Home > BK: Magyarország 1919-1945, Magyarul/Hungarian > Munkásosztály és proletariátus

Munkásosztály és proletariátus

A húszas évek közepén a munkások több mint 20%-a robotolt napi 10 óránál többet, Kobányán 12 órás munkaidő mellett 12-13 éves munkásgyerekek gürcöltek, téglát cipeltek havi 7 pengőért. Évi 3000-4000-re tehető azon munkások száma, akik életüket vesztették, nyomorékká váltak az üzemi balesetek következtében. Egy dohos, poloskás lakás lakbére 1926-ban átlag 217 pengő volt, ebbol fakadóan rengetegen kénytelenek voltak ágyrajárókat tartani, hogy ki tudják fizetni a lakbérüket. Rengeteg munkáscsalád éhezett, a budapesti munkások 51%-a nem tudott naponta háromszor enni. A munkáskerületekben pusztított a járvány. Kispest, Ferencváros, Pesterzsébet, Angyalföld… A vezetékes víz fertőzöttsége megtette a magáét. Sok volt az öngyilkos, Budapesten minden 2000 lakosa közül 1 lett öngyilkos (többnyire kilátástalan élete vitte sírba a munkásosztálybelit). „A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú ház lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserűen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak. És ha nagyon sok szabad idejük van, esetleg elgondolkoznak azon, hogy mennyivel jobb nekik, mint az abesszin bennszülötteknek, mert ok kultúrában élnek és jól megszervezett polgári társadalom őrködik anyagi és szellemi javaik fölött. És akit egészen áthat ez a gyönyörű gondolat, az hamarabb alszik el, mint a többiek, hogy reggel friss erővel mehessen ínségmunkára”. (Bálint György)

A húszas évek végén a munkásosztálybeliek lassan és fokozatosan szembesültek a tőke kirívó válságával, saját borükön tapasztalták, hogy a tőkések megint rajtuk verik el a port. 1929-ben főleg bolsevik aktivisták éhségsztrájkoltak a börtönökben, amit valószínűleg az illegális bolsevik párt szervezett meg. A nyomor a perspektívanélküliség újra és újra utcára vitte a munkásosztályt, azonban az 1930 tavaszától sorozatossá váló tüntetések, sztrájkok mögött nem a proletariátus tényleges érdekei álltak – ezek csupán a szocdem és a bolsevik párt uszályában vergődő munkásság demokratikus fellépései voltak. 1929-ben már 75000 ipari munkás volt munkanélküli. Különböző munkanélküli mozgalmak alakultak, amelyek hátterében a szakszervezetek fontoskodtak. Tüntettek Kispesten, Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Pécsett és más nagyobb városokban. 1930. január 26-án a KMP által szervezett tüntetésen, a Rákóczi úton a demonstrálók összeverekedtek a rendőrökkel, egy rendőrt leütöttek. Azonban ezeket a tüntetéseket különféle beígért segélyekkel, tárgyalásokkal hamar leszerelték. A munkásságnak ideje volt szembesülnie azzal, hogy az égvilágon semmit nem várhat sem baloldali funkcionáriusaitól, akik a maguk érvényesülésére használták fel a tömegeket, sem pedig a kormánytól, amely annyi segélyt ad, hogy a munkások épp csak éhen ne haljanak, és így bármikor munkába lehessen állítani oket. A baloldali pártok taktikáztak és az erőviszonyoknak megfelelően dobálták oda üres jelszavaikat a tömegeknek. A hétórás munkanap, a 40 órás munkahét volt ekkoriban a reformista munkásmozgalom terítékén. Ezt 1931-tol vette át a szocdem mozgalom nyugati rokonától. A szervezett munkásokat a reformista baloldali politikai erők szervezték meg, a szervezetlenek pedig gyakran voltak sztrájktörők, így őket szívesebben is alkalmazták. A burzsoázia a megosztottságot akkor is ügyesen kihasználta. Az „idegen munkás” gyakran szembekerült a helyiekkel, a nem magyar munkások ellen a jobboldal emelte fel szavát, követelte elbocsátásukat és kitoloncolásukat (a nacionalizmus természetrajza mindmáig változatlan). Olykor egyes szocdemek is felsorakoztak ezen követelések mögé (pl. 1931-ban a győri szocdemek). A munkanélküliek gyakran összeverekedtek az alkalmazottakkal, és az osztályszolidaritás leghalványabb jele sem mutatkozott.

És mégis élt, lélegzett, mozgott, szervezkedett a magyarországi proletariátus. 1930. szeptember 1-én hatalmas tömegtüntetésre került sor Budapesten.

1930. szeptember elseje:

„Pesti utcák köveire,
folyik a proli vére,
gépfegyver, puska zaja szól,
nem halkan, miként tegnap
ébred a Vörös Holnap!
Dalunk a forradalomról”

A szeptemberi események nem érték váratlanul a hatóságokat, a világgazdasági válság idején jelentősen romló gazdasági helyzet miatt sűrűsödő sztrájkok jelezték a proletariátus egyre erőteljesebb harci kedvét. A szocdemek szeptember elsejére utcára szólították a tömegeket, azonban a proletárgyilkosok a farkát behúzó néma tömeg tüntetését akarták látni. A KMP radikálisabb hangnemben szólt a munkásosztályhoz, hangos, harcias tüntetésre hívott fel, hogy demonstrálják saját erejüket. 150 ezres tömeg vonult fel az Andrássy úton és környékén, a felvonulók serege „Vesszen Horthy!”, „Vesszen Bethlen!” kiáltással hömpölygött az utcákon, a jelszavak még visszafogottak voltak, „Munkát, kenyeret!” követeltek. Az Andrássy út sarkán a rendőrök elállták az utat és nekirontottak a tömegnek, amely „Éljen a proletárdiktatúra!”, „Le a kormánnyal!” felkiáltásokkal csapott össze az állam bérenceivel. Egy ellenzéki politikus megpróbálta megnyugtatni a dühös proletárokat, akik erre felgyújtották a kocsiját. A szocdem vezetők kétségbeesetten vették tudomásul, hogy elszabadult a pokol, és csak a rendőri segítségnek köszönhették, hogy nem ütötték őket agyon. Már a Városligetet is elérte a lázadás, beljebb a városban felborított villamosok és autók, felszedett utcakövek voltak mindenfelé. „Üssük agyon a rendőröket!” üvöltés terjedt a tereken, azonban a rendőri sortűz megölt egy 22 éves elvtársat. Még indulatosabbá váltak az utcák üres gyomrú proletárjai. Csatatérré változott a belváros, de egy-egy jól megszervezett kordon áttörésen kívül, a tömegek akarata a konkrét célok végrehajtásában nem volt egységes. Összecsaptak a karhatalommal, kiosztották a petróleumlámpa vakító fényénél megírt röplapokat, fel-felcsendült az Internacionálé, de általános méretekben nem tudták forradalmasítani a munkásosztályt. Vidéken is összetűztek a proletárok az uralkodó osztály erőszakszervezeteivel. Miskolc, Győr és más városok proletárjai külön-külön vívták a maguk utcai harcát. A szeptember elsejei eseménysorozat fordulópont lehetett volna a proletariátus életében, hisz ekkora tömegek még nem voltak az utcán a proletárforradalom óta. A tömegsztrájk fegyvere és a barikádok emelése azonban mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy továbbterjedjen a harc. A tüntetés eleve defenzív maradt, semmiféle konkrét program, elképzelés nem jelent meg, illetve az sem, hogy hogyan kellett volna továbblendülnie a harcnak. A környező országokban élő munkásosztálybeliekkel sem volt összehangolva a lázadás, egy-egy szolidáris hang fel-feltűnt a mozgalmi sajtóban, de általában a sztálinisták sajátították ki az események értékelését, a világ proletariátusának többsége nem is hallott a történtekről.

Advertisements
  1. No comments yet.
  1. No trackbacks yet.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: