Home > BK: Magyarország 1919-1945, Magyarul/Hungarian > Konszolidáció, avagy a kapitalizmus valósága

Konszolidáció, avagy a kapitalizmus valósága

Elvtárs! Támogasd a Hofherr-Schrantz gyári sztrájkot!A forradalom leverése után a hatalmat a tőkés nagybirtokosok gyakorolták, akik az egyházzal összefogva uralkodtak és élték proletárgyilkos mindennapjaikat. Az uralkodó osztály a dzsentri maradványokból, a birtokos parasztságból és a városi burzsoáziából, tehát a nagybirtokosok, valamint a mezőgazdasági kistőkések, és az ipari, kereskedelmi nagytőkések csoportjából tevődött össze. Az egész piramis csúcsán Horthy kormányzó állt, ő nevezte ki az éppen aktuális miniszterelnököket. A véres megtorlást követően ebben az időszakban már a kevésbé brutális eszközök is elegendőek voltak a látszólagos társadalmi béke fenntartására, így az uralkodó osztály megkezdte a rendszer fokozatos „konszolidálását”. Teleki Pál, majd később Bethlen István miniszterelnöksége alatt háttérbe szorították, felszámolták a fehérterrorista különítményeket. Emellett a szélsőjobboldali erőket össze kellett békíteni a liberálisokkal és a kisgazdákkal, a kereszténydemokratákkal, szociáldemokratákkal és máris kialakult az uralkodó osztály gyakorlati és ideológiai arculata. Ezen belül meghatározó szerepe volt a katolikus egyháznak: a keresztény görény kurzus a legnagyobb földbirtokos maradt a maga 1 millió holdas tulajdonával, a katolikus püspöki kar tagjai fejenként legalább ezer holdat tudhattak magukénak. A konzervatívok politikája és ideológiája folyamatosan szedte áldozatait – ezerféle keresztény, fajvédő, szélsőjobbos félkatonai egylet született, melyek tovább nyomorították a fehérterror üldözéseinek kitett munkásosztály életét.

A Horthy rendszer a fasizmus és a burzsoá konzervativizmus sajátosságait ötvözve lépett hóhérként a porondra. Ennek hátterére, Ránki György egyik tanulmányát felhasználva, az alábbiakban mutatunk rá. A keresztény kurzus programjának két lényeges összetevője volt. Ezt Gömbös Gyula a következőképpen fogalmazta meg: „Két vezérgondolat fog vezetni. Az egyik a keresztény gondolat, amelyet röviden fajvédelemnek nevezünk, a másik pedig az agrárius gondolat.” Ez azt jelentette, hogy a kizsákmányolt tömegek tőke-ellenességét kihasználva, a „keresztény gondolat” jegyében tulajdonképpen a jelentős részben zsidó származású burzsoáziából álló nagytőke ellen léptek fel, de nem a tőkés rendszert akarták megreformálni, modernizálni, hanem a zsidó származású burzsoázia tőkéjét akarták kisajátítani, a „nemzeti érdekeknek” alárendelni. Másrészt a dzsentri–katonatiszti alakulatok a nagybirtok és a nagytőke ellentéteit (természetesen ez a korszak a mai nacionalizmus ős-forrása) igyekeztek a maguk javára fordítani, ezért fennen hangoztatták a „magyar föld”, a „magyar érdekek” védelmének szükségességét (a későbbi hungarista mozgalom ugyanezen szisztémára építve igyekezett bekebelezni a munkásosztály átnacionalizált részét), mint az „idegen” nagytőke visszaszorításának eszközét. Mindezt roppant élénk szociális demagógiával, és földreform ígéretekkel kiegészítve bolondították az agrár-, és ipari munkásságot.

A húszas évek elején a kapitalisták szempontjából részlegesen stabilizálódott a világpolitikai helyzet, elbukott a németországi forradalmi hullám (amelyet olyan simán azért nem vertek le, Max Hölz és elvtársai folytatták elkeseredett harcunkat). Kínában azonban permanens felkelés folyt, amelynek még sokáig nem tettek pontot a végére. Olaszországban az üzemi és gyárfoglalási harcok után Mussolini kezdte magát bebetonozni, Oroszországban megszilárdult a bolsevik hatalom, miután felszámolták az ukrajnai anarcho-kommunisták ellenállását, és minden szinten legyengítették az anarcho-kommunista mozgalmat; megkezdte még erőszakosabb fertőzését a leninizmus-sztálinizmus-trockizmus. Mexikóban legyengült, Argentínában pedig már korábban defenzívába kényszerült a forradalmi mozgalom. Magyarországon is meghozta eredményét a megtorlás, a munkásosztály átnacionalizálása, elhülyítése, így tovább folytatódhatott a politikai stabilizáció, illetve megindulhatott a gazdaság újjászervezése.

1921 tavaszán Bethlen István és kormánya került a hatalom élére (majd nem sokkal később megalakult az Egységes Párt, amely egyesítve az uralkodó osztály frakcióit, megszilárdította a kormányt), amely a látszólagos társadalmi béke érdekében az erőszakos elnyomással egyidőben többféle politikai erő felé is gesztusokat gyakorolt. Folytatódott az 1920-as földreform végrehajtása, ezzel próbálták megnyerni a földnélküli agrármunkásságot a rendszer támogatására. Azonban a nagybirtokok dominanciája fennmaradt, a megművelhető földterületeknek csupán 5%-át osztották ki, melyből a jegyzők, a csendőrök, a fehérterror végrehajtásában élen járók első helyen kaptak. A szegényparaszt is kapott valami aszály sújtotta, vagy valamilyen más nyomorúságos, lakhelyétől távol fekvő, silány 0,5-1,5 holdnyi földet, amelyért kártalanítást kellett fizetnie. Valójában azonban terheket kapott, adósságokba verte magát, csakhogy az uradalmi-, vagy államkassza tovább hízzon. Az agrármunkások döntő többsége továbbra is földnélküli napszámosként, vagy gazdasági cselédként dolgozott, illetve minimális földbirtoka művelése mellett végzett bérmunkát. Ez a több milliós vidéki tömeg rendkívül nyomorúságos körülmények között élt: a jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt folyamatosan nagyon alacsonyak voltak a béreik, évente átlagban 25 ezer munkás vándorolt el a mezőgazdaságból, akiknek jelentős részét a nagyipar sem tudta felszívni. A napszámosok különféle idénymunkákra szegődtek el, ami azzal járt, hogy állandóan vándorolniuk kellett az egyes nagybirtokok között, hogy egyáltalán valami munkát találjanak rövidebb időre, az egész napos, éhbérért végzett robot után pedig rendszerint az istállóban kaptak helyet. Így vidéken az egész korszakban gyakoriak voltak az agrárproletárok különféle megmozdulásai, melyek leverésére általában a karhatalmat vetették be.

Bethlen a szociáldemokrata párttal is egyeztetett. Megállapodás született köztük, hogy az MSZDP felügyeli a munkásság bármiféle mozgolódását, rendszerellenes megnyilvánulását, és természetesen demokratikus keretek között tartja azokat, lemond a postások, vasutasok, közalkalmazottak és a földmunkások szervezéséről, így tulajdonképpen a konzervatívok felügyelete alatt tevékenykedik és támogatja a kormányt. Ezt a politikát annál is inkább könnyű volt betartani, mivel 1922-ben az MSZDP 25 mandátumhoz jutott a parlamenti választásokon. Így még inkább lehetőségük volt a rendfenntartó erőkkel való hathatós együttműködésre. Ezzel szemben a bolsevik pártot 1921-ben törvényen kívül helyezték. A párt eddigre már túljutott a bolsevizálás folyamatán, és egy-egy elhajlótól eltekintve, híven követte a leninizmus ideológiáját.2 A központi bizottságnak Kun Béla ugyanúgy tagja volt, mint Landler és Lukács. Még mielőtt a párt megerősödött volna, az emigrációban kialakultak a frakcióviták. A Kun Béla vezette moszkvai frakció az illegális tömegpárt létrehozásáért szállt síkra, önálló erőként akart fellépni. Ezzel szemben a Landler-féle bécsi irányzat veszélyesnek tartotta azt, hogy tömegesen visszaküldjék az aktivistákat a fehérterror Magyarországára, úgy vélte, hogy az agitátoroknak inkább a szakszervezetekbe és az MSZDP-be kell beszivárogniuk, közben pedig meg kell erősíteni, ki kell építeni az illegális pártot. A Komintern eleinte a Landler frakció elképzeléseit támogatta és határozatba is foglalta álláspontját, így egy ideig a népfrontos taktika érvényesült, tehát a bolsevik mozgalmárok felülről érkező utasításra munkás-, és sportegyletekbe, szakszervezetekbe szivárogtak be agitálni. Egy-egy megbízott Magyarországon kísérletezett a párt újjászervezésével, néhány sejtet sikerült is kiépíteni, többek között Csepelen, Ózdon, Salgótarjánban, Budapesten és más helyeken is. Újságjaik Magyarországra is eljutottak, így a Proletárt, a Kommünt, a Kassai Munkást és egyebeket olvashatták a munkások. A szektarianizmus azonban legyengítette az amúgy sem túl acélos bolsevik pártot, így az nem tett szert tömeges befolyásra, befogó tevékenysége nem lehetett olyan hatékony, mint a forradalom időszakában.

Az uralkodó osztály által sikeresen menedzselt politikai stabilizáció alapjain megindulhatott a háború, valamint a forradalom során dezorganizálódott gazdaság újjászervezése. A kezdeti időszakban két problémát kellett megoldania a burzsoáziának. Először is a haditermelésrol át kellett állni a normális termelésre, újjá kellett szervezni a fennmaradt termelési struktúrát, növelni kellett az ekkor igen alacsony termelékenységet és meg kellett fékezni a rendkívül gyorsan növekvő inflációt. Másrészt a gazdaságnak alkalmazkodnia kellett az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával létrejött új feltételekhez. A békeszerződés értelmében Magyarország területe és lakossága jelentosen csökkent, ami kisebb piacot, kevesebb nyersanyagot, kisebb földterületet jelentett, így mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelőkapacitás csökkent. Magyarország exportja és importja korábban jelentős részben a Monarchián belül zajlott, ahol közös pénzrendszer, egységes árstruktúra volt, vámok pedig nem léteztek. Ezek megszűnésével a külkereskedelem új rendszerét kellett kiépíteni összhangban a világpiaccal, új felvevőpiacokat kellett találni, meg kellett oldani a nyersanyaghiányt, át kellett alakítani a termelés szerkezetét – mindez pedig nagy mennyiségű tőkét igényelt. A szükséges forrásokat az állam a papírpénz-kibocsátás növelésével igyekezett előteremteni, így az egyébként is növekvő infláció mértéke 1921-től jelentősen megugrott, 1924-re több százszorosról több ezerszeresre nőtt. Ennek hatására a munkásosztály egyébként is nyomorúságos életkörülményei tovább romlottak, súlyosbodott az élelmiszerhiány, a munkanélküliség. Az ipari munkásság átlagos munkaideje 9 és fél óra volt, Veres Péter pedig leírja, hogy a földmunkások, cselédek, summások napi 14-16 órát dolgoztak, mindezért a robotért most kevesebb bért kaptak. 1920-ban 40000 földmunkás volt munka nélkül aratás idején, 30000 földmunkás család megélhetését nem tudták biztosítani, egyes források szerint a fehérterror éveiben a munkanélküliek száma elérte a 300000 főt. Ekkoriban az agrármunkásság jelentős része éhezett, a gyerekek csoportosan koldultak, és később sem sokat változott a helyzet…

Az infláció révén nyert pénzt a burzsoázia hitelek formájában a nagyiparba és a nagybirtokokba pumpálta, hogy fellendítse a termelést, növelje a termelékenységet. Ezt elősegítette az is, hogy a nagy mértékű infláció következtében a munkások bérei arányaiban jelentősen csökkentek (az árak növekedésének mértéke több mint kétszer akkora volt, mint a béreké), ami csökkentette a termelés költségeit. Ez a hatás a mezőgazdaságban az agrármunkások rendkívül alacsony bérei miatt még erőteljesebben érvényesült. Mindezek eredményeként pár éven belül a termelés volumene közeledett a háború előtti szinthez, és nőtt az ipari-, és mezőgazdasági kivitel. Az időközben megérkező népszövetségi kölcsönből fedezni tudták az államháztartás további hiányát, így 1924-ben megállították a mesterséges inflációt, hiszen már nem volt szükség rá. Ebben az időszakban felgyorsult a nyugati tőke hitelek formájában való beáramlása, aminek azonban csak kisebb részét fordították a termelés fejlesztésére, a fennmaradó rész a korábbi hitelek törlesztésére, földvásárlásra és építkezésekre ment el. Beruháztak ellenünk: épültek a börtönök és a csendőrségi laktanyák. Ennek ellenére az elkövetkezendő években a magyarországi burzsoázia – Magyarországon az iparral szemben még ekkor is jelentős túlsúlyban volt a mezőgazdasági termelés – a relatíve magas világpiaci agráráraknak köszönhetően képes volt a mezőgazdasági termelés fellendítésére, a gazdasági növekedés megalapozására. Az iparban ugyanez a folyamat lassabban ment végbe, mivel az infláció megállításával keletkező tőkehiány és az ezzel járó növekvő munkanélküliség (1924-ben 120 ezer a városi munkanélküliek száma) következtében 1924 és 1927 között az ipari termelés szintje csökkent. A fellendülés csak ezután vette kezdetét és ekkor is relatíve lassan haladt.

Mindeközben az egyre inkább magához térő szociáldemokrata párt és a szakszervezetek több sztrájkot szerveztek. A Népszava, a szocdemek napilapja aktívan fosta a szót, és mellette elméleti lapjuk, a Szocializmus is megjelent havonta. A magyarországi ipari munkásság jelentős része a szociáldemokrata párton és a szakszervezeteken belül erősítette, kovácsolta börtönének rácsait. A szakszervezetek taglétszáma 1921-ben 200 ezer körül volt. A párt elsősorban Budapesten és a közeli külterületeken volt erős (Újpest, Kispest, Budafok, stb.), taglétszáma állandóan változott és az első felívelés után a 20-as évek végére, a 30-as évek elejére kb. 70-100 ezer főre süllyedt. Mind a párt, mind a szakszervezetek állandó belügyminisztériumi felügyelettel a hátuk mögött funkcionáltak. Ez azt is jelentette, hogy minden gyűlést, sztrájkot, demonstrációt jó előre be kellett jelenteni. A párt és a szakszervezetek tevékenységéről elmondható, hogy továbbra is vetekedhettek az ellenforradalom élgárdája címért más burzsoá erőkkel. A kapitalizmuson belüli érdekvédelmet tartották fő feladatuknak, ezért is megtévesztő, amikor sok száznyi munkásmegmozdulásról számolunk be az évek során. Hiszen ezen megmozdulások zöme az említett politikai erők, vagy a bolsevik gnómok irányítása alatt zajlott le. A sztrájkok elterjedésének esélyét növelték, hogy Magyarország gazdasági szerkezete átalakulóban volt és egyre nagyobb szerephez jutott a nehézipari termelés, minek következtében a bányászat, a vasipar, a textilipar fellendülése során egész iparágak sztrájkmozgalmai voltak képesek kibontakozni (jellemző adat hogy, a textiles szakmában a kizsákmányoltak száma a korszak elejétől végéig, 20 ezerről 60 ezerre emelkedett).

Az üzemekben, gyárakban jelen voltak a keresztény szervezetek és a kiépített besúgói hálózat is. A sztrájkoknak, ahogyan egy korabeli megfigyelő feljegyezte, a 30-as évek derekán nemcsak gazdasági, hanem politikai jelentősége is volt. A konzervatív kormányok a Gömbös-éra alatt, de már korábban is, szélsőjobboldali-fasiszta munkásszervezetek (Magyar Munkások Országos Nemzeti Szövetsége, Egyházközségi Munkásszervezet, stb.) megalakításának támogatásával kísérelték meg befogni a kizsákmányoltak harcát, akkor is, ha csak reformista követelésekért folyt. A sztrájkok többnyire bérkövetelő fellépések voltak, és mint ilyenek defenzívek. Demény Pál az alábbiakat írja a maga utólagos következetességével az uralkodó osztály és a sztrájkok viszonyáról: „Horthyék kénytelen-kelletlen tűrték azokat. Államapparátusuk tudta azt, hogy a jobb falatért, kedvezőbb egészségi feltételekért, munkahelyük megtartásáért, a bércsökkentés, a termelékenység-nyúzás ellen harcoló szervezett munkásokkal nem jó kikezdeni. Igazságuk tudatában kemény gerincűek, szívósan kitartók és egységesek voltak. Sztrájktörők csak a szakszervezetieken kívülálló keresztényszociálisok, néhány „sas”, munkaközpontosok, zsugori közömbösök közül kerültek ki. Éppen az effélék a rossz munkások, velük a termelés nem megy. A profitkiesés nagy, a köztisztviselők sem örvendenek községük sztrájkoló elkeseredett férfiainak, asszonyainak. A szakszervezeti vezetők többnyire támogatják a sztrájkolókat, de ők is az egyezség hívei, amikor a sztrájksegély üríti kasszájukat.” Ennek tudatában érdemes feleleveníteni az 1922-tol sűrűsödő sztrájkok jellemző vonásait. A sztrájkok százai zajlottak le úgy, hogy azok nem csaptak át valódi osztálymilitáns magatartássá. A béremelések követelése és kiharcolása után a munkásság általában visszahúzódott az üzem és a gyár kapui mögé. Emellett ezek a munkabeszüntetések, összehangolatlanságuknál fogva, egy-egy régióra korlátozódtak. Bár közben az adott tőkés a munkabeszüntetés miatt néha nagyobb profitkiesést könyvelhetett el, és figyelnie kellett, hogy idejében letörje az elégedetlenkedőket. A szakszervezeti vezetőség és a tagság között gyakran alakult ki konfliktus, és korántsem mindig politikai tartalommal, hanem „trade-unionista” alapon. Vagyis valamelyik fél felrúgta a lefektetett szervezeti megállapodást, és így vitába keveredtek egymással, amit azonban kisvártatva elboronáltak. A munkásosztály tömegeire tehát ráült a klasszikus szociáldemokrácia, a szakszervezeti bürokrácia, kisebb mértékben a sztálinizmus, egyre befolyásosabbá vált a szélsőjobb és a 30-as évektől erősödött az anti-fasiszta befogás.

Magyarországon egyre bonyolultabbá vált a tényleges osztályharc kibontakozásának lehetősége. Egyrészről az uralkodó osztály igen jól megszervezte felügyeleti hálózatát (rendőrségét, besúgói hálózatát, kommunista-, és proletárellenes törvények sokaságát megalkotva), és hatékonyan leszerelte a proletár megmozdulásokat. Az 1918/1919 után szétzúzott munkásmozgalom újjászerveződésével szemben törvények segítségével is igyekeztek fellépni: betiltották és minden eszközzel üldözték a kommunista szervezkedést, propagandát, az úgynevezett „osztályizgatást”, ami már akkor is megvalósulhatott, ha valaki elénekelte az Internacionálét, vagy továbbadott egy kommunista röplapot. Működött a cenzúra, tiltott volt minden olyan írott termék, amely a fennálló rend ellen osztályharcos módon propagált, tiltott volt a vörös és bolsevik emigráns kiadványok terjesztése, tiltottak voltak a „dicsőséges 133 nap”-ra való emlékezések. Tiltva volt és elkobozták többek között Trockij, Szabó Ervin, Kropotkin, Kassák Lajos, Radek, Lenin, Buharin, Lukács, Marx, Gorter, Pannekoek, József Attila és mások egyes műveit, a Front című bolsevik folyóiratot, és rengeteg más felforgatónak vélt könyvet, brosúrát, sajtóterméket. Másrészről a szocdem párt a szakszervezetekkel és az illegalitásban is hatékony beintegráló erőnek bizonyuló bolsevikokkal együtt, masszív, de persze belső frakcióharcoktól nem mentes ellenforradalmi tömbként működött és végezte aknamunkáját. E téren annyiban különbözik a mai magyarországi helyzet az akkoritól, hogy a demokrácia erőinek konkurenciaharcában akkortájt nagyobb ellenállást tanúsított a baloldal. Ma a baloldal Magyarországon a periférián döglodik és identitászavarában folyton a liberális kormány felé kacsintgat, vagy pedig nyíltan nacionalista-konzervatív, mint a bolsevik utódpárt, a Munkáspárt.

Advertisements
  1. No comments yet.
  1. No trackbacks yet.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: