Home > BK: Magyarország 1919-1945, Magyarul/Hungarian > Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk

Permanens válság, fasiszta hordák, háború ellenünk

A kapitalizmus általános válsága a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentétéből adódóan folyamatosan különböző társadalmi robbanások formájában kerül felszínre. Ez még akkor is így van, ha a burzsujok átmenetileg gyógyírt találnak egy-egy részleges problémára. Ezeket a „kellemes gyógyíreket” nagyon is jól ismerjük: munkanélküliség, leplezett vagy nyílt háború ellenünk, és megannyi más jótétemény. 1929-ben a tőkés rendszer újabb válságtünete mutatkozott meg, méghozzá igen éles formában. Európa legfőbb hitelezője, az Egyesült Államok már 1928 végétől kezdve, 1929-től pedig még jelentősebb mértékben visszafogta hiteleit. A tiszta tőkeexport 1928. évi több mint 1 milliárd dolláros értéke 1929-re 200 millióra zuhant. Ez önmagában is veszéllyel fenyegetett, hiszen a közép-, és kelet-európai adós országok az esedékes törlesztéseket jórészt az újabb hitelekből tudták csak fedezni. A gazdasági élet tehát megroppant. Ilyen helyzetben új beruházásokra még a legprofitéhesebb burzsuj sem vállalkozott, így a beruházásokra fordított összegek jelentosen csökkentek világszerte. A beruházási javakat előállító iparágak megrendelés nélkül maradtak, leálltak, nagy munkástömegeket bocsátottak el. 1932 végén Európában 15 millió munkanélküli volt. A válság mélypontjára, 1932-re – a válság előtti csúcsponthoz képest – a termelési eszközöket gyártó iparok világtermelése 40%-kal csökkent. A világ szén-, vas- és acéltermelése 60%-kal csökkent. A foglakoztatás csökkenése a piac felvevőképességét is szűkítette, a válság egyre jobban átterjedt a fogyasztási cikkeket előállító iparokra. A kereslet rendkívüli mértékben csökkent, a csökkenő kereslet pedig az árak jelentős csökkenéséhez vezetett. A mezőgazdasági cikkek ára zuhanni kezdett, a gabona világpiaci ára 1929 és 1932 között 58%-kal esett. Az agrármunkásosztály éhezett, a városi nyomorgott. 1933-ban általános éhínség volt pl. Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, stb.

A tőkés termelés általános válságának hatása Magyarországra is begyűrűzött. Az agrártermékek világpiaci árának jelentős csökkenése következtében lényegében összeomlott a magyarországi agrárexport. Másrészt a konjunktúra időszakában jelentos tőkebeáramlás megállt, a magyarországi burzsoázia nyugati hitelezői hirtelen visszakövetelték a pénzüket, így a burzsujok a korábbiakhoz képest még jobban eladósodtak. Ezt a helyzetet a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásával igyekeztek orvosolni. A bérek átlagban 50-60%-al csökkentek, miközben a munkanélküliek száma a korábbi kb. 250 ezerről 600 ezerre nőtt. A minimális földbirtokkal rendelkező szegényparasztok eladósodtak, elvesztették földjeiket, amiket a birtokos parasztok felvásároltak. Az iparban a termelés visszaesése elsosorban a vas -, és fémiparban, a gépgyártásban, az építőanyag-iparban és az élelmiszeriparban jelentkezett. Az 1932-es mélypontig bezárólag 30%-al csökkent az ezeken a területeken dolgozó munkások száma, a bércsökkenés pedig 25-30%-os volt. Mindez tehát a munkásosztály elnyomorodását, sok esetben a tényleges éhezést jelentette. Magyarországon nem volt munkanélküli segély, ezért bevezették az ínségmunka-rendszert, aminek az volt a lényege, hogy valamilyen közmunkáért cserébe annyi pénzt kapott egy-egy bérmunkás, hogy elvonszolja magát aludni és aztán másnap vissza a munkába. Az általános nyomor hatására ebben az időszakban megerősödött a munkanélküliek mozgalma, országszerte tüntettek a feldühödött proletárok.

1929 végén, 1930 elején a tél jöttével a munkanélküliek is megérkeztek Szeged, Debrecen, Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Pécs, Nyíregyháza utcáira. Szolnokon az éhező felvonulóknak nekirontott a rendőrség, a tömegverekedést a rendfenntartó erők kardlapozással fejezték be. Szegeden tüntettek az éhezők, ahogyan Gyulán, Járokszálláson, Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Kiskundorozsmán is. „Itt a forradalom, le az urakkal, menjünk oda, ahol ennivaló van!” felkiáltással csaptak össze a rendőrséggel, amely puskatussal oszlatta szét a tömeget. Sorozatosak voltak a letartóztatások. A megmozdulások azonban nem terjedtek tovább a maguk körzetén és elszigeteltségük miatt később minden ment tovább a régi kerékvágásban. Nem egy esetben a szociáldemokrata párt „higgadt”, pacifista, ellenforradalmi magatartása gátolta meg, hogy a tömegek valójában osztálymilitánsként lépjenek fel. Ehhez persze szükségeltetett némi vakhit is a párt irányában. Korábban azt írtuk, hogy a burzsoázia baloldali pártjai nem rendelkeztek számottevő hatással az agrármunkásosztály soraiban, és ez általában így is volt. Azonban jellemző módon képesek voltak éppen akkor nyomást gyakorolni a munkásságra, amikor erre a legégetőbb szüksége volt az uralkodó osztálynak. A válságos területeken hirtelen megjelenhettek a szociáldemokrata kiadványok és röplapok, hogy gyógyírt ajánljanak. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy a magukat komolyan megszervezni képtelen éhező tömegek táplálják magukban a demokratikus illúziókat és együttműködjenek a szocdemekkel.
A válság idején a földmunkások könnyen otthagyták nem-létező munkahelyeiket, így a megmozdulásokban a városok és azok környékének proletárjai együtt vonultak fel tüntetni uraik ellen. Amikor a budapesti proletariátus 1930. szeptember 1-én az utcán harcolt, Gyulától Szentesig, Szegedtől Debrecenig százak vonultak fel az utcákon, de ahogyan azt már említettük, az összecsapások nem alkottak egy nagy, erős lázadási hullámot. Az okok jól ismertek. Minden egyes régióban óriási volt a zűrzavar, a szervezetlenség és a távlatnélküliség dominált. Sokan úgy gondolták – teljesen helytelenül! -, hogy miközben az agrárproletariátus a „feudális nagybirtokkal hadakozott”, addig a városi proletárokkal szemben a világ burzsoáziája állt. Látszólag tehát más ellen harcoltak, a valóságban azonban csak az érem más-más oldaláról volt szó. A törpebirtokos, a napszámos közvetlen környezetében kereste problémáinak forrását, miközben kizsákmányolásából az uralkodó osztály profitált. Ezért lehetett az agrármunkásosztálybelit jobban manipulálni, antiszemitizmussal, városellenességgel hergelni, mert – ahogyan korábban részleteztük – a vidék fejlődése messze elmaradt a nagyváros mögött, a városi munkásság magasabb életszínvonalon vegetált, így a bűnbakképzés módszerei megértő hallgatóságra találtak. A magyar nacionalizmus ma is űzi ezt az ipart, elég csak arra gondolnunk, hogy mennyire népszerű a területi revízió gondolata, mennyire aktívak a szélsőjobbal összefonódó keresztény egyházak. Ugyanakkor mennyivel olcsóbb az ukrajnai, romániai bérmunkást alkalmaznia az itteni burzsujnak, amit viszont az idegenellenesség területén próbálnak kiaknázni. Ma ugyanannak a problémának vagyunk átélői, mint akkor, hasonlóképpen regionálisan vagyunk bezárva, vagy nagyobb távolságok által elszigetelve: a brazíliai földfoglalók és a lengyelországi bányászok harca között ugyanúgy nincs közvetlen osztálymilitáns kapcsolat, mint akkoriban a falu és város proletárjai között. A régióba zárt „mikro-problémákat” a burzsoázia minden esetben számára megnyugtató módon orvosolja.

Mindenféle manipuláció, erőszakos megtorlás és békés beetetés ellenére a harmincas években továbbra is folytatódtak a különféle megmozdulások. „Mi nyomorgunk és éhezünk. Teleki gróf 100 terítékes dáridókat rendez zselléreinek kipréselt véréből” – írta az egyik bolsevik röplap a harmincas évek elején. 1932 első felében Makón, Szegeden, Mindszenten és Nagymagócson követeltek munkát és kenyeret a tömegek, Battonyán kubikosok sztrájkoltak. Február elején, Pesterzsébeten az egyik cég állást hirdetett, felvettek néhány szerencsétlent, mire a kinnrekedő munkanélküliek megtámadták az irodát. Márciusban, Debrecenben munkát és kenyeret követelve mentek utcára a prolik, akik összecsaptak a karhatalommal, 54 embert letartóztattak. Tüntettek Csongrádon, Békéscsabán és sok más helyen is. A kormány anyagilag támogatta a szocdem pártot, és a szakszervezeteket, hogy nyomják el az elégedetlenkedő hangokat. 1932 áprilisában a tömegek és a baloldali belső ellenzék nyomására a szociáldemokrata párt az utcára ment, hogy mindkét oldal felé demonstrálja elkötelezettségét, azonban Balmazújvárosban és Nyírturán a tömegek közelharcba bocsátkoztak a csendőrséggel, kövek és botok kerültek elő, a lovas csendőrök a tömegbe lőttek. Proletárok vére mosta az utcát, sokakat letartóztattak, és a kihallgatások során ütötték-verték őket. A párt napilapját, a Népszavát kis időre betiltották. Mind az MSZDP, mind a bolsevik párt sokat foglalkozott az agrárvilággal, amellyel kapcsolatban a felismerések terén odáig sikerült eljutniuk, hogy „a földmunkás kérdés elsősorban földkérdés”, vagyis politikai síkon kell kiharcolni a földosztást. A válság korszakában némileg a bolsevikok is megerősödtek. 1932 végére sok vidéki sejttel tartotta a kapcsolatot a pártcentrum (Kecskeméttől Győrig), de egyre több alkalommal kerültek kopókézre aktivistáik (1933-ban 193 mozgalmárt tettek hűvösre). A szocdem párt nem volt képes tartósan és hatékonyan szerveződni az agrármunkásság körében, nem ismerték kellőképpen a helyi viszonyokat és beleragadtak választójogi hadjárataikba.

Az általános forrongás állapotában a burzsoázia körében újra megerősödött a rendteremtés igénye, ami a kormány szélsőjobboldali ellenzékének a előretörését vonta maga után. Bethlen lemondott, majd Károlyi Gyulát követően 1932-ben Gömbös Gyula lett a miniszterelnök. Ezzel erősödött a fasiszta orientáció, a revíziós politika, az antiszemitizmus még inkább előtérbe került, Gömbös pedig hosszabb távon az olaszországi rendszerhez hasonló diktatúra kiépítésén dolgozott. A teljes fasizálás azonban ekkor még nem következett be, mivel egyelőre a hangzatos ígéretek, demagóg szólamok (munkahelyteremtés, a kapitalizmus megreformálása a romantikus antikapitalizmus jegyében, antiszemitizmus), és látszatintézkedések (középbirtokosok támogatása, a gazdaadósságok egy részének állami átvállalása, stb.) is enyhítették a munkásosztály elégedetlenségét. Antiszemita jelszavakat harsogó hordák járták az országot és könnyen befolyásolták az öntudatlan munkásság bizonyos rétegeit, amelyek földet, munkát, jobb életkörülményeket akartak. A Kaszáskeresztes Párt 1937-ben odáig jutott, hogy a falu leginkább kizsákmányolt munkásaiból megpróbált hadsereget verbuválni, amely felfegyverkezve Budapest ellen vonult volna, hogy aztán ott átvéve a hatalmat, kormányra kerüljön (győzelem esetén fejenként 20 hold földet ígértek a sereg tagjainak). A dél-alföldi tanyavilágba is eljutottak az elszaporodott fajvédők, a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, a Nemzeti Radikális Párt, a Nyilaskeresztes Párt, az Alföldi Brigád, a Kettőskereszt Vérszövetség agitátorai. Emellett a Nemzetőr, Nyilas roham, Nyilas harc címu újságok és számtalan brosúra propagálta és butította a megélhetést keresőket. Ez a folyamat Ausztria 1938-as német megszállásával csak fokozódott, ennek következtében ugyanis tovább erősödött a nyilas mozgalom. Gömbös mögött azonban nem állt egységes fasiszta tömegmozgalom. Ennek kiépítése pedig ellentétes volt mind a nagytőkések, mind a nagybirtokosok érdekeivel. Az uralkodó osztálynak a kezdeti rendteremtést követően nem volt szüksége egy teljhatalmú vezérre, márpedig az új miniszterelnök igyekezett kiterjeszteni a kormány hatalmát a gazdaság irányítására, folyamatosan hangoztatott szociális demagógiájával pedig a nagybirtokosok ellen hangolta az agrármunkásságot. Ez nem tetszett sem a nagytőkés, sem a nagybirtokos csoportoknak, így igyekeztek háttérbe szorítani a fasiszta csoportokat.

A burzsoázia továbbra sem tudta teljesen helyreállítani a rendet, az uralkodó osztály belső villongásai közepette is tovább szervezkedtek a proletárok. 1934 nyarán Sarkadon tüntettek, majd decemberben Debrecenben és Nyíregyházán. Korösladányban „Éhen pusztulunk!” felkiáltással vonultak a városháza elé. 1936-ban a sövényházi Pallavici uradalomban aratómunkás sztrájkra került sor. A sztrájkok szervezésében és létrejöttében sokszor az elszigetelt kommunistáknak és bolsevikoknak is szerepük volt, de a tömegek támogatása nélkül nem voltak túl hatékonyak. A harmincas évek második felében megélénkült sztrájkmozgalomhoz az is hozzájárult, hogy a vidékkel közvetlen kapcsolatban lévő városi proletárok maguk is vívták bérküzdelmeiket, és nem egy esetben alkalmi munkásként maguk is részt vettek az agrárproletárok demonstrációiban. Az ipari proletariátus bérmozgalmának hatására sztrájkoltak a mezőhegyesi cukorgyárban, Kisbéren a vasúti pályamunkások, Szőnyben a lentörők, stb. A beérkező hírek alapján, az agrármunkások közül többen rokonszenveztek a spanyolországi proletárforradalommal. A béresek azzal fenyegetőztek, hogy „vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”.

Mindeközben a kormány saját helyzetének stabilizálása érdekében gazdasági újjászervezésbe kezdett. A válságból való kilábalást az állami kiadások csökkentésével, adóemeléssel, és kölcsönökkel igyekeztek megoldani. Pénzügyileg támogatták a mezőgazdasági exportot, így növelve a magyarországi termékek versenyképességét. Emellett az Olaszországhoz és Németországhoz, Ausztriához való politikai-gazdasági közeledésnek köszönhetően sikerült új piacokat szerezni a bővülő export számára. A munkanélküliség csökkentését pedig a villamosenergia-termelés, az alumínium gyártás állami támogatása révén érték el. Gömbös egy kötelező érdekképviseleti rendszer bevezetését is tervezte, ami igen hasonló lett volna az olaszországi korporációs rendszerhez. Így kívánta végérvényesen megszüntetni a sztrájkokat, tüntetéseket, azaz megoldani a „munkáskérdést”. Azonban Gömbös hiába mozgósította a fasiszta csoportokat, nem volt képes átvenni az irányítást a rivális burzsoá csoportokkal szemben, melyek ellenezték a gazdaság túlzott állami irányítását és a nagybirtokosok elleni szólamokat, valamint a Németországhoz való gyors gazdasági-politikai közeledést, mivel hosszabb távon féltek autonómiájuk elvesztésétől. Tehát Gömbös a nagytőkés és nagybirtokos körök ellenállása miatt szociális demagógiáját nem volt képes teljes mértékben átültetni a gyakorlatba, így megfelelő tömegmozgalom híján 1938-ig sem tudta teljesen véghezvinni tervét.

A harmincas évek közepétől megerosödő, aktivizálódó fasiszta hatalmak fegyverkezése következtében növekedésnek indult az oda irányuló magyar ipari-, és mezogazdasági export. Az egyre szorosabbá váló gazdasági-politikai kötelékek a fasiszta erők további térnyerését tették lehetővé. A területi revízió állandó hangoztatásának logikus folytatásaként 1939-ben Magyarországon is megindult a fegyverkezés, ami a komoly tőkebevonás, a nehézipari fejlesztés révén újabb lendületet adott a gazdaságnak. Csökkent a korábban hatalmas méreteket öltő munkanélküliség, nőttek az előzőleg minimálisra leszorított bérek – elsősorban a nehéziparban -, a korábbi évekhez képest valamelyest javult a munkásosztály életszínvonala. A növekvő belső fogyasztás és export következtében a mezőgazdasági termelés is fellendült. Ugyanakkor a kormány igyekezett a közvetlen irányítása alá vonni a gazdaság működését. Számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, amelyek élére katonai vezetés került. A kormány szabályozhatta az üzemek termelését, működését, ennek révén központilag növelték a munkaidőt, a munka intenzitását, a 14 és 70 év közötti férfiakat és a felnőtt korú nőket pedig bármikor behívhatták honvédelmi munkára – tehát már ekkortól fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása. Az ebben az időszakban megszületett zsidótörvények – amelyek maximálták a zsidó származásúak számarányát bizonyos foglalkozási körökben – hatására a burzsujok igyekeztek megszabadulni zsidó származású munkásaiktól, akiket tömegével rúgtak ki munkahelyeikről. Miután munkanélkülivé váltak, a rendőrség rövid időn belül internálta oket, azzal az ürüggyel, hogy munkakerülők, így bizonyára illegális eszközökkel biztosítják megélhetésüket.

1941-ben Magyarországnak a „II. világháborúba” való belépésével a hadigazdaság működése, a háború kiterjedése tovább rontotta a munkásosztály helyzetét. A háborús konjunktúra következtében a munkanélküliség ugyan megszűnt, de a bérek növekedésével együtt az árak is jelentősen emelkedtek (1943-ra a háború előtti szint háromszorosát is elérték), és az áruhiány miatt bizonyos alapvető termékekhez egyáltalán nem lehetett hozzájutni, vagy csak jóval drágábban. Emellett az állam az ár-, és bérszabályozás révén igyekezett csökkenteni a béreket és a belső fogyasztást, majd a jegyrendszert és a mezogazdasági termények kötelező beszolgáltatását is bevezették. Eközben a német háborús gépezetnek való fokozatos alárendelodés miatt jelentősen nőtt az államháztartási hiány, amit csak az infláció eszközével és a munkaidő állandó növelésével tudtak ellensúlyozni, ami folyamatosan csökkentette a munkásosztály életszínvonalát. Ráadásul a burzsoázia mindenféle ellenállást, szervezkedést igyekezett felszámolni. Pl. 1943. szeptemberében a Weiss Manfréd gyár 5000 munkása lépett sztrájkba 40%-os béremelést követelve, a katonaság közbelépett és felszámolta a sztrájkmozgalmat. A munkahelyeken a termelés zavartalan működésének biztosítása érdekében fokozták az állami elnyomást, kiterjesztették a rendőri felügyeletet, a munkásokat igazolatlan hiányzás esetében pénzbüntetéssel sújtották, a frontra küldték, vagy internálták. Eközben a hadsereg mozgósításával munkások tízezreit vezényelték a harcterekre, hogy ott burzsoá célokért harcolva dögöljenek meg. A burzsoázia velünk szemben folytatott háborúja tehát minden szinten egyre totálisabbá vált.

A németek katonai kudarcait látva Horthyék mégis megpróbáltak kiugrani a háborúból. Erre válaszként 1944. március 19-én Magyarország német megszállásával egy időben fasiszták vették át a hatalmat a Sztójay kormány közreműködésével. A Gestapo a korábbi hatalmi szerveknél hatékonyabban nyomta el a munkásságot, egyre több munkatábor létesült a lázongó proletárok számára. Hamarosan megkezdődött a zsidó származású munkásosztálybeliek gettóba terelése, deportálása, frontszolgálatra küldése, amit a nyilasok (mikor ezt írjuk, Magyarországon éppen megalakul utódszervezetük, a Magyar Gárda) 1944. októberi hatalomra kerülésük után lelkesen folytattak. Cigány-, és zsidószármazású munkásosztálybeliek százezreit, kommunistákat, „lumpen elemnek” nyilvánítottak ezreit gyilkolták le. A magyarországi bolsevikok és baloldali szociáldemokraták szolidaritást vállaltak a Szovjetunióval és Hitler-ellenes antifasiszta frontba tömörülve vették fel a harcot: a „független, szabad, demokratikus Magyarország” jelszavát hangoztatták. A népfront szervezte az antifasiszta ellenállást, követelték a bérek emelését, az ellátás javítását, a munkaidő csökkentését. 1944-ben Pécsett a környező szénbányák munkásai munkabeszüntetéssel ünnepelték meg május elsejét, Békéscsabán „Szabotálj! Légy te is partizán! Ne vonulj be katonának! Le a háborúval! Üsd a németpártit!” feliratú röplapokat szórtak szét ismeretlennek július 10-én. Szeptemberben a diósgyőri vasgyár kb. 2000 munkása az igazgatóság elé vonult, és a háborúból való kilépést követelte. Októberben a Marót csoport partizánjai felrobbantották Gömbös Gyula szobrát a Döbrentei téren, később pedig egy nyilas könyvesboltot is. Egyes szabotázsakciókra is sor került, a Demény-, illetve a Deák-Mayer csoport Sashalmom, Kispesten, Soroksáron és másutt röpiratszórásokkal, a nyilasok elleni merényletekkel borzolta a fasiszták idegeit – azonban továbbra is szigorúan a Szovjetunió árnyékában működtek. A népfront vidéken is kiépítette bázisait, a bolsevik párt igyekezett eljátszani a nagy irányító szerepét, de az 1941-ben megalakult Parasztszövetségben riválisra talált. Antifasiszta tüntetések és függetlenségi megmozdulások egymást felváltva zajlottak, néhány alakulat átállt a szovjetekhez vagy a partizánokhoz, hogy a bolsevizmus oldalán harcoljon. A proletariátus forradalmi hagyományai nem jelentek meg a színen, a fasizmus, nacionalizmus, bolsevizmus szentháromság együttes tébolyával szemben nem volt szembenállás ebben a térségben.

1944. júniusában egy magát anarchistának nevező csoport adott magáról életjelet, egy észak-magyarországi kisvárosban lebonyolított akciójával. Már működésük kezdetén teljesen hamis (önfelszámoló) szövetséget alkottak a bolsevik partizánokkal, de összevesztek a mindinkább irányítani akaró sztálinistákkal, akik aztán feladták őket a fasisztáknál. A csoport életben maradt tagjai frakciókra szakadtak, egy részük beolvadt a bolsevik pártba, mások pedig direkt akciókat hajtottak végre. Megtámadtak két hadihajót a magyarországi folyami flottából, aztán a Várban felrobbantottak egy üzemanyag raktárt. A mozgalom harmadik részének tagjait lelőtték, miközben azok megtámadtak egy náci rezidenciát. Budapest ostromakor szabotázs-tevékenységet folytattak, amely során 200 aktivista meghalt. Ezek után – egy Korsakin nevű mozgalmár kivételével, aki nem értett egyet társaival -, úgy döntöttek, hogy tevékenységüket beszüntetik addig, ameddig nem válik szovjet zónává Magyarország, és utána majd meglátják mi a teendő. Addig is munkaosztagokban és kórházakban dolgoztak. 1945. júniusában a mozgalom gyűlést tartott, amelyen mindhárom irányzat képviseltette magát. A P. M. szignóval (ami mögött egy diák állt) jelölt irányzat a bolsevikokkal való együttműködés mellett szállt síkra, és abban reménykedett, hogy a burzsoáziával való leszámolások során a bolsevikokkal is leszámolhatnak. A Torockói nevével fémjelzett csoport célja a mozgalom legálissá tétele volt, míg a Korsakin-féle irányzat folytatni akarta a harcot az állam és az orosz csapatok ellen. A “hogyan tovább” kérdését demokratikus úton döntötték el, és mindhárom csoport kijelentette, hogy tartja magát a többség döntéséhez. A többséget a Torockói-féle irányzat szerezte meg, így a mozgalom legálissá vált, felállítottak egy nyomdát és elkezdték propaganda-tevékenységüket. Ekkor 500 aktív taggal rendelkezett mozgalmuk. A későbbiek során a csoport ismét szembekerült a bolsevikokkal, akik az első adandó alkalommal felszámolták a velük szemben harcoló csoportot (ez már a sztálinista hatalom korszakában történt, amikor az egyik csepeli üzemben sztrájk tört ki). Szervezetlenségük, demokratizmusuk, a letisztázott közös program hiánya önfelszámolásra ítélte a népfrontba és osztálykollaborációba rohadt szélsőbalos vállalkozásukat. Végül megérkezett az olyannyira áhított Vörös Hadsereg és ott folytatta a munkásosztály kizsigerelését, ahol a nyilasok abbahagyták. Törtek-zúztak, kifosztották a munkások lakásait, az útjukba kerülo nőket, lányokat megerőszakolták, aki ellenkezni próbált azt lelőtték. A szovjetek által fogságba ejtett katonákat deportálták, kivégezték, sokan hosszú évtizedekre a gulágok „vendégeivé” váltak. A 14,6 milliós összlakosságból kb. 340-360 ezer katona és közel 600 ezer, főleg munkásosztálybeli, civil halt meg a burzsoázia diadalmas hadjárata során. Az „új korszak” nem jelentett semmi pozitívat a munkásosztályra nézve, az óvóhelyekrol kijőve a nyomor és a kizsákmányolás jövőjét kapta – másfajta burzsoá keretek között. A kapitalizmus következő láncszeme a bolsevizálódás volt, hogy aztán felújítsák a monopolkapitalizmus eredeti verzióját. Nekünk azonban továbbra is csak egyetlen feladatunk van és az nem kevés: likvidálni az osztálytársadalmat, hogy végre úgy üljünk le sörözni, hogy ne kelljen az árlapot és az órát nézni. Ott a hideg sör… látod?

Advertisements
  1. No comments yet.
  1. No trackbacks yet.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: