Home > BK: Magyarország 1919-1945, Magyarul/Hungarian > Agrárnyomor, kiszolgáltatottság és harc

Agrárnyomor, kiszolgáltatottság és harc

A faluk és tanyák szegényparasztjai és bérmunkásai is megsínylették a forradalmak utáni korszakot. A mezőgazdasági munkásoknak annyiban volt „kötött a munkaidejük”, hogy szó szerint látástól vakulásig dolgoztak. Rövid, cinikusan ebédszünetnek nevezett száraz kenyér majszolás, ehhez hagyma és víz volt lakomájuk. Táplálkozásuk amúgy is „igen változatos és kiadós”, húst és gyümölcsöt alig ettek, annál több kenyeret, hagymát, rántott levest, lebbencslevest. Kovács Imre Néma forradalom című könyvének Élő koporsók fejezetében hosszasan taglalja, hogyan ölte meg gyermekét a jobbágykorszaktól kezdve a szegény parasztasszony (később agrármunkás), hogy ne a nyomornak szülje meg a gyereket, miközben az uralkodó osztály a magyarság drasztikus fogyásáról értekezett. Egy tizenegy éves Tardon vegetáló agrármunkásosztálybeli kislány így számolt be táplálkozásának sokszínűségéről Szabó Zoltán Tardi helyzetében: „Húst azért nem eszek, mert nincsen”. Világos beszéd. (Ma a Diósgyori dögkút „halálraítéltjei” azért ehetnek húst, mert befalják a város kutya, macska és egyéb állathulláit – remek lakoma!). Ha elolvassuk a magyarországi „narodnyikok” műveit, ez a döbbenetes világ tárul elénk.3 A nyomor feudális-kapitalista mocskának társadalmi lenyomata: gazdasági cseléd, napszámos örökös gürcölésre ítélve. Az elmaradottságot tükrözte, hogy az agrármunkásosztály még szakszervezeteket sem volt képes létrehozni, így csak a szocdemek és a bolsevikok agitáltak szerte a vidéken, kevés sikerrel. Az egykor viszonylag erős agrárszocialista mozgalom azonban mégiscsak felütötte fejét itt-ott, hogy aztán heteken át álmatlan éjszakákat okozzon a csendőrségnek. Osztályunk szervezkedésének foka mégsem volt annyira lehangoló, mint ahogyan a fentiekből következtetnénk.

A gazdaság kapitalista átalakulása ebben az időszakban Magyarországon is két szembenálló osztályra egyszerűsítette az osztályellentéteket. Azonban emellett még erősen domináltak a feudális elmaradottság mentalitásbeli formái. A nagybirtokos a maga területén ugyanolyan kiskirály volt és maradt, mint korábban földesúrként. A kapitalizmus ugyan liberalizálta a gazdaságot, de sok időnek kellett még eltelnie, míg a kapitalizmus kultúrája is behatolt a régi paraszti miliőbe és kimozdította azt évszázados tespedtségéből. A vidéki magyar burzsuj a maga úri passzióival, mérhetetlen telhetetlenségében, romantikus nacionalizmusával, a legvégletesebb formában zsákmányolhatta ki az ott élő bérmunkásokat. Zajlott az úri muri, dáridó (disznóvágás, pálinka és bor, kurvázás, pipafüst és hajnali fejfájás…), mindezt pedig a summáslegény, a cselédlány, a napszámos, a földmunkás kiszipolyozott munkájából. Eközben az egykori dölyfös dzsentrik lába alól egyre inkább kicsúszott a talaj, és a feudalizmusból itt ragadt életmódjukat kényszerűen feladva, mindinkább kénytelenek voltak megfelelni a tőke mindennapos kihívásainak. Alávetettjeik a földmunkások (kubikosok), summások, gazdasági cselédek, illetve a saját földjükön gazdálkodó törpebirtokosok – ők alkotják az agráriumban kizsákmányolt osztályt. Gazdasági szinten ugyan lehetnek köztük eltérések, ahogyan egy utcaseprő és egy, idegen munkaerőt nem kizsákmányoló, saját munkaerejét használó (a termelőeszköz birtokosaként funkcionáló, azt a maga puszta megélhetésén túl profitszerzésre felhasználni nem képes) zöldségárus, egyéni vállalkozó között.

„Az ellenforradalom földreformja 2-3 holdas életképtelen kisparcellákat teremtett, a rájuk rótt földváltsággal pedig elviselhetetlen nyomorba döntötte az új földbirtokosokat. 1920. óta 720 ezerről 912932-re növekedett a törpebirtokosok száma. A földreform a törpebirtokosok számának növekedésével nemcsak a birtokmegoszlást tette még egészségtelenebbé, hanem még fokozta a mezőgazdasági munkaerő kizsákmányolását s a földmunkásság munkabéreinek katasztrofális zuhanását idézte elő. Köztudomású, hogy a törpebirtokos átlagos viszonyok közt sem élhetett meg csupán földjébe fektetett munkájából. Kénytelen munkaerejét bocsátani áruba s a hiány fedezésére szükséges összeget idegennek dolgozva megkeresni. Érdeke tulajdonképpen azonos a földmunkáséval, hisz a munkaadójával szemben mindketten a lehető legmagasabb munkabér elérésére törekszenek. Munkanélküliség esetén azonban a törpebirtokos előnyben van a tisztán munkaereje áruba bocsátásából élő földmunkással szemben, hisz az ő létfenntartását részben már saját földjén is fedezni tudja. A földreform nemcsak szaporította a törpebirtokosok számát, hanem ugyanakkor a megváltási árban kibírhatatlan teherrel is sújtotta. A reformföldes törpebirtokos álmában sem gondolhatott arra, hogy 1-2 holdjába fektetett munkájával a földváltságot is, az adót is ki tudja fizetni s emellett még a maga és családja létfenntartására is marad. A kétségbeesés mohóságával kellett kapnia – bármely bér mellett is – minden elképzelhető és elképzelhetetlen munkaalkalom után. A földreform tehát valósággal egymás ellen uszította a reformföldeseket s a földmunkásokat és a mezőgazdasági munkás átlagos keresetét a Földművelési Minisztérium hivatalos adatai szerint az 1926-os évi 429 p-rol 1931-ig 227 p-re szorította.” – jegyezte fel a marxista Stolte István Miklós: Az ezer éves per: földreform és telepítés című brosúrájában.

Az agráriumban kizsákmányoltak közül a legkisebb fizetést a mezőgazdasági bérmunkás tipikus képviselője, a napszámos kapta, akinek a fizetése a 30-as évek elején évi 180 pengő körül volt (ez épp arra volt elég, hogy éhen ne haljanak). A gazdasági cseléd megkereste az évi 200 pengőt. A summás keresete nemcsak pénzbeli fizetés volt, néhány odavetett pengőn kívül kapott szalonnát, burgonyát, lisztet és egyebeket is, hogy éhen ne dögöljön és másnap is menjen megszakadni a munkában. Egy agrármunkásosztálybeli családban átlagban két kereső volt. Gazdasági cseléd család 1930-ban kb. 220 ezer lehetett, napszámos munkáscsalád kb. 560 ezer. A napszámosok évente átlag 120-150 napot robotoltak, télen általában nem akadt munkájuk, ilyenkor a munkanélküliség óriási méreteket öltött. A nyomorban tengődők közül rengetegen nem tudtak írni-olvasni (egy kimutatás szerint 1930-ban 433 ezer analfabéta kezébe „nem akartak Bibliát adni”). Vagy ha valaki megtanult olvasni, akkor az a „hatóságokat zaklatta” amint azt az alábbi beszámoló is tanúsítja: „Pethes András, mint a család első írásban-olvasásban járatos tagja, emberfeletti erőt tulajdonított a betűnek. Kérvényeket s felterjesztéséket küldött minden elképzelhető hatalomnak és felsorolta a vádjait az uraság ellen. Egészen különös lázassággal csoportosította bennük a parasztság ezeréves sérelmeit, melyek mind felfakadtak lelkében. A hatóság végül is elmegyógyintézetbe küldötte, mivel az öreg konokul azt hajtogatta, hogy a föld a népet illeti.” – írja Féja Géza.

Az agrármunkásosztály tömegével szemben álltak a vidéki nagy-, és kisbirtokos burzsoák és a városi arisztokraták (persze szintén burzsoák), akik vidéken birtokkal rendelkeztek. A feudális viszonyokat a Magyarországon is megindult tőkés fejlődés a XIX. század közepétől kezdve (amikor a „polgári forradalom” végigsöpört a Monarchián, karöltve az ipari forradalommal) fokozatosan felszámolta. De fejlettségi szintje a XX. század első évtizedeiben is megragadt a tőkés gazdálkodás kezdeti fokán és csak lassan lépett túl a tegnapok feudalizmusán. A termelési mód átalakult, a nagybirtokokat bérmunkások művelték, eközben azonban a vidéki provincializmus nehezen kapitalizálódott. Erdei Ferenc falukutató szavaival: „A másik jellemzője a vidék helyzetének az elmaradottság. Azt jelenti ez, hogy minden előbb történik a városban, s az is, ami vidéken történik előbb, illetve egyáltalán csak ott történik, az is a városhoz mérten jut jelentőséghez. Hamarabb jelenik meg az újság, hamarabb érkeznek meg a hírek a városban és onnan indul ki a legtöbb kezdeményezés, s legfőképp ott alakulnak ki az árak. Az eső vagy a jégverés a vidék eseménye, azonban ez is a városi piac árjegyzésein, hírein és állásfoglalásain keresztül válik társadalmi üggyé. És mindenekfölött: a polgári társadalom életének nagyon sok, mondhatni összes nagy eseményei csak a városban történnek, tehát ezekben szükségképpen csak másodsorban, s csak követőként, vagy átvevőként részesülhet a vidék. Ez a másodrendű és hátramaradásra kényszerült állapot most már vagy a hátramaradásnak az igenlő elfogadását, vagy az elmaradás ellen küzdő igyekezetet alakítja egyformán sajátos vidéki magatartásként. A városközeli falu sietve követ és igyekszik semmiből ki nem maradni, viszont az istenhátamögötti falu alig tehetvén mást, elvet formál az elmaradásból, vagy az orvosolhatatlan és konzervatív elvvé sem szépíthető elmaradottság terhe alatt sorvad és végül elpusztul”. Ezzel kapcsolatban a néha igen tartalmas dialektikus kritikai kézséggel rendelkező, de mindinkább a sztálinizmus felé haladó Révai József megállapításai is érvényesek: „Természetesen a fő erő a nagykapitalizmus, Budapest kezében van, de azzal a magyar specialitással, hogy a főváros diktatúrájával a vidék felett, megfér a vidék diktatúrája a főváros felett. Gazdaságilag, pénzügyileg, kulturálisan a főváros az úr, de a vidék bosszút áll és magában Budapesten igázza le a fővárost. A magyar társadalom életén 1867 óta uralkodó osztálykompromisszum jut kifejezésre: Budapest felső osztályai a vidékről bérlik azokat a rétegeket, amelyek révén a vidéket is, Budapestet is maguk alatt tartják. De a nagypolgári és feudális erők közötti szintézis nem teljes összeolvadás, hanem csak az ‘ellentétek egysége’, ezért kell mindig újból és újból megteremtődnie – harcban és alkuban – az új egységnek”.

Ez volt tehát az az alap, melyen az agrárproletariátus ellenállása kibontakozott. A legkomolyabb üldözések közepette is életjelet adott magáról egy-egy agrárszocialista sejt. 1921 tavaszán Endrődön illegális sejt alakult, majd létrejött Jászapátiban, Jászszentlászlón is egy-egy csoport, a szervezkedési törekvések során pedig egyre több elszigetelt sztrájkra is sor került. Sorozatosak voltak a letartóztatások és zaklatások. A bécsi bolsevik frakciónak kapcsolata volt azokkal a magyarországi bolsevik csoportokkal, amelyek a Tisza vidékén rendszeresen röplapoztak, az „új proletárhatalmat” éltetve. A szocdem párt is folytatta a maga kisded politikai üzelmeit (Nagymaros környékén a párt több ezer koronát ígért a rájuk szavazóknak, ellenkező esetben munkanélküliséggel fenyegették meg a munkásokat), miközben a mezőgazdasági munkásokat, akik a párt hívei voltak, folyamatosan zaklatta a csendőrség. A régi nagy erejű agrárszocialista mozgalomnak halvány árnyéka maradt meg a 20-as évekre, a fő problémát az jelentette, hogy az ipari proletariátus és az agrárproletariátus nem volt képes létrehozni a maga egységes pártsejtjeit. Egyrészt az agrármunkásság megriadt a bolsevik-szocdem párt tanácsköztársaságbeli ügyködésétől. Ennek során azt tapasztalhatták, hogy régi uraikat újak váltják fel, vagy éppen ugyanazok maradnak („A csekély műveltségű magyar földmíves proletariátus semmiképpen sem tudta átérteni azt, hogy a technikai és üzemi dolgokban továbbra is engedelmeskednie kellene ugyanannak a gazdatisztnek, aki a forradalom előtt a földesúr nevében leigázta és kizsarolta őt” – jegyezte meg Varga Jenő a Tanácsköztársaság agrárkritikájának kapcsán 1921-ben), „földéhségüket” ugyanúgy nem elégítik ki, mint a múltban.

Ezen kívül jelen voltak az olyan megosztó erők is, mint a különféle kisgazda és földműves pártok, egyesületek, szövetségek, melyek földreformot ígértek, és amelyeknek országszerte erős befolyásuk volt. A városi proletariátus szervezetei pedig létszámbelileg és szervezettségi szintjüket tekintve is erőtlenek voltak ahhoz, hogy lefedjék a magyarországi munkásosztály egészét, és pusztán propaganda tevékenységgel amúgy sem lettek volna képesek forradalmasítani sorstársaikat, ha azokat a legközvetlenebb valóságuk nem forradalmasítja. A városi proletariátus és az agrárproletariátus egymásra volt utalva, kinek-kinek a „maga területén” kellett volna megütköznie a burzsoáziával, miközben megkísérlik egyesíteni erejüket. Erre azonban az adott korszakban egy-egy eseménytől eltekintve nem került sor. Az agrármunkásosztályt elszigeteltségében, szétszórtságában, a maga milliós tömegével együtt is képes volt kordában tartani a hatalom. Az agrármunkásság helyzete még az ipari munkásságénál is rosszabb volt, mert szervezetlenségénél fogva ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak. A vállalkozás kockázatát is részben rájuk hárították, ha ugyanis rossz volt a termés, hiába dolgozott többet, mégis kevesebb bért kapott, így a burzsuj veszteségének egy részét is kénytelen volt átvállalni. Az egész korszakban jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt pedig könnyen munkanélkülivé válhattak, ha megpróbáltak fellépni érdekeik védelmében.

A forradalom után legyengült kizsákmányoltak serege lassan mégis csak kezdett talpra állni. 1920 telén, Sümegen, a sorozáson többen megtagadták az eskütételt és „Nem esküszünk!” felkiáltással, az Internacionálét énekelve kivonultak a teremből. A hatóságok szó szerint vadásztak elvtársainkra tanyán, falun, a poros kisvárosban és Budapesten egyaránt. Detektívek szaglásztak szerte-szét, korunkban ezt a bekamerázás technikája követi. Az az undorító légkör fojtogatta az agrár-, és ipari proletariátust, melynek burzsoá dögleheletét ma újra tapasztaljuk a sajtóban, az utcákon, tereken, piacokon, falun és villamoson. A provincializmus nacionalista beetetéssel és az uralkodó osztály által diktált profithajszolás mechanizmusával párosult. Ennek ellenére a proletariátus élni akarása számtalan módon kifejezésre jutott a munkamegtagadásoktól kezdve a mozgalmi szervezkedés miatti letartóztatásokig, a sztrájkokon át egészen a véres utcai harcokig. A hatalmi szervek szomorúan tapasztalták, hogy sok helyütt a kereszt helyett Marx és Lassalle képeivel díszítik falaikat az agrárproletárok. A sorozatos kínzások, vallatások sem törték meg az agrárproletariátus harcának lendületét, amely sokszor szervezetlen, de minden kétséget kizáróan állandó volt. A 20-as évek közepétl elszaporodtak a sztrájkok, 1926-ban aratás idején, egyes helyeken lebénult a termelés, mert az aratómunkások abbahagyták a munkát. Nyírmártonfalván is munkabeszüntetés volt ekkoriban, a munkabeszüntetőket 1 hónapra bezárták. Sztrájkoltak Mosonban, Mezőgyánán és másutt is. Titkosrendőrök és spiclik járták az országot, akik jelentéseikkel bombázták a hatalmi szerveket. 1928-ban, egy jelentésben az alábbiakat olvashatjuk: „A munkanélküliség egyre terjed, földmunkások ezrei tétlenségre vannak kárhoztatva és az elégedetlenség egyre nő. 70000 munkabíró létérdekéről van szó, akik válságos helyzetbe fognak kerülni, ha rajtuk megfelelő munkaalkalom megteremtésével nem segítünk. A földmunkás vállalkozó szövetkezet tagsága 5000 fő, de ezek sem tudnak munkaalkalmat biztosítani. A felesleges munkásokat engedjék külföldre és az egyház is fejtsen ki nagyobb, ‘felebaráti szeretetre’ nevelő munkát, mert minél kevesebbet foglalkozunk munkástömegeinkkel, annál inkább átsodródik annak magán és közélete a szélsőségek, a káros nemzetköziség és a hitetlenség felé”. A silány koszt és az alacsony bérek miatt szervezkedő munkásokat több helyen elzárták. A többnyire szervezetlen megmozdulásokat a hatóságok hamar szétverték, de magát a szervezkedő agrárproletariátust nem voltak képesek kiiktatni a nyomorúság világából. Sokakat elbocsátottak, a sztrájkolókra gyakran börtön és pénzbüntetés várt (ha az aratás idejére esett az elzárás, akkor az elvtárs családja éhhalálra volt ítélve). A bérküzdelmek legtöbb helyen kudarccal végződtek, és ez megfélemlítette a sztrájkolókat, hiszen az elbocsátás és a börtön réme ott lebegett fejük felett.

A bolsevikok így a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP – a bolsevikok 1925-ben létrehozott legális fedőpártja) is rájött arra, hogy az agrárproletariátus és az ipari proletariátus harcát egy irányba kell terelni, ezt hirdették is egyik vidéken terjesztett felhívásukban, amelyben a város és falu dolgozóinak egyesülését sürgették. De bolsevikjaink ez esetben sem voltak képesek kibújni a maguk elitista bőrébol. Ugyanis az agrárproletariátust mélyen lenézve, azt hangsúlyozták, hogy csak a városi proletariátus képes sikerre vinni az ő harcukat is. Ez a tipikus, hamisan értelmezett élcsapat maszlag később megértő fülekre talált az agrármunkások soraiban (foleg a „II. világháború” után), de addig a bolsevik agitáció kevésbé hatékonyan károsította a falu elnyomottjainak életét. Kétségkívül fontos lett volna, ha egymásra utaltságuk révén egyesítik erejüket az agrár-, és az ipari proletariátus tömegei, de ez nem valósult meg.

Advertisements
  1. No comments yet.
  1. No trackbacks yet.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: