The London Insurrections – Again

February 8, 2012 3 comments

Burn Shit

‘Britain is Sick.’ The headline was correct, of course, but for all the wrong reasons. Not so long ago, many people in the country found solace on the weekend of an aristocratic wedding. It felt nice to all unite behind the new ‘People’s Princess’ and her thoroughly modernised royal spouse. How nice it was to forget about crises and austerity on an extra bank holiday so generously granted to us by the Old Etonians of Parliament. A collective hysteria and jingo spectacle gave us a sense of belonging and even purpose. The pseudo-participation of a royal parade, a street party, the flag-wavig and cheering, a country unanimous in its appreciation of Royal tradition and ‘THAT dress’ and Pippa’s arse – these are what define us; the people, the nation, the values, the heritage – Britain 2011. Still cool Britannia, still the historical convention and ancient mores, the stiff upper…

View original post 1,596 more words

Categories: Uncategorized

Atlanta Anti-Police March Nov. 21

November 23, 2011 Leave a comment

Tonight, Atlanta’s campaign against the police continues.

An ongoing campaign to stop the police, who have been murdering Atlantans at an increasing rate recently, and who have been repressing Occupy Atlanta demonstrators, had a march today to commemorate the 5th year after the murder of 92 year old Kathryn Johnston. Demonstrators also remembered 19 year old Joetavious Stafford, killed by a MARTA cop on his way home from homecoming just last month, and Dwight Person who was executed by police in the service of a fraudulent no-knock warrant just 5 days ago. Demonstrators also cried the names of Oscar Grant and Sean Bell and reminded each other of the ongoing repression in Oakland, Seattle, Chapel Hill, Boston, New York, Cairo, Greece and around the world. The narrative of this growing campaign has been explicityl anti-police, as a mechanism of control. Calls to fight “police brutality” have been marginal as well as calls for “justice” or “accountability” – the marchers and literature have focused almost exclusively on the police as an apparatus and on how much “fuck” them all.

By 8:30, the park was filled with almost 100 people who had shown up for the march. Roughly half of them had shown up en bloc – black hoods, pants, gloves, flags and goggles were seen en masse. Additionally, street kids with red and blue bandanas were out showing colors and ready to throw down (hostility between street gangs has been, for a few, suspended in favor of fighting the police and growing Occupy Atlanta). With over half of the soon-to-be-marchers masked, a group of anarchists began passing out stacks of anti-cop fliers (which totaled 2,000) and insisted that people distribute them however they see fit during the march, whether by tossing them or passing them to bystanders. A large banner was unfurled reading “Cops, Pigs = Murderers” an a bass drum inscribed with a red Circle-A on its side began picking up a beat. Many of these faces were new and many of them were obscured by goggles, tied shirts, bandanas, and ski masks.

At one point, someone called for the demonstrators to meet by “the big tree” to discuss the route of the march. Immediately following the call to meet-up, I overheard a kid wearing a red bandana yell “Man, fuck!” to his other friend in red. I asked him what the problem was and he looked at me and said, “These people always out here talking ‘solidarity-this’, ‘solidarity-that’ but as soon as a cop kills someone all I see are these black masks, red masks, and blue masks.” I told him I knew what he meant but that at least he now knew who was down. He agreed.

After a few brief reminders about the details of the murder, which amplified the palpable anger of the march, a man asked if the march was going to remain “non-violent”, to which nobody responded at all. This man would later be seen run up to cops with both fingers in the air screaming “fuck the police.” I guess everything changes rapidly in the streets.

Marchers began chanting “Our passion for freedom is stronger than their prisons” and made their way to the police station located immediately across the street from the park – we were gonna take the fight right up to their shit. The march spilled across the street and up to the glass doors and windows of the station and demonstrators began chanting into the station at the police officers inside who stood confused and surprised. As fliers rained down on the crowd, the march wound its up up to Peachtree Street, going toward the Five Points MARTA station. Chanting “Cops,Pigs, Murderers” and “No Justice, no peace/fuck the police” the march entered the station. Our voices reverberated off of the walls all around the terminal which quickly filled with police. In response, the demonstrators turned their backs to the police with their hands up chanting “Shot in the back/there’s no excuse for that” and “Hey hey/ho ho/ what did you do to Joe?”.

“Shot in the back/There’s No Excuse for That!”

At this point, fliers were blowing everywhere and several citizen-cops began picking them up off of the ground feverishly. When one kid donning a red bandana asked a peace police officer named Daniel, in a truly inquisitive tone, why he was doing that, he responded that the kid needed to “shut the fuck up, you pussy-bitch.” Quite violent rhetoric coming from one of the neo-Gandhians. Coupled with the violence of actively censoring the political outreach of demonstrators, I would say this kid and those who share his intense hatred of freedom are pushing the limits of absurdity.

Rather then wait around for the police, the march wound its way back into the street headed toward Mitchell. At this point, protesters who had at previous demonstrations always remained on the sidewalks spilled into the street. Citizen-cops who had urged us to stop using “violent” language against the police just a few weeks ago began leading chants such as “Fuck the pigs, we don’t need ’em all we want is total freedom”. Something really is happening in this city.

Turning left onto a one-way, the marchers headed toward the Pryor Street police station. Upon arrival, there was a “mic-check”. While blocking traffic, a demonstrator reminded everyone of the magnitude of the struggle and encouraged us to, again, remember Kathryn Johnston, Joetavious Stafford, Dwight Person, and Troy Davis who was unjustly murdered by the state recently for allegedly killing a cop in 1989.

As a few chanted “Atlanta – Oakland – Egypt – France: Fuck the pigs and fucking dance” the march continued to make its rowdy way up the street back toward the park.

Upon arrival to the park, the march decided that it would march up Peacthree Street toward the business district – the “neighborhood of the 1% in this city” as one demonstrator phrased it. Although in retrospect, maybe the march should’ve ended here, at the time it seemed like a good idea: spirits were high and the march was still ready to roll out.

After several blocks of blocking traffic in all lanes going both ways, and a few minutes of rowdiness in a Suntrust Plaza, the march continued up Baker street and made the first right onto another one-way. After a few blocks in this direction, it was brought to the attention of the march by friends driving around the block that riot police and busses had stationed themselves at Courtland and Auburn, just a few blocks away from our current location and right where we were headed. Following a brief and impromptu assembly, the marchers decided that, rather than face-off with the boys in blue, tonight they would call the march a victory and seize full control over the terms of engagement. With a few welps of joy and advice on how to disperse the march into small groups of friends walking in multiple directions, the march ended on a high note.

No arrests, no injury and an overwhelming presence of masked protesters who maintained the anti-police discourse over the liberal “police brutality” narrative. The masked protesters also maintained an open and impromptu public discourse over the trajectory the march should take, encouraging those who dissented with the majority to go through with their plans anyway autonomously – the element of social management was broken down completely during the march except for the few citizen-police picking up leaflets at the beginning off of the ground.

The march, which was roughly an hour and a half, was larger then any of the other marches that have happened in the last 2 weeks and more broadly participated in. Several people, at different points, even ran off of the sidewalks to enthusiastically join the march.

Afterword, many radicals, including mostly anarchists but also several Marxists, gathered at a local house to celebrate the event (a ritual we agreed to continue going forward) and the birthday of one of the participants. Gathering around a fire (start off tee-pee, transition to log cabin to allow the flames to breath), many discussed their feelings about the march and their surprise at the overwhelming force that we have become at these marches. We also revelled about anti-nazi street battles that we’ve heard about in other places (particularly in Trenton and Phoenix) and discussed prison revolts and the general state of prisons in Georgia (the jails are run by the guards, the prisons by the prisoners).

The struggle goes on.

Solidarity with our comrades in Chapel Hill who also marched tonight against the police.

The text of the leaflet distributed (2,000 were thrown into the air and passed out to bystanders):






Atlanta’s Cop Problem

Kathryn Johnston – November 21, 2006

Police murder 92 year old Kathryn Johnston – undercover cops raid the house with a “no-knock” warrant and shoot 39 times.

Atlanta Eagle Bar – September 10, 2009

SWAT raids gay bar with no probably cause – with guns drawn, officers make homophobic/transphobic slurs to club patrons and illegaly detain eveyrone in the club for an excessive period of time.

Brian Kidd and Shawn Venegas – January 2011

Police pull over two men in broad daylight and perform illegal cavity searches by the side of the road and sexually molest the men by groping their genitalia.

Roxanne Taylor – May 27, 2011

58 year old woman shot and killed by APD after allegedly stealing from a drug store.

Minors Molested by APD – September, 2011

Several minors sue City of Atlanta for being illegally strip searched in public and suffering groping and molestation by APD – som claims of anal penetrations with police batons.

Joetavious Stafford – October 15, 2011

19 year old shot by the MARTA police 3 times – twice in the back as he lay face down – as he comes home from a homecoming football game. Initial reports that he was armed are denied by eyewitnesses.

Dwight Person – November 17, 2011

54 year old veteran, and father of 2, is shot to death in his East Point home by APD.

The police, protectors of this social order, security guards of the 1% who control us, are everywhere. Their control, their violence, is everywhere that nothing happens. All adventure, managed;all desire; disarmed: all passion, sated; all fires, extinguished — but in us is a fire that never goes out.

There can be no dialogue with the terrorists in blue. As they run over our comrades with motorcylces, abduct our friends from the city sidewalks and quarantine our loved-ones inside their prison walls, they fan the flames of our discontent.

In Seattle, Chapel Hill, Greece, Chile, Bahrain, Egypt, Oakland, Denver, Moscow the struggle against the police grows. Inside Pelican Bay, the memory of Attica lives.

Fire to the prisons and the society that created them. (A)

Several hundred other leaflets where distributed as well:


The front:

Occupy Everything! (Really)

In a crisis, it does not make sense anymore to beg. Though it is certainly no longer possible, many of us do not year to “go back” to the golden-age of our grandparents generation – a Keynesian control that resulted in the complete flattening out of any adventure, on the one hand, and the real subsumption of product into an every-expanding, ecologically perilous, global factory on the other. The age of austerity, which we face today, is a necessary result of the so-called “responsible capitalism” of the last few decades.

Although we are active in the current “Occupy Together” movement, many of us are distressed by the presence of those for whom the seizure of public parks and plazas represents a forum in which to “voice grievances” to Power – as if anyone was listening anyway.

The point of an occupation is not to “send a message” to Power, nor is it to demand to Power this-or-that resotration of normalcy. The occupation is a commoning, if you will, of resources and tools. The occupation must expand to all other spheres of social life as a necessary consequence of what it is: we must take over more shit so we can share it!; communization of this sort does not need to wait for the proper structures or the “right time” just as we do not need to go to culinary school before planning pot-luck dinners with our friends and neighbors. It is this sense of urgency that brought us into the parks int he first place – when so many in the established “activist” milieu remained skeptical, we came together to act outside of the political script to create something that was frankly unimaginable in scope just a few months ago.

The precedent has been set, and eveyrone already feels it on the tip of their tongues anyway:

To move forward, we have to start taking over buildings.

In Oakland, as well as in Chapel Hill, the landscape of struggle is being questioned altogether – that is to say, the struggle over landscape is being addressed for the first time in a meaningful way: how are we supposed to defend a park from police violence? how are we supposed to stay warm in the winter?

The answer is obvious to many of us.

This question, the question of weathering abuse as well as the question of expansion, is not a new one. Many of us occupiers have spent the last several weeks buildings relationships with houseless people – ask them how they live through the winter. more than likely, there are vacant buildings all over your city and most, if not all, of them can be used in new and exciting ways. Or perhaps the city is littered with buildings begging for a new content – universities come to mind as does city hall.

“Stop taking orders – Start taking over.”

Our comrades in Europe have been taking over buildings for decades now. Abandoned buildings everywhere have been transformed in “social centers” that serve as matrices of struggle and activity in the face of global capitalism which would render the buildings lifeless. Perhaps the “Occupy Together” movement can learn some lessons from the autonomous movements of decades past in the European context and expand on it for the American landscape.

-some scheming anarchists.

Reproduced from libcom.

Crime and Punishment – musing on the politics of the External

November 19, 2011 Leave a comment

There’s an issue that bothers me for long time. Capitalism seems to have a magic ingredient which contribute the complexity of the mode of the production since it exists.

As a start I was thinking of the criminality within the capitalist society. The trigger for this was the position of the Roma people in Hungary. They serve as a sort of sub-proletarian minority as all capitalist country have its ethnicity assigned to some similar role. Their alleged sub-proletarian role is derived from the fact that this minority bear much of the unemployment of the country and have notoriously the worst criminal statistics, or at least, due to the lack of official record on ethnic background, they thought to have the worst criminal statistics. The marginalisation of the Roma people is based on their alleged role as a sub-proletarian, making them essential media and political target as welfare-dependent, uneducated, unwashed, criminal stereotypes. Leaving these superficial ideological mystification behind, we could find a quite complex section of the social terrain which demands a more elaborate view on the society as a whole.

The actual case here, that many Roma families are completely lacking of any legal income apart from the welfare allowances. Members of the family have no job, and they are already at disadvantage on the job-market due to their criminal records. Of course, in this situation they have no legal way to get any loan either. As the welfare money is just simply not enough for anything (regardless of the lifestyle), it is unavoidable to get loans from other “institutions” that is, from loan-sharks. Loan-sharks it this respect became vital for many Roma families, and their involvement in criminal activities are hugely motivated by this fact. High interest rates can not be repaid by any other means. So at some extent we can observe here the constant rising of the Capital, with all its unmistakable birthmarks: A rising of a concentrated merchant-creditor class and a working class, who is likely to have huge amount of debt, rising. In fact, this subjected class shows a huge diversity without the possibility to categorise in any way. It’s ranging from “self-employed entrepreneur” to straightforwardly enslaved groups. The historical parallel with the early capitalism is more than tempting here. The early capitalism found already a great diversity of social classes and roused above them by the means of trading and lending. What we can witness in the “underworld” of modern life is the constant genesis of capital at the margins of the markets and of the classes.

There are two different models I came up with thinking about this peculiar sector of the society. One is for understanding how the illegal economy is completely integral part of the world market. For this I understood the criminal organisation of life as minuscule states that aims to exploit the “external” parts within the society, not unlike the ancient empires took advantage of the people of the “uncharted territories” and their growth was much of an external expanding. These “external parts” are in our case however, more subtle than it was for the Roman Empire. Their status of “sub-proletarian” as “external” to the legal scene of capitalism provides their particular ability to be exploited this way, often with higher rates than anyone within the legal framework. The wealth accumulated from such an illegal business practices breeds new formal, political powers in the form of mafias often grew so extensive that it would clash with the “legal” territory on the basis of interests. So, this model would lead us to an understanding of capitalism where the State formal existence lead to the continuous birth of sort of pseudo-States and if that critical event happens, the “war on crime” and alike is nothing short of a civil war. This model also implies that the communist movement has a continuous capitalist war at hand where we have to organise as intensively as in the case of the inter-state conflicts.

The second model isn’t completely divorced from the one above as I understand the “criminal sector” of capitalist production completely in harmony with the capitalist society as a whole. In the point of view of the State (the legal, formal power), exclusion is essential. There could not be more severe punishment imaginable in a society entirely based on market competition. A market in one way isn’t anything but laying out forcible norms between individual interests. Marketplace is a place where you can exchange your products according to the rules of who runs the marketplace itself. Fees, taxes, behaviour norms form complex legal machinery, and the State naturally is the enforcer of this rule in the scale of national market, and as a matter of fact it is also a beneficiary of running this market. The old republicans sought to unify the interest of the bourgeois with running the national market as a unified effort. Of course it was always idealistic to think that the otherwise competing capitalist of the national markets could be entirely subjected to such a union therefore it was inevitable that new markets will arise along with the national one… but existing in the same geographic and social location. Without effective hegemony over the social landscape rulers of any kind (democratic or dictatorial) sought to abolish these shadow markets where the fracture of the capital is accumulating in order to extend the national market rule completely over their sovereign territory. But there’s a side-effect in the occasional victory over these illegal organisations: the wealth appropriated during the ambushes on “illegal” capital is essentially adding up to the budget of the State and consequently all the market-actors of the legal framework, and most obviously the ones who have more “shares” in the market-running power. Thus, creating indirectly an external to the legal markets would profit them as the kidnapped slaves and robbed wealth for the colonial powers.

It’s pretty hard to deal with news like this from a communist point of view because most of the interest was focused on the “normal” behaviour of Capital where markets have less frequency of clashing each other (like in the case of transnational wars, economic blockades and other spectacular stuff). But looking at history I’ve found that this “hidden” (hidden as it is dismissed just simply under the term of criminal) civil war is more characteristic to capitalism than the former. To understand the way how this civil war raging through our social landscape almost continuously, to build organisations that could deal with the situation of proletarians outside the legal framework isn’t important only because of building some sort of critical mass of proletarian movement but also because in an insurrectionary moment this genesis of capital previously mentioned could become the very seed what we chose to fight against.

This is rather just an introduction to a hopefully interesting discussion than anything specific question. I’m looking forward to see contribution to the question of forming organisations involving the “sub-proletar” section of the working class, the historical practices of revolutionary movements to deal with the constant capital production, the counter-revolutionary force behind the organised crime and of course reflections to how useful such an investigation could be.


August 2, 2010 Leave a comment

Ezentúl minden elemzésünk egy hadüzenet.

Válságos valóság

Az elmúlt másfél-egy év óta a görögországi helyzet csak úgy szemlélhető, mint egy megkerülhetetlen erő, amely folyamatosan forradalmi alakot ölt. A 16 éves fiú halála gyújtóponttá vált a mozgalmak fejlődésében, robbanásszerű szaporodásában. A 2008 decemberében meggyilkolt Alexandros Grigoropoulos azóta nem az egyetlen áldozata a rendőrök fegyverének. A tudatos és militáns proletár csoportok mellett egyre nagyobb méreteket öltött a munkások szerveződése és ellenállásuk az újabb fokozott kizsákmányolás hivatalos bevezetése ellen.

A tőke válságperiódusa világszerte a tőke újraszerveződését hozta magával. A burzsoázia frakciói közötti hatalmi harc új lendületet vesz minden ilyen alkalommal, hogy a lehető legprogresszívabb kizsákmányolók kerüljenek nyeregbe és vezényeljék az államapparátusokat, intézményrendszereket és nem utolsó sorban, hogy elfoglalják új piaci pozícióikat. Visszatekintve az elmúlt száz-kétszáz évre, a polgárság reakciója a profitráták zuhanására nem volt más, mint a kizsákmányolás mértékének növelése. A huszonegyedik század elején, évtizedünk első felében a polgárság profitéhségét a külterjesség fedezte elsősorban, amint azt láthattuk az iraki és afganisztáni háborúban, a kínai infrastruktúra kiépítésének kegyetlen hajszájában. Ezzel párhuzamosan természetesen a “tőkésítés”, a kizsákmányolás intenzív fokozása is a porondon volt, ami a leginkább a dél-amerikai kontinens országaiban ment végbe.

Az új piacok ígérete, a technológiai fejlődésbe vetett végtelen bizalom és a háborús gazdaság állandósítása adta az alapot a gazdasági növekedés, azaz a bővített újratermelés kereteinek fenntartására. Az évtized második felére azonban ez a lendület kifogyott. Adóságspirálok, divatosan szólva üzleti “lufik” képződtek, melyek „fedezetetére” már nem elég az új piacok ígérete. Világossá vált, hogy a kezdeti eufória, amellyel a nemzeti piacok regionális összeolvadását ünnepelték a nagy gazdasági blokkok kialakításakor, gyorsan elpárolgott és a növekedés gyakorlatilag megállt. A megszorítási hullámok egymást érik az évtized eleje óta, de igazán annak második felétől vált világossá, hogy ezek nem csak egyedi, külön álló esetek az egyes régiókban, ez egy világméretű járvány, amely még ebben a percben is csak terjed a szélrózsa minden irányába. Az USA, az EU, Kína és Dél-Amerika kapitalistái a lehető legváltozatosabban faragják meg a szociális kiadásokat, növelik a munkaidőt, vezetnek be kötelezően fogyasztandó szolgáltatásokat és még folytathatnánk a sort a végtelenségig.

Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy tettenérjük a politikai vezetők hazugságait. Minden erőfeszítésük tökéletes kudarcba fulladt, hogy a válságot egyszerű pénzügyi zavarnak állítsák be. A gazdasági válság első felvonásának végével a járvány továbbterjedt az ún. “reálgazdaságra”, tehát a termelés minden területére. A pénzügyi válság hirtelen gazdasági válság alakját öltötte, hogy ebben a formában kísértsen minket a munkahelyeinken és a munkaügyi hivatalok előtti ácsorgásunkban. Miniszterek és miniszterelnökök nyilatkozatai tele vannak a válság kezelésére tett ígéretekkel, azzal a néphülyítő szociáldemokrata maszlaggal, hogy a politikai szféra mindenható, és a gazdasági pályát képes megregulázni. És úgy látszik, az első körben hatott ez a maszlag.

Senki nem vette komolyan igazán azt, amikor a különböző kormányhivatalok a pénzügyi szektor kisegítésére euró- és dollármilliárdokat ruháztak be a bajban lévő alapokba és bankokba, egyetlen reakció csupán a rendelkezésekkel szemben a civil szervezetek szokásos erőtlen panasza volt: “Ne velünk fizetessék meg válságot, amit ők idéztek elő!”. Ebben a mondatban összegezte a velejéig demokratikus baloldal Európában, hogy nézetük szerint ezek a lépések a hibásan kezelt büdzséből következnek… Mindjárt ezen a ponton össze is találkoztak a nemzeti kistőke állandó lokálpatrióta álláspontjával, paradox módon azzal a tőkés réteggel, amely az államot kéri segítségül a védett gazdasági territóriuma megőrzésére. Első ránézésre ez a jobbos-balos egybeesés némileg furcsának tűnik, de valójában fényt derít a burzsoázia politikai polarizációjának cirkuszi mutatványaira.

Nemzeti összefogás

Görögország miniszterelnöke a nemzeti egység (hmmm, honnan ismerős?) nevében adta át a kormánya által kidolgozott reformrendeleteket. A költségek lefaragását annak hatására iktatták be, hogy a PASOK a kormányváltás után kiderítette, hogy a megelőző konzervatív kormány meghamisította a költségvetési adatokat. A rendeletek egyre csak szaporodtak a befektetői körök pánikhangulatának terjedésével, illetve francia és német vezetés nyomására.

Az intézkedések bejelentése után az addig is az általános rendőri megszállás ellen forrongó országot sztrájkok, tüntetések, utcai harcok, tűzpárbajok, robbantások és gyilkosságok sorozata lepte el. A szakszervezetek és a szakszervezetek tagjai utcára vonultak – persze ez a kettő nem ugyanabból az okból. A hatalom hirtelen darabokban hevert: a KKE (Görögországi Kommunista Párt) és a hozzá kapcsolódó szakszervezeti egyesülés komoly utcai támogatást érezhetett a háta mögött. Sztrájkokat a szakszervezetek viszonylag könnyen tudtak bejelenteni egy olyan légkörben, ahol a megszorításoknak nemcsak a puszta ténye, de elképesztő mértéke is felbőszítette a görögországi munkásosztályt.

Az Athénban felsorakozó proletárok bizonyos távolságtartással ugyan, de felvették a szolidaritási kapcsolatot a legradikálisabb elemeikkel, és ha tovább nem is mentek, de gyakran cinkosaikká váltak a militánsabb bajtársaiknak. A 2008 decemberében lezajlott felkelés során szerzett emlékeiket frissen találta az új szituáció, és lehetetlen nem felfedezni azokat az újonnan született kötelékeket, amelyek átszövik a görög események menetét. A fasiszta szervezetek ugyan nem lettek népszerűbbek a krízis napjaiban, de szilárd támogatást élveznek, amelyet a rendszeres pogromok, merényletek és más politikai megnyilvánulások is megerősítenek. A Chrisgi Avgi (Arany Hajnal – Igen, ez az Arany Hajnal, amely együtt táborozott a baráti torockai-féle 64 Vármegye Ifjúságával a napsütötte Olaszországban, ahol az egyik téma az északi kultúra önvédelme volt a déliekkel szemben. Az az Arany Hajnal, amelynek vezére egyébként a junta-korszak egyik “bizalmija” volt.) például bevándorlók elleni hadjáratokat szervezett, “feketekereskedelem kisöprése”-címén, és ezzel is éreztette a jelenlétét a hatalmi háborúban. Maga a tény, hogy a kormányváltás nem csillapította igazán a forrongások intenzitását, eleget árul el arról, hogy milyen nemzeti egységről is van itt szó.

David Cameron, a nemrég lezajlott választások után kinevezett angol kormányfő is a nemzeti egyetértést szorgalmazza az államadóság lefaragásákor. A konzervatív vezetők ugyanis komoly problémákat találtak a könyvelésben, amit a Labourtól, Gordon Brown kabinetjétől vettek át. “Sokkal nagyobb a baj, mint eddig gondoltuk volna.” A kampány során persze már minden párt pedzegette, hogy lesz itt valami nadrágszíj-szorítás, és az első ésszerűsítő intézkedések pedig már le is sújtottak. Meglengették bárdot a közszféra felett, illetve további adóemelésekről beszélnek. A munkanélküliség az 1980-as évek óta nem volt 10% környékén. Ha valamiért előfordul, hogy megvalósulna a Demokrácia Falu lakóinak óhaja az Afganisztánban és Irakban állomásozó brit katonák visszavonásáról, az azért fog megtörténni, mert a hadsereg létszámát is jelentősen le akarják költségvetési okokból faragni, pontosan ennyi új munkást felszabadítva a munkaerőpiacon. Persze lehet, hogy a hadseregből szélnek eresztett obsitosok végül könnyen találnak munkát a rendőrségnél…

A ködös Albion sajtójából ömlenek a bandaháborúk, nemi erőszakok, tűzharcok, képei. A szakszervezetek éledeznek. Ötezer itt, hatvanezer ott. Nemzeti egység, – mondja Cameron.

Nem olyan régen volt, hogy ne emlékezzünk Kósa Lajos és Szijjártó Péter látványos műsorára: a költségvetés elemzése után arra jutott ugyanis a kormánybizottság, hogy az előző kormány által hátrahagyott pénzügyi helyzet rosszabb, mint ahogy gondolták. Pánikhangulat a nemzeti valuta körül, pár nap alatt komoly esés. Valamit tenni kell. A sajtó, a vezető közgazdasági szakértők hada kórusban könyörög a kormánynak, hogy stabilizálja a helyzetet, vagyis cáfolja meg Debrecen polgármesterének szavait. Napok leforgása után a kormány hirtelen előáll a farbával: lerántják a leplet a “gazdasági akciótervükről”. 15% “bértömeg”-csökkentés az állami szektorban, liberálisabb adórendszer, bankadó – ezek a gazdasági szerkezet átalakításának lépései.

“Nemzeti Együttműködés Rendszere” – szerepel az új kormány első lépéseként előterjesztett politikai nyilatkozatban. Az országban a megélhetés az elmúlt években folyamatosan nehezebbé vált. Sorra jelentek meg a munkásosztály legkiszolgáltatottabb, széleskörben lumpennek tekintett rétegeivel szemben hozott rendeletek a legváltozatosabb adminisztrációs szinteken. Az egyik jobboldali párt, mely többek között az ún. “cigánybűnözés” elleni harcot hirdette, a választásokon látványos eredményeket produkált. A kormány legújabb adószerkezeti intézkedései alapján a válságkezelés terheinek elosztásából a munkásosztály oldalára billen a mérleg. Az első világháborút követő proletár-mészáros rezsimek teljeskörű rehabilitálása folyik. Tervek között van a “hatékonyabb rendvédelem” is, a büntetési tételek alsó határainak megemelése, a rendőri állomány létszámának növelése. És persze mindez a nemzeti együttműködés jegyében.

Itt emlékeztetnünk kell az előző kormány szavaira is a válságkezelés kapcsán (Válságkezelés és növekedés – stratégia az erős Magyarországért), hogy teljesebb képet kaphassunk: “A válság kezelése nem egyszerűen költségvetési kérdés – nemzeti kihívás.”

Átszerveződés és hatalomátvétel

A befektetői körök figyelme Spanyolország, Portugália, Írország és Görögország nemzeti adóságára terelődött, és ezzel új felvonásba kezdtek ebben a meglehetősen hosszúra nyúló színdarabban. Az állami beavatkozások után ugyanis törvényszerűen az állami büdzsék körül alakultak ki az újabb riadalmak, kiderült, hogy a legtöbb ország költségvetése gyakorlatilag nem bírja el a “válságkezelés” költségeit. Bár a média az ún. PIGS államok körüli balhékkal van tele, a “felelőtlen költekezés” miatt veri el a port az említett államokon, vagy az ott lakókon, politikai színezetének megfelelően, de valójában világszerte ugyanez a helyzet. Az USA-tól Anglián keresztül Kínáig jelenleg is tart a gazdasági reformintézkedések bevezetése. Az euróövezetben zajló befektetői krízist végül egy újabb kisegítő csomaggal oldották meg az államfők és a vezető tőkés körök. Természetesen ehhez a megegyezéshez már alapfeltételként jelölték meg a megszorító intézkedéseket, azaz ezekben az államokban a munkásság újabb terhekkel gazdagodik, újabb emelt profitrátát kell megszolgálnia.

Románia, Csehország, Portugália, Görögország, Spanyolország, Írország, Németország, számos USA tagállam,… felesleges is továbbsorolni. A helyzet tehát az, hogy a munkásosztály egésze csak most kezdi majd el igazán érezni azt, amit a 2007-ben még pénzügyi zavarnak állítottak be odafenn. Felelőtlen hitelekről cikkeztek az újságok, és egy szót sem ejtettek arról, hogy ezek a “felelőtlen hitelek” jelentették az elmúlt időszakban azt a növekedési potenciált, amire a gazdaság egésze felépült. Az új rezsimet ugyanis a reformokra kondicionálták, a szlogen mától az, hogy “rendbe tesszük!”. Egymásra licitálnak a miniszterek és miniszterelnökök a százalékokban, azaz hogy milyen mély érvágást is végeznek el rajtunk.

Ahogy láttuk a felsorolt néhány példán (ó, és még mennyi van) a rendcsináló kormányok egytől-egyig a “nemzeti egység”-re hivatkozva szentesítik rendeleteiket és megváltó intézkedés-tervezeteiket. Országonként természetesen eltérő a válság konkrét megnyilvánulása, és egyben mások is az adott hatalmi feltételek. 2008-ban egy szabályos gazdasági hatalomátvétel ment végbe a világpiacon. A hitelrendszer köré szerveződött nemzetközi munkamegosztás forrásai kiapadtak, és beindult a pánik-gépezet, ami végül a pénzügyi hálózatokba öntött irdatlan mennyiségű állami segélycsomagok árán kerülte el a teljes széthullást. Ami valóban végbement, az a hitelrendszer kisajátítása volt. A hitelrendszert az állami büdzsék, illetve ezáltal az államok hitelezői vették ellenőrzés alá.

A válságnak nincs vége. A válságot valóban menedzselték, kezelgették, de ettől még lefelé tartunk a lejtőn. Valódi arca most kezd csak igazán kibontakozni: egy megoldást találtak – még több munka! Görögország példája minden államfő előtt ott lebeg Európában: milyen megcélzott számadatokkal, mekkorára fokozott tempóval lehet még fenntartani a társadalmi békét. Meddig tudnak elmenni anélkül, hogy be ne köszönjön egy eltévedt gránát parlamentjük ablakán. Milyen biztonsági intézkedéseket kell hozniuk, hogy megbénítsák a proletárok szervezkedését. A hatalom mindig is arról szólt, hogy hogyan ne veszítsék el az ellenőrzést a társadalom egésze felett.

Az internet példáján láthatjuk, hogy milyen ellenőrzési intézkedéseket vezettek be az utóbbi pár évben. A terror, a gyerekpornográfia, a “kalózkodás” elleni hadjárat égisze alatt gyakorlatilag mára teljes kormányzati ellenőrzés van érvényben minden országban az internetes forgalom felett. Hasonló mondható el a telefonhálózatokról is.

A közbiztonság fenntartása érdekében szó szerint több millió kamera figyeli a köztereket, a boltokat. Csak nehogy valami történjen. Az újságok címlapjait a borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságok, nemi erőszak képei uralják, hogy a célközönség körében legitimálják az újabb hírszerzési gyakorlatok bevezetését.

Az 1997-es albániai proletárharcok tanúsága szerint a tőke egyre inkább úgy számít a hadseregre, mint fegyelmező erőre. A nemzeti hadseregek sorra állnak át a zsoldos hadsereg modelljére, hogy ebben a formában biztosítsák, hogy egy felkelés során a katonák szakmai feladataikra koncentráljanak és ne kössenek barátságot az “ellenséggel”, azaz velünk.

Soha nem látott szakadékok nyíltak meg az elmúlt évtizedek során az aktív dolgozó és az állástalan munkásosztálybeliek között, az ellentéteket kisebbségi-többségi nemzetiség, bevándorló-bennszülött, eltartott-eltartó, nyugdíjas-fiatal ellentétekben stabilizálták. A keresztény örökség moralizálását a szociáldemokrata mozgalom “társadalmi igazságossága” egészíti ki, és így a proletárcselekvés iránti szolidaritással szemben a polgári erkölcs bástyái állnak.

Világos, hogy a megszorítások korát éljük. Az is világos, hogy a kizsákmányolás mértékének fokozásához egy átfogó, megelőző hadjáratot folytat ellenünk a burzsoázia. Proletár testvéreink a világ más részein ugyanúgy szenvednek tőle, mint mi. Persze az időzítésen múlik minden, ezért iparkodnak szétosztani jól kezelhető helyi válságokra a világgazdaság globális haldoklását. Ma Görögországban tombol a vihar, de holnap átvonul az északi térségbe.

Senki ne képzelje, hogy a vihar elmúlt azért, mert jó híreket kapunk az újságok szorgalmas tudósítóitól a tőzsde virágzásáról. Láttátok azokat a kipirult, boldogságban úszó arcokat a tőzsdéken, amikor elfogadták az euró-zóna kisegítő-csomagját? Láttátok, hogy ujjonganak a részvénybörzék, pénzpiacok, diplomaták, tőkések? Ilyen az igazi polgári gyönyör: Most határoztak a munkások szárazraszívásáról a piac legnagyobb vámpírjai.

Senki ne képzelje, hogy azok az égbetörő mutatók egy szebb jövőt ábrázolnak az újságok címlapjain. Azok a színes kis csíkocskák jelzik a következő évi munkaórákat, a többletszenvedéseket a túlélésünk alamizsnájához mérve. Jövedelmezőségi előrejelzéseket gyártanak abból a vérből, amit mi izzadunk ki magunkból a nap huszonnégy órájában, megállás és pihenő nélkül. Hogy túléljünk, vagy ha – úgy diktálja az érdek -, akkor megdögöljünk. Azok a holnapunk gyötrelmeinek oszlopai, a szolgaság önmagáért való várába építve.

“Adj vért, hogy a helyi szinten jelentkező problémákat ne hozzák összefüggésbe a tőke általános válságával, amely nem ciklikus, hanem permanens. Adj vért, hogy a franciaországi proletár megmozdulásokat ne kapcsold össze önnön nyomoroddal, hogy a Latin-Amerikában folyamatosan zajló tüntetések, sztrájkok, lázadások csak médiaesemények legyenek számodra, és hétfő hajnalban pontosan lépj be az elidegenedés csarnokaiba.”

[Barrikád Kollektíva: Adj vért! (2006)]

La Brigade – Change

Categories: Songs of Crime

La Brigade – Liberez

Categories: Songs of Crime

Les Amis D’ta Femme – A Las Barricadas

Categories: Songs of Crime

Relaxed looting of a supermarket

How is it to be done? 😀

Categories: Greek Fire

Can we break walls with dialectics? (1.)

Attila József as a child

The history of the Hungarian workers’ movement after the “II. World War” has been committed to paper almost exclusively by Bolshevik-social democratic Marxists, therefore they regarded all the major manifestations of the class movement as successes of their own party line, while usually they were writing disdainfully about the more radically leftist groups and – beyond leftism – the anti-democratic anarchist-communist groups and phenomena, and called them traitors. But there had been some militants about whom the party-historians had to speak, because, for instance, their activity in the workers’ movement had become inseparable from their literary activity, so it was impossible to remain silent about them. The press also couldn’t afford not the make capital from a newly discovered proletarian poet or working-class writer for a while. Here we would like to say some words about one of the most controversial figures of the movement in Hungary, Attila József, whom our introduction fits very well. In addition, we can witness now in Hungary a falsification, the aim of which is to make from this proletarian poet a bourgeois poet.

After the crushing of the revolution in 1919, during the twenties, in the Café Blau in Vienna, a small anarchist circle around Erno Weiler met regularly. The latter considered himself a communist, but he had taken a loathing to the Bolshevik “party discipline” and made sabotage acts in Vienna together with his comrades while living the life of the vagabonds. Attila József had traveled to Vienna in order to study, and here he contacted Géza Forgács, a member of the ‘Bund der Herrschaftslosen Sozialisten’ anarchist circle, which published a periodical. The young poet heard a lecture of Pierre Ramus, and there he made acquaintances with Weiler and his comrades. However, their ways separated. In this period Attila József met the Bolshevik elders of the Vienna emigration, György Lukács and Béla Balázs, and they held him a very talented proletarian poet. After the short stay in Vienna, Attila József arrived in Paris in 1926, here he made acquaintances with A. Dauphin-Meunier (who had written his book about the proletarian revolution in Hungary, La Commune Hongroise et les Anarchistes, not long ago, in 1925). Shortly after his arrival, Attila József got in touch with the Anarchist-Communist Union, which was discussing about individualist anarchism versus collectivism and anarcho-communism in this period. There are no memoirs from which we could know whether the young proletarian poet had somehow participated in the debates, and we are also not informed whether he met the Platformists around Makhno. For him, it was more a period of inquiry and immersion than of serious commitment. But the new influences had shown through his revolutionary poems written in those days – it’s enough to mention the excellent Szabados dal (‘Emancipated Song’). Soon he starts to deeply study the works of Marx, and, among others, this helps him to become one of the most brilliant revolutionary poets, the poems of whom step out from the usual medium, penetrate into the factories, workshops and workers’ flats and hardly strike. The poet had become a member of the Bolshevik party, but he was expelled later because of his unreliability and anti-Stalinist views. Marx in lyrics – so we can characterize his most important and best thought-out poetic works. Attila József was one of those few in the Hungarian class movement whose historical materialist approach hadn’t become a peculiar grotesque self-justification which makes one drown in Marxist orthodoxy. His class-struggle poems (he wrote a big number of them while living in the deepest proletarian misery) are tantamount to any high-standard communist analysis, and they are also first-class bases for agitation. Later some of his poems and essays suffered for the fact that the poet hadn’t found his comrades and moved towards social democracy, and with his united frontist views drifted apart from the revolution. His journal contributions and studies are less meaty, but we can see in them the vague picture of a lost serious ‘communist theoretician’ (see A szocializmus bölcselete [‘The Wisdom of Socialism’] from 1934, for example). In 1937, being 32 years old, Attila József committed suicide, not having found his place either in civil life or in the movement, so he decided to let the train destroy his young body which had suffered many privations. We charge also this to the bourgeoisie’s account. Sure it is…

Lehet-e dialektikával falat törni? (1.)

József Attila

A magyarországi munkásmozgalom történetét a „II. világháború” után szinte kizárólag bolsevik-szociáldemokrata marxisták vetették papírra, ebből adódóan minden nagyobb méretű mozgalmi megmozdulást saját pártvonaluk sikereként könyveltek el, miközben általában lekicsinylűen írtak a tőlük balra, vagy azon túl működő antidemokratikus anarchista-kommunista csoportokról, jelenségekről és leárulózták azokat. Akadtak azonban olyanok, akikről mégis csak kénytelenek voltak szólni a párttörténészek, mivel munkásmozgalmi tevékenységük összeforrt például irodalmi tevékenységükkel, és így nem lehetett elhallgatni oket. A sajtó sem tehette meg, hogy ha felfedezett egy proletár költőt vagy munkásírót, akkor azt a maga szintjén ideig-óráig ne futassa, ne tőkésítse. Az itt következőkben a magyarországi mozgalom egyik legellentmondásosabb figurájáról, József Attiláról ejtenénk néhány szót, akire bevezető soraink nagyon is illenek. Ráadásul ma Magyarországon annak a hamisításnak vagyunk tanúi, hogy a proletár költőből polgári költőt próbálnak kreálni.

Az 1919-es forradalom leverése után a húszas években, Bécsben a Café Blauben egy kis anarchista kör találkozgatott, Weiler Ernővel az élén, aki kommunistának tartotta magát, de megutálta a bolsevik „pártfegyelmet” és ausztriai tartózkodása során szabotázsakciókat hajtott végre elvtársaival, miközben élte a vagabundok életét. József Attila Bécsbe ment diákoskodni és itt került kapcsolatba azzal a Forgács Gézával, aki tagja volt a Bund der Herrschaftlosen Sozialisten nevu anarchista körnek, melynek időszakos lapja is megjelent. A fiatal költő elment az egyik Pierre Ramus által tartott előadásra és ekkor ismerkedett össze Weilerékkel. Útjaik azonban elváltak. József Attila ekkoriban találkozott a bécsi emigráció bolsevik öregjeivel, Lukács Györggyel és Balázs Bélával, akik igen tehetséges proletár költőnek tartották. József Attila rövid bécsi tartózkodás után 1926-ban Párizsba került, itt ismerkedik össze A. Dauphin-Meunierrel (aki nem sokkal korábban, 1925-ben írta meg könyvét a magyarországi proletárforradalomról: La Commune Hongroise et les Anarchistes címen). József Attila megérkezése után nem sokkal felveszi a kapcsolatot az Anarcho-Kommunista Unióval, amely éppen ekkor folytatta le vitáit az individualista anarchizmus kontra kollektivizmus, anarcho-kommunizmus kérdésében. Semmilyen emlékezés nincs arról, hogy az ifjú proletárköltő bármilyen szinten is részt vett volna a vitákon, és arról sincs információnk, hogy összeismerkedett volna a Mahno-féle platformistákkal. Inkább a tájékozódás, az elmélyülés korszakát élte, mintsem a komoly elköteleződését. Azonban ekkor született forradalmi versein átütnek a friss hatások (elég csak a nagyszerű Szabados dalra gondolnunk). Hamarosan behatóan ismerkedik Marx műveivel, és többek között ennek hatására az egyik legnagyszerűbb forradalmi költővé válik, akinél a vers kilép a megszokott közegből és behatol a gyárak, az üzemek, a munkáslakások falai közé és üt. A költő a bolsevik párt tagjává válik, de megbízhatatlansága és anti-sztálinista felfogása miatt később kizárják. Versbe szedett Marx – jellemezzük legfontosabb és átgondoltabb költői műveit. József Attila a magyarországi mozgalmon belül azon kevesek közé tartozott, akinek történelmi materialista szemlélete nem válik sajátosan groteszk önigazolássá, amely révén belefullad a marxista ortodoxiába. Osztályharcos versei (amelyeket szép számmal ontott magából, miközben a legmélyebb proletárnyomorban élt) felérnek akármelyik jól sikerült kommunista elemzéssel, illetve elsőrangú agitációs alapok is. A későbbiek során verseinek és esszéinek némelyike megsínyli, hogy a költő nem találja meg elvtársait, és így elmozdul a szociáldemokrácia irányába, egységfrontos nézeteivel eltávolodik a forradalmiságtól. Publicisztikája és tanulmányai nem annyira tartalmasak, de csíráiban egy elveszett, komoly „kommunista teoretikus” képe tűnik fel (lásd pl. A szocializmus bölcseletét 1934-ből). József Attila 1937-ben 32 évesen úgy lett öngyilkos, hogy sem a polgári életben, sem a mozgalomban nem találta meg a helyét, ezért inkább a vonattal szétzúzatta fiatal, sokat nélkülöző testét. Ezt is írjuk a burzsoázia számlájára. Naná…