbe, mindenkiben ellenséget látunk: Az utcára kerültek veszedelmes kéregetését és bűzét kerülgetjük, üres pénztárcánk hozzáláncolva a nadrágunkhoz, könyökeink állandóan készen állnak a tömeggel megküzdeni, ahogy a szenvedni a munkahelyünkre, a gyerekért az óvodába megyünk, vagy az ünnepi legjobb génkezelt pulykáért verekszünk. A nyugat-európai országokban jó darabig oly sikeresen társadalmi Xanaxként működő civil szervezetek se tudták megvetni a lábukat az átszerveződés során atomjaira robbant lakosság körében.

Nem maradt más, csak az áruként fogyasztható látvány, amelyet az átszerveződés eredményeként létrejövő új hatalmi gócok alkotnak. Nem véletlen, hogy ezeket a csoportokat időről-időre a szervezett bűnözéssel, a korrupcióval és privatizációval hozzák kapcsolatba. Ahol a polgári társadalom fogadott prókátorai maffiákról beszélnek, tudnunk kell, hogy valójában az új hatalom megszilárdulásának hatalmi csomópontjaira gondolnak, melyek törvényes létezése attól függ, hogy éppen melyik kerül ténylegesen uralomra. Többségünk nem táplál illúziókat a pártokról, melyekben a tőkés csoportok intézményesítik érdekeik képviseletét, de egyéni szerepünk miatt fogékonyak vagyunk az adminisztrációs termékek vásárlására, és az értük való rajongásra. Elég csak egy pillantást vetni Orbán Viktor facebook lapjára vagy a honlapra, hogy megértsd, miről is beszélek. Nem ideológiák csapnak össze az egyes választási ciklusok körüli cirkuszokban, még csak nem is menedzsment stratégiák, ahogy az objektivitásért fizetett politikai elemzők és újságírók tálalják, hanem különböző csomagolású, de egynemű piacorientált politikai termékek.

A pártpolitikánk tehát nem más, mint a lakosság feletti ellenőrzés egyik kifinomult eszköze, amely egy pillanatra sem veszítette el a fogyasztóközönségét. Már régen készen állt a korrekciókra, amikor 2006-ban újra kiderült a nyilvánvaló: az, hogy hazudnak. Ami viszont sem akkor, sem azóta nem derült ki a számunkra, az az, hogy nem a válaszaik, de a kérdéseik is nevetséges koholmányok. A rendszeres médiakampányok a “korrupció leleplezéséről”, a “szervezett bűnözés terjedéséről”, az “iskolai erőszak fokozódásáról”, a “sertésinfluenza halálos járványáról”, a “cigánybűnözésről”, a “fasiszta veszélyről”, az “államadóság növekedéséről” és a “hitelválságról” közvetve és közvetlenül is szintentartja az általános bezárkózást, és rettegést, ami mindannyiunkat fogva tart. Úgy féltjük a maganszféránk alkatrészeit, ahogy egy beteges gyűjtő ragaszkodik a “kincseihez”. Ez az az alap, amin a politikai fogyasztás felépül. Gondosan válogatják és stilizálják a világ történéseit, sőt egész az osztályháború történelmének fejezeteit, hogy biztosítsák az helyi és egyéni elszigeltséget, ami egyúttal a világpiaci hálózatba simul bele.

Négy évenként szépen fényezett csomagokba kapjuk a politikai szolgáltatások leírásait. A gázárak befagyasztásáról, a korrupció felszámolásáról, a nyugdíjak vásárlóerejének megőrzéséről, a társadalmi igazságosságról. A Magyar Gárda a bűnöző elemektől védi a lakosságot. A Fidesz a “kisembereknek” ígéri, hogy megvédi őket a globális gazdasági hatásoktól. Az MSZP a nyugdíjasokért remeg. Az LMP a magyar ökoszisztéma, a megélhetés és a kisvállalkozások védelmét hangsúlyozza többek között. A védelem a kulcsszó, a vásárló tehát azt a védelmi szolgáltatást pakolja a kosarába, amelyikben leginkább érdekeltnek érzi magát. Arra pedig nagyon is gondosan figyelnek, hogy érdekeltek legyünk, hiszen a fogyasztói együttműködésünk nélkül csak a költséges erőszakos megoldások maradnak. A cselekvésről lemondtunk, bénultságunk egyik szép példája a harmadik legnagyobb politikai erő kifejlődése Magyarországon, a Jobbik. Ebben a pártban és mozgalomban testesül meg az a megalvadt osztálydüh, melyet már kitörése előtt kormányellenes hisztériára korlátoztak (igazából nem is kellett külön erőfeszítéseket tenni ezért, hiszen a többpártrendszerű államkapitalizmus különös jellemzője, hogy mindig csak a vezetőséget kell váltani “népharag” esetén), és a gyorsan forgatott munkaerőpiacból való kihullás veszélye túllépte a hagyományosan erre a célra leválasztott cigányságot. A munka világának peremére szorult tömeg jól ábrázolható ellenségkép a munka büszkeségére építő kapitalista retorika számára. Az aktív munkások és az állandó munkanélküliség együttesen komoly veszélyt jelent a polgári rendre, így minden eddigi kormányzat kivette a maga részét a cigányság körülbástyázásában, így elég volt egy elegáns mozdulattal bevezetni az “új” politikai termékszlogent: a cigánybűnözést, és learatni a babérokat. 8 év alatt kiépítült az a médiahálózat, az a nyelvezet, az a virtuális közösség (hazafiság), amelyre ma közel 900.000 vásárlót lehetett találni. A nemzetfogalom történelmileg mindig is üres volt a munkásosztály számára, hiszen a nemzetállam kialakulásakor még nem létezett, mára meg munkástudatát is elvesztette, és ezért léphetett be a nemzet az olyan jól használható üres marketingszövegek mellé, mint pl. a demokrácia, vagy a polgári demokrácia.

Húsz évünkbe került idáig eljutni. Az ellenforradalom általános diadalmenete alatt görnyed a hátunk generációk óta anélkül, hogy egyszer is a mindennapi életünk nyomorából fegyvert kovácsoltunk volna — közösen. Lassan elfogy a levegő, a háború csak a béke alakjában tombol tovább. Fel kell venni a fegyvert, össze kell jönnünk, hogy cselekedhessünk! Nem máskor, majd, egyszer. Hanem most. A menekülésünknek csak akkor lesz vége, ha mi magunk megállunk, hogy megállítsuk és összetörjük a gépezetet. Szerveződünk, felszabadítjuk a saját terünket; ha kell, hát erővel. De a legkisebb szabotázs is számít. Ez egy folyamat, ahol élni kell megtanulnunk.

Rád is számítunk!

A Nagy Polgárháborús Játék

March 18, 2010 Leave a comment


Újabb rendelkezésig minden jogotok fel van függesztve. A legjobban teszitek ugyanakkor, ha továbbra is úgy hiszitek, hogy jogaitok még megvannak. Ezért is csak egyesével, esetről esetre fogjuk megsérteni őket.


Legyetek kedvesek, és ne beszéljetek nekünk törvényekről, alkotmányról és letűnt korok más agyrémeiről. Vegyétek észre, hogy már jó ideje olyan törvényeket hozunk, amelyek a törvényeken felül helyeznek minket, mint ahogy az úgynevezett Alkotmány fölé is!


Gyengék, elszigeteltek, összezavarodottak, meggyalázottak vagytok. Mi pedig sokan vagyunk, szervezettek, határozottak és higgadtak. Egyesek azt mondják, hogy maffiaként viselkedünk. Ez tévedés. Mi vagyunk a maffia; az a maffia, amely az összes többit maga alá gyűrte. Egyedül nekünk vannak meg az eszközeink, hogy megvédjünk titeket a világ káoszától. Éppen ezért töltünk el titeket a gyengeség, a „védtelenség” érzésével. Védelmi szolgáltatásunk ugyanis annál jövedelmezőbb, minél inkább reszkettek a félelemtől.


Számotokra abban áll a játék, hogy menekülhettek, vagy legalábbis megpróbálhattok menekülni. Menekülés alatt azt értjük: megszabadulni a függőségeitektől. Mert jelenleg, mi tagadás, életetek minden aspektusában tőlünk függtök. Azt eszitek, amit mi termelünk, azt a szennyezett levegőt szívjátok, amit mi mérgezünk, ki vagytok szolgáltatva kényünknek-kedvünknek a legpitiánerebb ügyekben is, de legfőképpen: nem tudtok semmit sem tenni rendőrségünk önbíráskodása ellen, akiknek mindent megadtunk, mind a cselekvés, mind a megbecsülés terén.


Egyedül elszökni előlünk – képtelenség. Tehát szükségszerűen azzal kell kezdenetek, hogy kialakítjátok a szolidaritást egymás iránt. Csak hogy izgalmasabb legyen a játék: elértük az autonóm társadalmiság minden formájának likvidálását. Csak a munkát hagytuk továbbélni: a kontrollált társadalmiságot. Számotokra a menekülés tehát ezt jelentheti: lopást, barátságot, szabotázst és önszerveződést. Ja, és hogy világos legyen: a menekülés minden módját bűncselekménynek nyilvánítottuk.


Nem győzzük hangsúlyozni: a bűnözők ellenségeink. De ez alatt elsősorban a következőt kell, hogy értsétek: aki a mi ellenségünk, az bűnöző. Mint potenciális szökevény közületek mindenki egyben potenciális bűnöző. Éppen ezért őrizzük meg azokat a telefonszámokat, amelyeket a mobiltelefonjaitokról hívtok, ezért jó, hogy meg tudjuk határozni a helyzeteteket a mobiljaitok, illetve a vásárlási szokásaitokat a bankkártyáitok segítségével.


A mi kis játékunkban azokat, akik képesek kitörni az elszigeteltségükből, “bűnözőknek” hívjuk.  Azokat, akiknek van képük vitatkozni ezzel a státuszukkal, nos, őket pedig „terroristának”. Ez utóbbiak bármikor megsemmisíthetőek.


Tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy az élet a mi társadalmunkban körülbelül annyi örömet tartalmaz, mint egy külvárosi vonatozgatás; hogy a kapitalizmus eddig mást se produkált, ami a gazdagságot illeti, mint az univerzális kétségbeesést; hogy a mi féregrágta rendszerünknek nincsenek más érvei, csak a gumilövedékek, amelyek megvédik. De mit akartok hát: ennek így kell lennie! Lefegyvereztünk titeket mentálisan, fizikailag; és most miénk a monopólium is, hogy mit tiltunk meg nektek: az erőszakot, a cinkosságot és a nyilvános megjelenést. Most őszintén: ha ti lennétek a mi pozíciónkban, talán mást tennétek, mint mi?


Meg fogjátok ismerni a börtönt.


Nincsenek többé szabályok. Minden eszköz megengedett.