Archive for May, 2010

Consolidation, that is the reality of capitalism

May 28, 2010 1 comment


After the defeat of the revolution the capitalist landlords bore rule, who dominated together with the Church and lived their proletarian-murdering everyday life. The ruling class consisted of gentry left-overs, peasant proprietors, and urban bourgeoisie, that is to say group of great landlords, agrarian small capitalists, and industrial, commercial capitalists. The regime was headed by Governor Horthy who nominated the actual prime ministers. In this period, after the bloody retorsion, less brutal means were enough to maintain the seeming social peace, so the ruling class started the gradual “consolidation” of the regime. Under Pál Teleki’s and afterwards István Bethlen’s prime ministership the white-terrorist guards were pressed back and eliminated. Moreover, the far-right forces had to be harmonized with the liberals, the smallholders’ party, and with christian democrats, social democrats, thus finally the practical and ideological feature of the ruling class was formed. Within this the Catholic Church was determinant: the “Christian direction” remained the biggest landowner, with its one million acres’ land-owning. The members of the Catholic episcopacy owned one thousand acres per head at least. A lot of workers fell a victim to the politics and ideology of the conservatives, several Christian, racialist, far-right para-military groups were formed, which even more acerbated the life of the working class persecuted by the white-terror.

The Horthy regime amalgamated the features of fascism and of bourgeoise conservatism and in this manner took the floor as the hangman of the working class. To indicate its backround we use György Ránki’s one essay. The program of the “Christian direction” had two important elements. It was phrased by Gyula Gömbös as follows: “I will be led by two guidelines. One of them is the Christian thought, briefly we can call it racialism, the other one is the agrarian thought.” It meant that, under the aegis of the „Christian thought”, taken advantage of the anti-capitalism of the exploited masses, they acted against big capital which comprised many bourgeoises of Jewish origin. They wanted, however, neither to reform nor to modernize capitalism, but to expropriate the capital of the bourgeoisie of Jewish origin and to subordinate it to the “national interests”. Moreover, the gentry-officer guards wanted to take advantage of the conflicts between big capital and the latifundium (naturally this period is the headspring of latter-day nationalism), thus they propagated the necessity of defence of „Hungarian land”, and of „Hungarian interests” as means for pressing back „foreign” big capital (later the Hungarist movement used the same methods to frame the nationalist part of the working class). All this was integrated with very lively social demagogy and with promises for land reform; the ruling class was fooling the agrarian, and industrial workers like this.

From capitalist point of view, the world-wide situation became partially steady in the early twenties. The revolutionary wave in Germany was defeated (it was not without a hitch, as Max Hoelz and his comrades continued their grim struggle), but in China the uprising was permanent which couldn’t be defeated for a long time. In Italy, after the factory occupations and struggles in the works, Mussolini started to cement his position. In Russia, after eliminating the anarcho-communist forces in Ukraine and pulling down the anarcho-communist movement in general, the Bolsheviks consolidated their power. The Leninist-Stalinist-Trotskyist epidemic became even more drastic. In Mexico, the revolutionray movement weakened, in Argentina it had already to be on the defensive earlier. In Hungary the retorsion, the nationalist framing, the cretinizing of the working class also delivered the goods, so the political stabilization could be continued as well as the economic reorganization could be started.

In the spring of 1921 a government led by István Bethlen came into office, and soon after the Egységes Párt (‘Unitary Party’) was formed, which by uniting the fractions of the ruling class, consolidated the government. To maintain the seeming social peace the new government, parallel with the retorsion, tried to blarney different political forces. The land reform started in 1920 continued – they tried to win the landless agrarian workers over to support the regime. The latifundia, however, remained dominant, only 5% of the arable soil were allotted, from which the recorders, gendarmes, as well as those who had been active in carrying out the white-terror got foremost. The landless peasants also got some land which were faraway from their homes, droughty and were between only 0,5-1,5 acres. Furthermore they had to pay a fine for them. In fact the peasants got land charge in order that the state, or the domanial treasury could gain more money. The fact remained that most of the agrarian workers worked as a landless day-wage man, a farm-hand or, parallel with farming their small lands, as wageworkers. This mass, which comprised more than two million workers, felt the pinch: due to the great labour-power surplus their wages were very low, on an average 25000 workers left the agriculture yearly, most of them couldn’t find any jobs even in the industry. The day-wage men engaged themself for the season, so they always had to wander from one latifundium to an other in order to find any work for a short time. After the daylong, sweated work they were usually accomodated in the stable. Thus during the Horthy regime there were a lot of actions in the countryside carried out by agrarian proletarians, which were in general beaten back by the gendarmerie.

Bethlen entered into negotiations also with the social democratic party. They agreed on that the MSZDP (‘Hungarian Social Democratic Party’) would control any workers’ actions and would hold them between democratic framework, would avoid the organization of postmen, railwaymen, public servants and of ground-men. So it would practically function under conservative control and would back the government. It was easy to carry out these politics doubly so as the MSZDP got 25 electoral mandates in 1922. Thus they had even more capability to work together with the government. The Bolshevik party, on the other hand, was banned in 1921. By this time the bolshevization of the party had already been finished and, except for a few heterodox members, it followed Leninist ideology.2 Béla sat on the central committee just like Jeno Landler and György Lukács, too. Before the party would have been able to cement itself, fractionalism emerged in the emigration. The fraction in Moscow led by Kun was for the formation of an illegal mass-party; it wanted to act as an independent force. The fraction in Vienna led by Landler, on the contrary, regarded dangerous to send a lot of activists back to the white-terrorist Hungary. They thought that the agitators had to infiltrate into the trade unions and into the MSZDP, meanwhile the illegal party had to be cemented and established. The Comintern first backed the fraction led by Landler and even adopted a resolution about this, so the popular frontist tactics were dominating for a space. The Bolshevik activists were infiltrating into trade unions, workers’ societies and sport clubs in order to agitate. A few commissioned were trying to reorganize the party in Hungary and they succeeded in organizing a couple of party-cells, for example in Csepel, Ózd, Salgótarján, Budapest, etc. Their journals got to Hungary, so the Proletár (‘Proletarian’), Kommün (‘Commune’) and others were available for the workers. The still not too strong Bolshevik party, however, was pulled down by sectarianism so it couldn’t get great ascendancy over the proletariat, its framing activity was not so effective than during the revolution.

On the bases of the political stabilization led successfully by the ruling class, the reorganization of the economy, had been disorganized by the war and the revolution, could be started. The bourgeoisie first had to solve two problems. On the one part the economy had to be retooled from the war production to the normal production, the extant structure of production had to be reorganized, the very low productivity had to be increased and they had to restrict the inflation increasing sharply. On the other part the economy had to be accommodated to the new circumstances which emerged after the breaking up of Austro-Hungary. Due to the peace-treaty the territory and the population of Hungary decreased greatly and these meant smaller market, less raw materials, smaller arable soil, so both the industrial, and agricultural productive capacity decreased. Hungary formerly had been carrying its export and import on mostly inside Austro-Hungary, there were common money-market, unitary price-level, common customs area. Since all these ended, the bourgeoisie had to build up a new system of external trade accordantly to the world-market, they had to find new markets, had to solve the problem of shortage of raw materials, had to restructure the production. For these tasks they needed considerable capital. The state tried to put up the sources for these by increasing the bank-note issue, so from 1921 the inflation was gearing greatly and gained more thousandfold degree till 1924. Due to this the miserable conditions of the working class acerbated even more, the food shortage and the unemployment worsened. The average labour-time in the industry was 9,5 hours, and Péter Veres wrote down that the day-wage men, the farm-hands, the ground-men worked 14-16 hours a day, in exchange for this now they got lower wages. In 1920 there were 40000 unemployed day-wage men at reaping-time, 30000 agrarian worker families made a precarious living, according to certain sources during the ages of the white-terror 300000 workers were unemployed. Then most of the agrarian workers were starving, the children were begging in groups, and the situation changed not too much afterwards…

The bourgeoisie channelled the money won by the inflation to the large-scale industry and to the latifundia as credit, in order to revive the production and to increase productivity. This project was also backed by the increasing inflation which decreased the real wages (the increase in price was more than twice as much that the wage increase), thus decreased the production costs, too. Because of the very low wages of the agrarian workers, this effect was even stronger in the agriculture. As a result of all these the rate of production approached the pre-war level in a few years, the industrial and agricultural export increased. Meanwhile the Hungarian bourgeoisie took a loan up form the League of Nations, so they were able to pay the state deficit and stopped the man-made inflation in 1924, since they didn’t need that on further. The inflow of western capital as credit geared, however smaller part of it was applied to develop production, the rest was used for pay-off, buying lands and for building. They invested against us: prisons and barracks for the gendarmerie were built. In spite of this the Hungarian bourgeoisie, thanks to the relatively high prices of the agrarian products in the world-market (in Hungary the agriculture was still predominant over the industry), was able to revive the agricultural production and to ground the economic growth in the following years. The same tendency in the industry was slower, since, due to the shortage of capital caused by the stoppage of the inflation and to the increasing unemployment (there were 120000 urban unemployed in 1924) the level of industrial production was decreasing between 1924 and 1927. The revival started only later and was relatively slow.

Meanwhile the coming alive social democratic party and the trade unions organized several strikes. The Népszava (‘People’s Voice’), daily paper of the social democrats, was shooting his mouth off actively, and their monthly theoretical journal Szocializmus (‘Socialism’) was also published. Most of the industrial workers were forging the railing of their prison inside the MSZDP and the trade unions. In 1921 the union membership was 200000 approximately. The MSZDP was strong principally in Budapest as well as in the near suburbs (Újpest, Kispest, Budafok, etc.), its membership was constantly changing and after the first revival, in the late twenties and early thirties it decresed to 70000-100000 members. Both the party and the trade unions were functioning under the control of the Ministry of Home. It meant among other things that they had to announce all the gatherings, strikes, demonstrations in advance. It can be said about their activity that they were competing with other bourgeoise forces for the title: „vanguard of the counter-revolution”. They regarded the safeguard of workers’ interests inside capitalism as their main aim, so its deceptive when we report on hundreds of workers’ actions. Since most of these were under the control of the mentioned political forces or of the Bolshevik gnomes. The spread of the strikes was backed by the fact that the Hungarian economy was going under a transformation and the heavy industry was gaining ground. Due to this, during the recovery of mining, iron industry, textile industry strike movements of whole industries were able to emerge (typical data that from the beginning of the era to its end the number of the exploited in the textile industry increased from 20000 to 60000).

In the works and factories the Christian organizations and the system of informers were also present. As a contemporaneous observer noted, the strikes were not merely of economic but also of political importance in the mid thirties. Under the Gömbös era, and also even earlier, the conservative governments backed the formation of different far-right or fascist workers’ organizations (Nation-wide National Alliance of Hungarian Workers, Parochial Workers’ Organization, etc.) in order to frame the proletarian struggles even if they were carried out for reformist demands. Most of the strikes were organized for higher wages, so they were defensive. Pál Demény, with his ulterior coherence, wrote about the relation of the ruling class to the strikes as follows: „Horthy and his associates had to willy-nilly tolerate them. Their state apparatus knew that it’s no use bearding with the organized workers struggling for more food, better sanitary conditions, holding down their jobs, against wage cuts, increasing efficiency. Being aware of their right, they had got backbone, were faithful and united. The strike-breakers consisted only of non-union Christian-socialists, members of far-right organizations, and miser, idifferent workers. Right these are the bad workers, the production can’t go with them. The loss of the profit is huge, and the municipal officers don’t rejoice over the striker, desperate men and women. The union leaders usually back the strikers, but they are for the agreement when the strike-pay empties their pay-box.” Being aware of this, it’s worth mentioning the typical features of the strikes which became frequent from 1922. There were hundreds of strikes, however these didn’t achieve real class-militancy. After demanding and getting wage-rise, the workers usually moved back into the works and factories. Moreover, due to the lack of co-ordination the strikes confined to single regions. Although the capitalists sometimes lost huge profit and had to take care of defeating the repining workers in time. Conflicts often occurred between the union leadership and the rank and file, and not always from political motive, but on „trade-unionist” terrain. One of the partakers disregarded the organizational agreement, so they had a row, but the conflict was usually solved soon after. So the masses of the working class were framed by classic social democracy, trade union bureaucracy and in a less degree by Stalinism. The far-right forces were gaining ground better and better and from the thirties onwards the antifascist framing were also strengthening.

The conditions for the evolution of very class struggle in Hungary were becoming increasingly complicated. On the one part the ruling class had a well-organized inspectoral system (police, system of informers, acts against the proletariat and communist organization), and was able to effectively defeat the proletarian actions. They tried to counteract the reorganization of the proletarian movement, which had been crushed after 1918/1919, also by legislative measures: they banned and persecuted the communist organization, propaganda activity, the so-called „class instigation” by all means. To commit this, it was enough to sing the International or to pass on a communist leaflet. There was censorship, all publications were banned which propagated against the order in class struggle way, the distribution of the emigrant communist and Bolshevik publications and of memoires about the Hungarian Council Rebublic was also prohibited. Some works of the following persons, among others, were banned: Trotsky, Ervin Szabó, Kropotkin, Lajos Kassák, Radek, Lenin, Buharin, Lukács, Marx, Gorter, Pannekoek, Attila József. The Bolshevik journal Front and a lot of other books, brochures, journals regarded as subversive were also banned. On the other part the MSZDP together with the trade unions and the Bolsheviks (who acted as an effective framing force even in the illegality) were able to function as a massive counter-revolutionary camp, even if it was not exempt from inner struggles between the different fractions, and to carry out its splitting activity. Today the situation in Hungary differs in that: then the left counter-moved stronger in the rivalry of the democratic forces. Today in Hungary the left is agonizing on the periphey and due to its identity crisis it is always flirting with the liberal government or its openly nationalist-conservative like the Munkáspárt (‘Workers’ Party’), the Bolshevik successor-party.

Konszolidáció, avagy a kapitalizmus valósága

Elvtárs! Támogasd a Hofherr-Schrantz gyári sztrájkot!A forradalom leverése után a hatalmat a tőkés nagybirtokosok gyakorolták, akik az egyházzal összefogva uralkodtak és élték proletárgyilkos mindennapjaikat. Az uralkodó osztály a dzsentri maradványokból, a birtokos parasztságból és a városi burzsoáziából, tehát a nagybirtokosok, valamint a mezőgazdasági kistőkések, és az ipari, kereskedelmi nagytőkések csoportjából tevődött össze. Az egész piramis csúcsán Horthy kormányzó állt, ő nevezte ki az éppen aktuális miniszterelnököket. A véres megtorlást követően ebben az időszakban már a kevésbé brutális eszközök is elegendőek voltak a látszólagos társadalmi béke fenntartására, így az uralkodó osztály megkezdte a rendszer fokozatos „konszolidálását”. Teleki Pál, majd később Bethlen István miniszterelnöksége alatt háttérbe szorították, felszámolták a fehérterrorista különítményeket. Emellett a szélsőjobboldali erőket össze kellett békíteni a liberálisokkal és a kisgazdákkal, a kereszténydemokratákkal, szociáldemokratákkal és máris kialakult az uralkodó osztály gyakorlati és ideológiai arculata. Ezen belül meghatározó szerepe volt a katolikus egyháznak: a keresztény görény kurzus a legnagyobb földbirtokos maradt a maga 1 millió holdas tulajdonával, a katolikus püspöki kar tagjai fejenként legalább ezer holdat tudhattak magukénak. A konzervatívok politikája és ideológiája folyamatosan szedte áldozatait – ezerféle keresztény, fajvédő, szélsőjobbos félkatonai egylet született, melyek tovább nyomorították a fehérterror üldözéseinek kitett munkásosztály életét.

A Horthy rendszer a fasizmus és a burzsoá konzervativizmus sajátosságait ötvözve lépett hóhérként a porondra. Ennek hátterére, Ránki György egyik tanulmányát felhasználva, az alábbiakban mutatunk rá. A keresztény kurzus programjának két lényeges összetevője volt. Ezt Gömbös Gyula a következőképpen fogalmazta meg: „Két vezérgondolat fog vezetni. Az egyik a keresztény gondolat, amelyet röviden fajvédelemnek nevezünk, a másik pedig az agrárius gondolat.” Ez azt jelentette, hogy a kizsákmányolt tömegek tőke-ellenességét kihasználva, a „keresztény gondolat” jegyében tulajdonképpen a jelentős részben zsidó származású burzsoáziából álló nagytőke ellen léptek fel, de nem a tőkés rendszert akarták megreformálni, modernizálni, hanem a zsidó származású burzsoázia tőkéjét akarták kisajátítani, a „nemzeti érdekeknek” alárendelni. Másrészt a dzsentri–katonatiszti alakulatok a nagybirtok és a nagytőke ellentéteit (természetesen ez a korszak a mai nacionalizmus ős-forrása) igyekeztek a maguk javára fordítani, ezért fennen hangoztatták a „magyar föld”, a „magyar érdekek” védelmének szükségességét (a későbbi hungarista mozgalom ugyanezen szisztémára építve igyekezett bekebelezni a munkásosztály átnacionalizált részét), mint az „idegen” nagytőke visszaszorításának eszközét. Mindezt roppant élénk szociális demagógiával, és földreform ígéretekkel kiegészítve bolondították az agrár-, és ipari munkásságot.

A húszas évek elején a kapitalisták szempontjából részlegesen stabilizálódott a világpolitikai helyzet, elbukott a németországi forradalmi hullám (amelyet olyan simán azért nem vertek le, Max Hölz és elvtársai folytatták elkeseredett harcunkat). Kínában azonban permanens felkelés folyt, amelynek még sokáig nem tettek pontot a végére. Olaszországban az üzemi és gyárfoglalási harcok után Mussolini kezdte magát bebetonozni, Oroszországban megszilárdult a bolsevik hatalom, miután felszámolták az ukrajnai anarcho-kommunisták ellenállását, és minden szinten legyengítették az anarcho-kommunista mozgalmat; megkezdte még erőszakosabb fertőzését a leninizmus-sztálinizmus-trockizmus. Mexikóban legyengült, Argentínában pedig már korábban defenzívába kényszerült a forradalmi mozgalom. Magyarországon is meghozta eredményét a megtorlás, a munkásosztály átnacionalizálása, elhülyítése, így tovább folytatódhatott a politikai stabilizáció, illetve megindulhatott a gazdaság újjászervezése.

1921 tavaszán Bethlen István és kormánya került a hatalom élére (majd nem sokkal később megalakult az Egységes Párt, amely egyesítve az uralkodó osztály frakcióit, megszilárdította a kormányt), amely a látszólagos társadalmi béke érdekében az erőszakos elnyomással egyidőben többféle politikai erő felé is gesztusokat gyakorolt. Folytatódott az 1920-as földreform végrehajtása, ezzel próbálták megnyerni a földnélküli agrármunkásságot a rendszer támogatására. Azonban a nagybirtokok dominanciája fennmaradt, a megművelhető földterületeknek csupán 5%-át osztották ki, melyből a jegyzők, a csendőrök, a fehérterror végrehajtásában élen járók első helyen kaptak. A szegényparaszt is kapott valami aszály sújtotta, vagy valamilyen más nyomorúságos, lakhelyétől távol fekvő, silány 0,5-1,5 holdnyi földet, amelyért kártalanítást kellett fizetnie. Valójában azonban terheket kapott, adósságokba verte magát, csakhogy az uradalmi-, vagy államkassza tovább hízzon. Az agrármunkások döntő többsége továbbra is földnélküli napszámosként, vagy gazdasági cselédként dolgozott, illetve minimális földbirtoka művelése mellett végzett bérmunkát. Ez a több milliós vidéki tömeg rendkívül nyomorúságos körülmények között élt: a jelentős mezőgazdasági munkaerő-fölösleg miatt folyamatosan nagyon alacsonyak voltak a béreik, évente átlagban 25 ezer munkás vándorolt el a mezőgazdaságból, akiknek jelentős részét a nagyipar sem tudta felszívni. A napszámosok különféle idénymunkákra szegődtek el, ami azzal járt, hogy állandóan vándorolniuk kellett az egyes nagybirtokok között, hogy egyáltalán valami munkát találjanak rövidebb időre, az egész napos, éhbérért végzett robot után pedig rendszerint az istállóban kaptak helyet. Így vidéken az egész korszakban gyakoriak voltak az agrárproletárok különféle megmozdulásai, melyek leverésére általában a karhatalmat vetették be.

Bethlen a szociáldemokrata párttal is egyeztetett. Megállapodás született köztük, hogy az MSZDP felügyeli a munkásság bármiféle mozgolódását, rendszerellenes megnyilvánulását, és természetesen demokratikus keretek között tartja azokat, lemond a postások, vasutasok, közalkalmazottak és a földmunkások szervezéséről, így tulajdonképpen a konzervatívok felügyelete alatt tevékenykedik és támogatja a kormányt. Ezt a politikát annál is inkább könnyű volt betartani, mivel 1922-ben az MSZDP 25 mandátumhoz jutott a parlamenti választásokon. Így még inkább lehetőségük volt a rendfenntartó erőkkel való hathatós együttműködésre. Ezzel szemben a bolsevik pártot 1921-ben törvényen kívül helyezték. A párt eddigre már túljutott a bolsevizálás folyamatán, és egy-egy elhajlótól eltekintve, híven követte a leninizmus ideológiáját.2 A központi bizottságnak Kun Béla ugyanúgy tagja volt, mint Landler és Lukács. Még mielőtt a párt megerősödött volna, az emigrációban kialakultak a frakcióviták. A Kun Béla vezette moszkvai frakció az illegális tömegpárt létrehozásáért szállt síkra, önálló erőként akart fellépni. Ezzel szemben a Landler-féle bécsi irányzat veszélyesnek tartotta azt, hogy tömegesen visszaküldjék az aktivistákat a fehérterror Magyarországára, úgy vélte, hogy az agitátoroknak inkább a szakszervezetekbe és az MSZDP-be kell beszivárogniuk, közben pedig meg kell erősíteni, ki kell építeni az illegális pártot. A Komintern eleinte a Landler frakció elképzeléseit támogatta és határozatba is foglalta álláspontját, így egy ideig a népfrontos taktika érvényesült, tehát a bolsevik mozgalmárok felülről érkező utasításra munkás-, és sportegyletekbe, szakszervezetekbe szivárogtak be agitálni. Egy-egy megbízott Magyarországon kísérletezett a párt újjászervezésével, néhány sejtet sikerült is kiépíteni, többek között Csepelen, Ózdon, Salgótarjánban, Budapesten és más helyeken is. Újságjaik Magyarországra is eljutottak, így a Proletárt, a Kommünt, a Kassai Munkást és egyebeket olvashatták a munkások. A szektarianizmus azonban legyengítette az amúgy sem túl acélos bolsevik pártot, így az nem tett szert tömeges befolyásra, befogó tevékenysége nem lehetett olyan hatékony, mint a forradalom időszakában.

Az uralkodó osztály által sikeresen menedzselt politikai stabilizáció alapjain megindulhatott a háború, valamint a forradalom során dezorganizálódott gazdaság újjászervezése. A kezdeti időszakban két problémát kellett megoldania a burzsoáziának. Először is a haditermelésrol át kellett állni a normális termelésre, újjá kellett szervezni a fennmaradt termelési struktúrát, növelni kellett az ekkor igen alacsony termelékenységet és meg kellett fékezni a rendkívül gyorsan növekvő inflációt. Másrészt a gazdaságnak alkalmazkodnia kellett az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával létrejött új feltételekhez. A békeszerződés értelmében Magyarország területe és lakossága jelentosen csökkent, ami kisebb piacot, kevesebb nyersanyagot, kisebb földterületet jelentett, így mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelőkapacitás csökkent. Magyarország exportja és importja korábban jelentős részben a Monarchián belül zajlott, ahol közös pénzrendszer, egységes árstruktúra volt, vámok pedig nem léteztek. Ezek megszűnésével a külkereskedelem új rendszerét kellett kiépíteni összhangban a világpiaccal, új felvevőpiacokat kellett találni, meg kellett oldani a nyersanyaghiányt, át kellett alakítani a termelés szerkezetét – mindez pedig nagy mennyiségű tőkét igényelt. A szükséges forrásokat az állam a papírpénz-kibocsátás növelésével igyekezett előteremteni, így az egyébként is növekvő infláció mértéke 1921-től jelentősen megugrott, 1924-re több százszorosról több ezerszeresre nőtt. Ennek hatására a munkásosztály egyébként is nyomorúságos életkörülményei tovább romlottak, súlyosbodott az élelmiszerhiány, a munkanélküliség. Az ipari munkásság átlagos munkaideje 9 és fél óra volt, Veres Péter pedig leírja, hogy a földmunkások, cselédek, summások napi 14-16 órát dolgoztak, mindezért a robotért most kevesebb bért kaptak. 1920-ban 40000 földmunkás volt munka nélkül aratás idején, 30000 földmunkás család megélhetését nem tudták biztosítani, egyes források szerint a fehérterror éveiben a munkanélküliek száma elérte a 300000 főt. Ekkoriban az agrármunkásság jelentős része éhezett, a gyerekek csoportosan koldultak, és később sem sokat változott a helyzet…

Az infláció révén nyert pénzt a burzsoázia hitelek formájában a nagyiparba és a nagybirtokokba pumpálta, hogy fellendítse a termelést, növelje a termelékenységet. Ezt elősegítette az is, hogy a nagy mértékű infláció következtében a munkások bérei arányaiban jelentősen csökkentek (az árak növekedésének mértéke több mint kétszer akkora volt, mint a béreké), ami csökkentette a termelés költségeit. Ez a hatás a mezőgazdaságban az agrármunkások rendkívül alacsony bérei miatt még erőteljesebben érvényesült. Mindezek eredményeként pár éven belül a termelés volumene közeledett a háború előtti szinthez, és nőtt az ipari-, és mezőgazdasági kivitel. Az időközben megérkező népszövetségi kölcsönből fedezni tudták az államháztartás további hiányát, így 1924-ben megállították a mesterséges inflációt, hiszen már nem volt szükség rá. Ebben az időszakban felgyorsult a nyugati tőke hitelek formájában való beáramlása, aminek azonban csak kisebb részét fordították a termelés fejlesztésére, a fennmaradó rész a korábbi hitelek törlesztésére, földvásárlásra és építkezésekre ment el. Beruháztak ellenünk: épültek a börtönök és a csendőrségi laktanyák. Ennek ellenére az elkövetkezendő években a magyarországi burzsoázia – Magyarországon az iparral szemben még ekkor is jelentős túlsúlyban volt a mezőgazdasági termelés – a relatíve magas világpiaci agráráraknak köszönhetően képes volt a mezőgazdasági termelés fellendítésére, a gazdasági növekedés megalapozására. Az iparban ugyanez a folyamat lassabban ment végbe, mivel az infláció megállításával keletkező tőkehiány és az ezzel járó növekvő munkanélküliség (1924-ben 120 ezer a városi munkanélküliek száma) következtében 1924 és 1927 között az ipari termelés szintje csökkent. A fellendülés csak ezután vette kezdetét és ekkor is relatíve lassan haladt.

Mindeközben az egyre inkább magához térő szociáldemokrata párt és a szakszervezetek több sztrájkot szerveztek. A Népszava, a szocdemek napilapja aktívan fosta a szót, és mellette elméleti lapjuk, a Szocializmus is megjelent havonta. A magyarországi ipari munkásság jelentős része a szociáldemokrata párton és a szakszervezeteken belül erősítette, kovácsolta börtönének rácsait. A szakszervezetek taglétszáma 1921-ben 200 ezer körül volt. A párt elsősorban Budapesten és a közeli külterületeken volt erős (Újpest, Kispest, Budafok, stb.), taglétszáma állandóan változott és az első felívelés után a 20-as évek végére, a 30-as évek elejére kb. 70-100 ezer főre süllyedt. Mind a párt, mind a szakszervezetek állandó belügyminisztériumi felügyelettel a hátuk mögött funkcionáltak. Ez azt is jelentette, hogy minden gyűlést, sztrájkot, demonstrációt jó előre be kellett jelenteni. A párt és a szakszervezetek tevékenységéről elmondható, hogy továbbra is vetekedhettek az ellenforradalom élgárdája címért más burzsoá erőkkel. A kapitalizmuson belüli érdekvédelmet tartották fő feladatuknak, ezért is megtévesztő, amikor sok száznyi munkásmegmozdulásról számolunk be az évek során. Hiszen ezen megmozdulások zöme az említett politikai erők, vagy a bolsevik gnómok irányítása alatt zajlott le. A sztrájkok elterjedésének esélyét növelték, hogy Magyarország gazdasági szerkezete átalakulóban volt és egyre nagyobb szerephez jutott a nehézipari termelés, minek következtében a bányászat, a vasipar, a textilipar fellendülése során egész iparágak sztrájkmozgalmai voltak képesek kibontakozni (jellemző adat hogy, a textiles szakmában a kizsákmányoltak száma a korszak elejétől végéig, 20 ezerről 60 ezerre emelkedett).

Az üzemekben, gyárakban jelen voltak a keresztény szervezetek és a kiépített besúgói hálózat is. A sztrájkoknak, ahogyan egy korabeli megfigyelő feljegyezte, a 30-as évek derekán nemcsak gazdasági, hanem politikai jelentősége is volt. A konzervatív kormányok a Gömbös-éra alatt, de már korábban is, szélsőjobboldali-fasiszta munkásszervezetek (Magyar Munkások Országos Nemzeti Szövetsége, Egyházközségi Munkásszervezet, stb.) megalakításának támogatásával kísérelték meg befogni a kizsákmányoltak harcát, akkor is, ha csak reformista követelésekért folyt. A sztrájkok többnyire bérkövetelő fellépések voltak, és mint ilyenek defenzívek. Demény Pál az alábbiakat írja a maga utólagos következetességével az uralkodó osztály és a sztrájkok viszonyáról: „Horthyék kénytelen-kelletlen tűrték azokat. Államapparátusuk tudta azt, hogy a jobb falatért, kedvezőbb egészségi feltételekért, munkahelyük megtartásáért, a bércsökkentés, a termelékenység-nyúzás ellen harcoló szervezett munkásokkal nem jó kikezdeni. Igazságuk tudatában kemény gerincűek, szívósan kitartók és egységesek voltak. Sztrájktörők csak a szakszervezetieken kívülálló keresztényszociálisok, néhány „sas”, munkaközpontosok, zsugori közömbösök közül kerültek ki. Éppen az effélék a rossz munkások, velük a termelés nem megy. A profitkiesés nagy, a köztisztviselők sem örvendenek községük sztrájkoló elkeseredett férfiainak, asszonyainak. A szakszervezeti vezetők többnyire támogatják a sztrájkolókat, de ők is az egyezség hívei, amikor a sztrájksegély üríti kasszájukat.” Ennek tudatában érdemes feleleveníteni az 1922-tol sűrűsödő sztrájkok jellemző vonásait. A sztrájkok százai zajlottak le úgy, hogy azok nem csaptak át valódi osztálymilitáns magatartássá. A béremelések követelése és kiharcolása után a munkásság általában visszahúzódott az üzem és a gyár kapui mögé. Emellett ezek a munkabeszüntetések, összehangolatlanságuknál fogva, egy-egy régióra korlátozódtak. Bár közben az adott tőkés a munkabeszüntetés miatt néha nagyobb profitkiesést könyvelhetett el, és figyelnie kellett, hogy idejében letörje az elégedetlenkedőket. A szakszervezeti vezetőség és a tagság között gyakran alakult ki konfliktus, és korántsem mindig politikai tartalommal, hanem „trade-unionista” alapon. Vagyis valamelyik fél felrúgta a lefektetett szervezeti megállapodást, és így vitába keveredtek egymással, amit azonban kisvártatva elboronáltak. A munkásosztály tömegeire tehát ráült a klasszikus szociáldemokrácia, a szakszervezeti bürokrácia, kisebb mértékben a sztálinizmus, egyre befolyásosabbá vált a szélsőjobb és a 30-as évektől erősödött az anti-fasiszta befogás.

Magyarországon egyre bonyolultabbá vált a tényleges osztályharc kibontakozásának lehetősége. Egyrészről az uralkodó osztály igen jól megszervezte felügyeleti hálózatát (rendőrségét, besúgói hálózatát, kommunista-, és proletárellenes törvények sokaságát megalkotva), és hatékonyan leszerelte a proletár megmozdulásokat. Az 1918/1919 után szétzúzott munkásmozgalom újjászerveződésével szemben törvények segítségével is igyekeztek fellépni: betiltották és minden eszközzel üldözték a kommunista szervezkedést, propagandát, az úgynevezett „osztályizgatást”, ami már akkor is megvalósulhatott, ha valaki elénekelte az Internacionálét, vagy továbbadott egy kommunista röplapot. Működött a cenzúra, tiltott volt minden olyan írott termék, amely a fennálló rend ellen osztályharcos módon propagált, tiltott volt a vörös és bolsevik emigráns kiadványok terjesztése, tiltottak voltak a „dicsőséges 133 nap”-ra való emlékezések. Tiltva volt és elkobozták többek között Trockij, Szabó Ervin, Kropotkin, Kassák Lajos, Radek, Lenin, Buharin, Lukács, Marx, Gorter, Pannekoek, József Attila és mások egyes műveit, a Front című bolsevik folyóiratot, és rengeteg más felforgatónak vélt könyvet, brosúrát, sajtóterméket. Másrészről a szocdem párt a szakszervezetekkel és az illegalitásban is hatékony beintegráló erőnek bizonyuló bolsevikokkal együtt, masszív, de persze belső frakcióharcoktól nem mentes ellenforradalmi tömbként működött és végezte aknamunkáját. E téren annyiban különbözik a mai magyarországi helyzet az akkoritól, hogy a demokrácia erőinek konkurenciaharcában akkortájt nagyobb ellenállást tanúsított a baloldal. Ma a baloldal Magyarországon a periférián döglodik és identitászavarában folyton a liberális kormány felé kacsintgat, vagy pedig nyíltan nacionalista-konzervatív, mint a bolsevik utódpárt, a Munkáspárt.

The Survivors

After the defeat of the revolution the trade unions and the social democratic party were allowed to function and, except for a few matterful analyses, the fact remained that they had nothing to do with class struggle. The Bolsheviks had to reorganize their party.1 heir Viennese leadership started to elaborate the lessons of the defeated revolution in Vörös Újság (‘Red Journal’) which was published as the supplement of the journal of the Austrian Communist Party, entitled Die Rote Fahne. The journal Kommunismus was also published in Vienna, in which one part of the communist movement was trying its wings against the Comintern. György Lukács, with his own avantgarde Marxist tune, also wrote for this journal, but later it was liquidated by the Bolsheviks due to its „leftist” deviations. It’s not by accident that we mention this important area of Görgy Lukács’s theoretical activity, his fruitful period for the communist movement: then was forming the exciting, lively, dialectical analytical conception of his book Történelem és osztálytudat (‘History and Class Consciousness’), of which effect returned within the Hungarian movement principally in Attila József’s, Pál Justus’s activity and in of the so-called oppositionists.

At this time the circle of proletarian militants hallmarked by Lajos Kassák also remained active. They were under the influence of a specific Proletkult approach and were unable to break with their attempts at the unification of „proletarian art and communist revolution”. After the defeat of the revolution the activists, who had been active in Kassák’s circles and by the different journals connected to them, also had to emigrate and their revolutionary impetus decreased. Avant-gardist art had an increasing effect on them and they started to propagate an ageless, „all-human, humanistic scale of values which is above the social classes”, so they increasingly stood away from class-militancy. „The journal Ma (‘Today’) by its political position and by its ideology was communist and it’s still that, but beyond that something else, too. Human, that is universal.” – wrote Kassák in the period of the emigration and this confession shows their relation to the revolutionary movement. The members being active by the journal always changed, later many of them (most of the former committed hard core) became activists of the Bolshevik movement, others sunk into the delight of bourgeois aesthetics. Their products later became part of self-realizational egoism, art treasures of museums. The journal Ma (‘Today’) and its circle was still active in Vienna in the early twenties, but their activity was very confused. They were proclaiming eternal revolution, were attacking social democracy, however, they misunderstood Bolshevism what they regarded as revolutionary fellow-passenger. Due to that their activity, instead of the revolutionary whirl, was confined into a relatively more peaceful area their impetus decreased, thus instead of revolutionary attempts, satisfaction of artistic creative urge became of primary importance. However the journal, as the manifestation of one fraction of the proletariat, in retrospect is a sweet gleam of the period of the white-terror. Their commitment (since that remained still unquestionable) and their increasingly mere verbal radicalism not permitted their evolution, as „they could fight in the revolution of art”, but they increasingly became bit players of real revolution, of communist war.

The others stayed in Hungary also made a motion in this period. The white-terrorist regime made a call that the working class must avoid any actions and in reply to this on May Day in 1920 there were several strikes in the factories. In June the Alliance of International Transport Workers called upon the world-proletariat to boycott all the works which would benefit the white-terrorist Hungarian state. The boycott started on 20th of June, the trading railways were stopped. In reply to this the Hungarian bourgeoisie stopped the export of the foodstuff. Before the boycott the miners in Tokod and in Tatabánya already went on strike, they demanded higher wages, several miners were arrested by the police. The two actions, however, didn’t join. When the call for the boycott was made the miners had already been working. Soon after the boycott ended, too. Since the Entente bourgeoisie „put pressure” on the Alliance of International Transport Workers which yielded under the pressure and stopped its adventurous but unsteadfast action. It entered into negotiations with the Entente bourgeoisie, and as usual, the trade union pulled in its horns, went back into the piggery to chaw the pigwash.

A túlélők

A forradalom leverése után a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt tovább működhettek, egy-egy tartalmasabb elemzéstől eltekintve azonban továbbra sem volt az osztályharchoz semmi közük. A bolsevikoknak újjá kellett szervezniük pártjukat.1 Bécsben tartózkodó vezetőségük az ottani Kommunista Párt lapjában, a Die Rote Fahne mellékleteként megjelenő Vörös Újságban kezdte feldolgozni a vesztes forradalom tanulságait. Bécsben jelent meg az a Kommunismus című folyóirat is, amelyben szárnyait bontogatta a kommunista mozgalom egy része a Kominternnel szemben, ebbe a lapba írt Lukács György is, a maga avantgarde marxista hangnemében. A lapot azonban hamarosan felszámoltatják a bolsevikok, annak „balos” elhajlásai miatt. Nem véletlenül említjük Lukács György elméleti tevékenységének eme fontos területét, a kommunista mozgalom számára gyümölcsöző időszakát – hisz ekkoriban formálódik a Történelem és osztálytudat című könyvének az az izgalmas, eleven dialektikus elemző koncepciója, amely a magyarországi mozgalmon belül leginkább József Attila, Justus Pál és az oppozíciósok tevékenységében fog majd visszaköszönni.

Ebben a korszakban továbbra is aktív maradt a Kassák Lajos nevével fémjelzett proletár militánsok köre is, akik egyfajta sajátos proletkultos felfogástól megittasulva, képtelenek voltak szakítani a „proletárművészet és a kommunista forradalom” összeházasítására való törekvéseikkel. A Kassák-féle csoportokban és azok újságjai körül tevékenykedő aktivisták szintén emigrációba kényszerültek a forradalom veresége után, forradalmi lendületük pedig lelassult. Mindinkább a mővészeti avantgarde hatása alá kerültek, időtlen „összemberi, egy osztályok feletti humanista értékrendszert” kezdtek egyre erőteljesebben propagálni, ezáltal is távolodva az osztálymilitáns tevékenységtől. „A Ma politikai meghatározhatóság szerint és világszemléletében kommunista volt és ma is az, de ezenkívül még egyéb is – emberi: azaz egyetemes” – írja Kassák az emigrációban, és ez a vallomás rávilágít a forradalmi mozgalomhoz való viszonyukra. A folyóirat tagsága állandóan változott, a körből érkezők közül a jövőben sokan a bolsevik mozgalom aktivistáivá váltak (a korábban elkötelezett kemény mag javarésze), mások pedig a burzsoá esztétika gyönyörébe fulladtak, termékeik önmegvalósító egoizmussá, múzeumok megbecsült közkincseivé váltak a későbbiekben. A Ma és holdudvara még eleven, de meglehetősen zavaros tevékenységet fejtett ki Bécsben a húszas évek elején. Az örök forradalmat proklamálta, támadta a szociáldemokráciát, azonban félreértette a bolsevizmust, amelyet forradalmi társutasnak tekintett. Össztevékenységük lendülete, azáltal, hogy a forradalmi forgatagból egy viszonylag csendesebb területre korlátozódott, megtört, s a forradalmi törekvések helyett a fennálló viszonyok között a művészeti alkotásra való vágy érvényesítése lett a fő szempont. Azonban a Ma folyóirata, a proletariátus egyik frakciójának eme megnyilvánulása, a mai szemmel olvasva is üde színfoltja a fehérterror korszakának. Elkötelezettségük (mert az továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt) és egyre inkább pusztán verbális radikalizmusuk nem hozta el a kibontakozás lehetőségét, hiszen míg a „mővészet forradalmát végigharcolhatták”, addig a valódi forradalomnak, a kommunista háborúnak mind epizódikusabb szereplőivé váltak.

A Magyarországon maradtak is életjelet adtak magukról ebben az időszakban. 1920. május elsején sok gyárban munkabeszüntetéssel válaszoltak a fehérterror azon felhívására, hogy a munkásosztály ne merjen semmiféle akcióba bocsátkozni. Ez év júniusában a Nemzetközi Szállítómunkások Szövetsége bojkottra való felhívásban felszólította a világ proletariátusát, hogy tagadjanak meg minden olyan munkát, ami a fehérterror Magyarországának közvetve vagy közvetlenül javára szolgálna. A bojkott hatályba is lépett június 20-án, leálltak a kereskedelmi vasutak. Erre válaszul a magyar burzsoázia leállította az élelmiszer kivitelt. Még a bojkott előtt sztrájkba léptek a bányászok Tokodon és Tatabányán, magasabb béreket követeltek – a rendőrség több tucat bányászt letartóztatott. A két megmozdulás azonban nem ért össze. A bányászok már régen újra robotoltak, amikor a bojkottra való felhívás egyáltalán megszületett. Maga a bojkott is nemsokára véget ért, ugyanis az antant burzsoázia „össztűz alá vette” a Nemzetközi Szállítómunkás Szövetséget, amely engedve a nyomásnak, félbeszakította merész, de következetlenül bonyolított akcióját. Tárgyalásba bocsátkozott az antant burzsoáziával, és ahogyan már lenni szokott, a szakszervezet farkát behúzva kullogott vissza a disznóólba zabálni a moslékot.

Sztrájkfelhívás Spanyolországban és Olaszországban

Spanyolország legnagyobb uniója, a Comisiones Obreras (CCOO) kilátásba helyezte az általános sztrájkot a megszorító intézkedések ellen, és ezzel egyidőben Olaszország fő baloldali szakszervezeti tömörülése is következő hónapban egy egynapos sztrájkkal fenyegetőzik a reformcsomag bevezetése esetén.

CCOO vezetője, Ignacio Fernandez Toxo elmondta, hogy ő “valószínűleg” sztrájkra hívna a szocialista kormány “jobboldali gazdasági politikája, a pénzügyi spekulációk, és a piacok ellen.”

Az eurózónában 20%-os munkanélküliséggel Spanyolországban jár az élen, ami 2007-ben még csak 8%-ról ugrott fel köszönhetően az ingatlanpiaci lufi kidurranása és a fogyasztási visszaesésnek, milliók maradtak munka nélkül az építőiparban és a szolgáltatói szektorban.

Miután Görögországban a tiltakozás erőszakos fordulatot vett, Spanyolország is hasonló úton haladhat, a kormány drasztikus kiadáscsökkentései miatt, hogy megnyugtassa a piacokat a közpénzek feletti ellenőrzésről.

Az USA elnöke, Barack Obama és a Angela Merkel német kancellár figyelmeztette a spanyol kormányt, hogy reformok azért szükséges, hogy a csődhullám ne terjedjen át a görögnél több, mint háromszor nagyobb gazdaságban.

Bár Toxo nem tért ki rá, hogy milyen hosszú munkabeszüntetést terveznek, az egyik szóvivő elmondta, hogy a általában az ilyen megmozdulás egy napig szokott tartani.

CCOO és Spanyolország második legnagyobb szakszervezeti uniója, az UGT már szervezi is a közszolgák sztrájkját július 8.-ára, akik dühösek a megszorítási hardjárathoz tartozó bércsökkentéiken. A kérdésre, hogy vajon az UGT csatlakozna-e az általános sztrájkhoz, a szóvivőjük ezt válaszolta: “Mi nem utasítjuk vissza a felhívást. Az álláspontunk változatlan.”

A CCOO és az UGT tehát már elkötelezte magát, hogy harcol a közalkalmazottak béreinek csökkentése ellen, ami része a 15 milliárd eurós (18.76 milliárd dolláros) reformcsomagnak, amit a kormány a múlt csütörtökön jelentett be.

Miközben a szakszervezti uniók erősen védik a közszolgákat, akik fizetik a teljes tagsági díjat, a többi spanyol munkás érdekei senki nem képviseli. A spanyol munkások csupán kb. 16%-a szakszervezeti tag.


Számítások szerint a három millió munkanélküli 90%-a 2007 óta vesztette el az állását a 46 milliós országban, akiknek csak ideiglenes munkaszerződése volt, és többsége nem szakszervezeti tag.

Egyes gazdasági szakértők szerint a sztrájkban nem lesz széleskörű részvétel, még a szakszervezeti tagok sem fognak mind részt venni, mert sokuknak viszonylag stabil szerződése van és csak vonakodva kockáztatná a kivonulással azt.

A szakszervezetek maguk a szocialista kormányhoz kötődnek, ezért nem áll annyira érdekükben széleskörű akciót provokálni a miniszterelnökkel, Jose Luis Rodriguez Zapateroval szemben. Az Expansion című napilap tavalyi jelentése szerint a kormány a szakszervezeteknek juttatott pénzeket 50%-al növelte az elmúlt két év során, miközben Spanyolország az eddigi legrosszabb gazdasági pangást éli át.


Guglielmo Epifani a CGIL federáció vezetője ugyancsak tiltakozásra hívja június 12.-ére Rómában a közszférában dolgozókat, akik hároméves bérfagyasztással néznek szembe, a 24.9 milliárdos deficitcsökkentő lépések részeként. A szakszervezeti unió vezetősége június második hetében ül össze a végleges döntés meghozatalára.

“A megszorítások a munkásokra koncentrálnak, a régi recept szerint a magas jövedelmű réteget elkerülik.” – közölte Epifani.

A CGIL tagjainak sztrájkja komoly fennakadásokat okozhat Olaszország szerte, de a munkásmozgalom megosztott, mert két nagy szakszervezeti szövetség is kihátrált hirtelen a munkabeszüntetés hirdetése mögül.

Olaszország eurómilliárdos miniszterelnöke megtörte végül hallgatását a a kabinet által kedden késő éjjel jóváhagyott megszorító csomagról a pénzügyminiszterrel, Giulio Termontival közösen tartott sajtótájékoztatón, tagadva, hogy bármilyen ellentét lenne kettejük között.

Berlusconi közölte, hogy nem lesznek adóemelések, és a deficitcsökkentést közös európai erőfeszítésként mutatta be, ami a kormányok költekezését csökkenti. A jólléti rendszer “felelőtlenné” vált Olaszországban, mondta.

“Áldozatot kell hozni, hogy megmentsük a valutánkat. Meg kell védenünk az eurót, hogy megmentsük Olaszország jövőjét, gazdagságát, a béreinket, és a családi megtakarításokat.” mondta Berlusconi.

“Mindannyian közös csónakban evezünk, ami előrehalad, és át fog lendülni ezen a nehéz időszakon.”

A nyugdíjazásra váró közalkalmazottaknak annyit üzent, hogy: “Csak kérjük, hogy maradjanak még pár hónapig munkában.”

Megjegyzés: Spanyolországban már tavaly nyáron a fémipari munkások sztrájkoltak és a tüntettek egy új bérezésért, ami összecsapásokba torkolott.

Callings for strike in Spain and Italy

Spain’s largest union Comisiones Obreras (CCOO) could call a general strike to protest against planned austerity measures, its head said last week, while Italy’s main leftwing union federation yesterday (May 26th) threatened to call a one-day general strike next month in protest of its government’s austerity package.

CCOO head Ignacio Fernandez Toxo said he would “probably” invoke a general strike over the Socialist government’s “right-wing economic policy, financial speculation and the markets.”

Spain has the highest levels of unemployment in the euro zone at 20 percent, up from a 2007-low of 8 percent, after a burst property bubble and consumer spending slump left millions from the construction and service sector without work.

After protests in Greece turned violent in early May, there are concerns Spain could follow the same route, as the government makes drastic spending cuts in an effort to convince markets its public finances are under control.

United States President Barack Obama and German Chancellor Angela Merkel have called on the Spanish government for reforms over concerns of potential contagion from the failure of an economy more than three times the size of Greece’s.

While Toxo did not say how long the strike might be, a CCOO spokesman said industrial action normally lasted just one day.

CCOO and Spain’s second largest union confederation, the UGT, have already called a June 8 strike of civil servants angry over pay cuts imposed by the government’s austerity campaign. Asked whether the UGT would join a general strike, a spokeswoman said: “We don’t rule anything out. Our position hasn’t changed.”

The CCOO and UGT have also promised to fight civil servant wage cuts, which form part of a 15-billion euro ($18.76 billion) austerity package announced by the government on Thursday, in the courts. [ID:nLDE64J19M]

While the unions have a strong hold over public servants, many of whom pay full union dues, the rest of the Spanish working population is less represented. Only some 16 percent of Spanish workers are union members.


About 90 percent of the estimated 3 million people made unemployed since 2007, in the nation of 46 million, held temporary contracts, often without union representation.

Some economists said a general strike was unlikely to draw wide participation, even from unionised workers, since many of them hold the relatively safe permanent contracts and could be loath to jeopardize them by walking out.

The unions themselves, closely tied to the Socialist government, could also be uncomfortable provoking widescale unrest against Prime Minister Jose Luis Rodriguez Zapatero. The daily newspaper Expansion reported last year that state payouts to the unions had risen by around 50 percent since 2006 and by 10 percent in the last 2 years as Spain suffered its worst economic slump in living memory.


Guglielmo Epifani, leader of the CGIL federation, also called for protests in Rome on June 12 by public sector workers who face a three-year freeze on wages as part of the €24.9bn ($30.4bn, Ł21.1bn) deficit-cutting measures. The union’s leadership will meet in the second week of June to reach a final decision.

“The cuts are all concentrated on workers, the same old recipe that leaves out high earners,” Mr Epifani said.

A strike by CGIL members could cause considerable disruption across Italy but the issue appears likely to divide the labour movement with two other large federations stopping short of calling on workers to down tools.

Italy’s billionaire prime minister broke his silence on the austerity package, which the cabinet approved late on Tuesday, at a joint press conference with Giulio Tremonti, finance minister, denying press reports of serious divisions between them.

Mr Berlusconi said taxes would not be increased and cast the deficit cuts in the context of a joint European effort to slash government spending. The welfare system in Italy had become “irresponsible”, he said.

“The sacrifices are absolutely necessary to defend our currency. It is necessary to defend the euro in order to save the future of Italy, its wealth, our wages, and family saving,” Mr Berlusconi said.

“We are all in the same boat that is moving forward and we will overcome this difficult situation.”

On public sector workers looking forward to retirement, Mr Berlusconi said: “We are only asking them to stay at work for a couple of months more.”

Épületfoglalás: Csináld-magad kézikönyv

Ügyeleti közlemény: elkészült az Imaginary Comitee (Képzeletbeli bizottság) Occupation: A Do-It-Yourself Guide c. népszerű ismeretterjesztő füzetének magyar fordítása. Előfordulhat, hogy még belenyúlunk, mert egy-két dolog kimaradt belőle (semmi komoly…). Fogyasszátok, és váljon az egészségetekre! Itt találjátok.

For those, who don’t speak Hungarian… heck, what do you want? It was already available! Check it out here.

Egy kis ízelítő:

“Nem   vagyunk   csoport.  Nem   vagyunk   szervezet.  A  csoportok   inkább elvek   és   ideálok   homályos   viszonya   alapján   definiálják   magukat, mintsem   kézzelfogható   cselekedeteken   keresztül.   A   csoportok   előre felállítanak   egy   csomó   paramétert,   hogy   “hogyan   kéne   csinálni”, alárendelve az egyén akaratát a csoportnak és  vezetőinek.

Mi   barátok   vagyunk.   A   barátságunk   politikai  természetű.   A   tetteink tartanak össze, kollektívan a célunk felé irányítanak minket: meghódítani a metropoliszt, és átalakítani a sajátunkká. A foglalás csupán az egyik módja, hogy erős szolidaritást építsenek az előtte atomizált egyének. Ezzel  szemben a csoport a hivatalos vezérkarával csak újratermeli a látvány-cselekvést, az aktivizmust, kompromisszumok árán hajlandóak részt venni a harcunkban és lekorlátozzák az autonóm tevékenységet a múlt   egyfajta   színházára,   ahelyett,   hogy   azzal   foglalkoznának,   ami éppen   most   történik.   Mi   nem   leszünk   többé   nézők,   hanem   végre cselekszünk.”

Categories: Magyarul/Hungarian